Lila: Tud forogni. Mindkét oldalra – bár nem túl tudatosan. Szóval még azért elő-elő fordul, hogy attól van sírás-rívás, hogy már unja a hason/háton levést, de nem tud valamiért átgördülni, ez frusztrálja, aztán sír, hogy valaki fordítsa meg. Onnan lehet tudni, hogy ez a probléma, hogy ha ilyenkor átfordítjuk, akkor heppiség van megint.
Tud nélkülünk aludni. Mármint eddig is nélkülünk aludt, de azért mellettünk, karnyújtásnyira, a bölcsőben. De hát kinőtte. És a nővére is féléves korában került át a gyerekszobába… Szóval összeköltöztek. Emlékszem, ez Fehérnél is tök rossz érzés volt. Az elengedés első lépése… Aztán megy majd óvodába, vissza se fordul, ahogy bemegy a kapun, aztán osztálykirándulásokra, aztán a koleszba, aztán elköltözik, áááá… Najó, itt még nem tartunk, de akkor is tök rossz, hogy nem szuszog ott mellettünk.
De neki láthatólag semmi kifogása ellene. Este (najó, éjjel 11-kor) jól megetetjük, aztán átvisszük a másik szobába, beteszem az ágyba (neki nem énekelek altatódalt, mert a nagyobbik ilyenkor már ott alszik…), szájába adom a cumit, bekapcsolom a légzésfigyelőt és becsukom az ajtót. Innentől általában reggel nyolcig-kilencig nem jön mukkanás se abból a szobából (ha mégis, az általában Fehérvirágszál sara, felébred és kér vizet vagy ilyesmi). Lila elég jól jelzi, ha nem akar aludni: párszor előfordult, hogy letettem, de azonnal izget-mozgott, tekergette magát. Ha ilyenkor hagyom ott, akkor hamarosan bömbölés jön – de ez csak annyit jelez, hogy még éhes, úgyhogy ilyenkor kap még egy adagot a cumisüvegből, utána úgy alszik, mint a kisangyal.
A nagyobbik nagyon aranyosan fogadta egyébként a szobájába a kistesót. Ő pár hónapja már egy másik, nagyobb (de szintén rácsos) ágyban alszik. Teljesen be volt lelkesedve amikor összeraktuk neki – volt pár napig, amíg nem aludhatott benne, mert az ágy ugyan megvolt, de a matrac még nem volt benne. Ilyenkor is rendszeresen átjárt nézegetni, simogatni, azzal a szöveggel, hogy „megcodájom!”, illetve többször megjegyezte, hogy ennek „nagyobb a fejüjete”. Az egyetlen aggodalma a kiságyból nagyobba költözéssel az volt, hogy mi lesz, ha ezt is kinövi, de biztosítottuk róla, hogy akkor kap egy még nagyobb ágyat – és azt találgattuk, hogy az majd milyen lesz. (Ez most vonatos – van rajta egy mozdonyminta.) Szóval ábrándos szemekkel feküdt az ágyban, és mondogatta, hogy lehet, hogy a következő ágya az baglyos lesz! vagy elefántos!
Na, de térjünk vissza a féléves Lilára, miket tud még.
Például harapni! Hát, mármint elméletileg. Merthogy kijött a foga. Najó, a harapáshoz talán kevés egy fog. De azért jól meglepődtünk: voltak nyűgösebb időszakai, de amúgy nemigen látszott rajta semmi (mármint az ínye sem fehéredett meg semmi). Aztán egyszer csak, mikor egy hozzátáplálásos etetéssel küzdöttem éppen, azt találtam ki, hogy hátha az ujjamról lenyalogatva jobban rákap az ízére. A terv nem jött be – viszont ahogy a szájában volt az ujjam, érzem ám, hogy hoppá, itt valami éles dolog van! És tényleg ott volt a fogacska, megáll az ész… :) Update 3 nappal később: azóta kijött mégegy! Szóval most már kétfogú…
Viszont ami nem megy, az a hozzátáplálás. Annak a jelenleg hatályos elméletek szerint kb 6 hónapos korban kell elkezdődnie. Napra pontosan akkor próbáltuk először. Akkor még csak egy kis reszelt alma levével. Nem lepődtünk meg, hogy fintorgás volt és több jutott a ruhára, mint a szájába, úgyis csak pár kiskanálnyi volt a cél.
Másnap kicsit többet próbáltunk belejuttatni. Több fintorgás, több a ruhára, de azért több a szájába is.
Ez már két hete volt, azóta most már hallani sem akar sem kiskanálról, szilárd (illetve hát természetesen pépes) falatokról, a hétvégi ujjról nyalogatásnak is csak bömbölés volt az eredménye (a fog felfedezésén kívül). Próbálkoztunk mindennel: egész almadarabot adni neki, had szívogassa, szokja az ízét. Ugyanezt banánnal, had nyalogassa. Különféle ízű gyümölcsös bébiételek. De semmi pozitív eredmény. Egyre nagyobb üvöltés most már a kanál látványára is, egyre kevesebbet hajlandó megkóstolni, egyre nagyobb küzdés az egész – és nagyon erőltetni meg nem akarjuk… A legnagyobb siker az volt, amikor – talán egy hete – benyomott egy negyed banánt. Érdekes módon akkor úgy tűnt, rákapott az ízére – szabályosan tátogott, és bár fintorgott meg utálkozott, ez valószínűleg a kaja állagának szólt. Azóta sem sikerült ezt a sikert megismételni, fegész héten nem jutott utána annyi a gyomrába, mint azon a délutánon. Fgalmam sincs, mi lehetett a titok, talán hogy túl éhes volt, vagy pont hogy nem volt éhes, vagy a kaja hőmérséklete volt jó, vagy a kanál színe – mittomén… Naponta egyszer próbálkozunk ezzel a kajarepertoár-bővítéssel, de egyre jobban frusztrál a dolog mindhármunkat.
Azért szokatlan ez nekünk egyébként, mert a nővérével semmi ilyesmi nem volt. Ő azonnal rácuppant a kanalas kajákra – meg úgy minden másra. (Sőt, ez azóta is így van – azonnal megkóstol és megeszik mindent, lelkesen. Najó, vannak kivételek, de olyankor általában nem éhes…) Volt persze fintorgás az elején, de aztán úgy tátogott, hogy nem győztük a szájába adni a falatokat.
Hát, a gyerekek sosem egyformák, ez van.
(Update: most hétvégén viszont teljesen rákattant a krumplira. Egy kis pépesített adag a hét második felében elfogyott, két adagban – ma meg, persze nagymamánál a húslevesbe főzött répát-krumplit összeturmixolva egy kis lével elképesztő mennyiségben és ütemben ette… Hiába, a nagymama főztje...)
Fehér:
Ha már viszont rátértünk Fehérvirágszálra, akkor róla is pár szó.
Egyrészt a múltkori Ki mit tud bejegyzésben elfelejtettem említeni, hogy tud egy csomó betűt. A nagy nyomtatottakat persze, és korántsem az összeset, de a saját kezdőbetűjét, az „Anyi-betűt”, a „Nója-betűt”, a „Jéka-betűt” meg még párat, összesen kábé egy tucatot felismer. És télen például az egyik kedvenc játék volt felismerni a samponon, a tejesdobozon vagy úgy egyáltalán bárhol a betűket. Meg persze az volt még nagyon jó játék, amikor a karácsonyfa alól az ajándékokat ő hordta oda mindenkinek. Rá volt ugye írva mindegyikre a név, ő odament, felismerte rajta a kezdőbetűt, és nagy lelkesen vitte oda annak, akit illetett…
Aztán. Bilire ülni – ha csak fürdőruha van rajta, akkor akár egyedül is. És utána (ha kaki nincs) most már egyedül használja a wc-papírt is. Igazából most már teljesen szobatiszta. Alváshoz, vagy ha hosszabb útra megyünk, azért kell a pelenka, meg azért balesetek előfordulnak – főleg, ha mondjuk egész délután vedelte a bodzaszörpöt…
Tökre örültünk, hogy na, végre nincs gond a pelenkáival, innentől a pelenkamosásnak annyi – de ez csak pár hét volt, aztán átálltunk a kisebbikkel a mosható pelenkázásra, úgyhogy most megint lehet mosogatni belőle a trutyit, fúj. (Egész kisbabakorában egyiknél sem használtunk mosható pelenkát – akkor még túl nagy macera van amúgyis a gyerekkel, pelenkázással, jobb nedvfogó azért az eldobhatós, szóval Fehérnél kb 5-6, Lilánál 4-5 hónapos koráig termeltük a szeméthegyet, és utána álltunk csak át a mosásra.)
Tud még mesélni. Talán az az előző bejegyzésből is látszott, hogy egész sztorikat talál ki. Ezeket néha csak úgy magának mondja, néha a tesójának „olvas” vagy mesél – ott ül mellette, és mondja-mondja a fura történeteket meg eseményeket, a mesékből vett fordulatokkal színesítve.
Nagyon szereti amúgy, amikor én találok ki mesét. Ezeknek a főszereplői általában Hoppszika és Bobszika. (Azt, hogy „hoppszika”, sokszor mondjuk, mikor valami nem sikerül, vagy ha valami érdekes történik (hoppszika, vigyázz, majdnem elestél, épp csak elkaptalak, vagy „hoppszika, ott egy nyúl!”) – aztán mikor cifráztuk, akkor lett hoppszika-boppszika. Aztán egyszer nem tudom hogy jutott eszembe, hogy elmeséltem, hogy Hoppszika és Bobszika beszélgetnek valamiről – onnantól kezdve pedig állandóan követeli, hogy „Mit cináj a Hoppszika meg a Boppszika?” és akkor kitalálok mindenféle hülyeséget. Hogy a Hoppszika mi minden butaságot akart beletenni a levesbe, amit a Boppszika főzött (fadarabot! Meg követ! Jaaaaajjj, mit csinálsz, Hoppszika!!!), meg kikkel találkoztak az erdőben, meg hogyan fröcskölték le egymást a fürdőkádban stb.). Szóval, azt hiszem, ez a mese döbbentette rá arra, hogy ilyen sztorikat kitalálni is lehet, nem csak felolvasni a könyvből – és ezt a tudományát azóta nagyon jól fejleszti…
Énekelni is tud egyébként. Sőt, ő maga költ (utána büszkélkedik, hogy „ezt én köjtöttem!”). Nagyon vicces, hogy az énekek szövegébe alig egy-két értelmes szót, kifejezést sző be, a többi az halandzsa. De rájöttem, hogy szerintem ő azt gondolja, hogy az éneklés az ilyen: van benne pár értelmes szó, de amúgy semmi értelme. Merthát pl. nyilván az is tele van (számára) értelmetlen szavakkal, hogy „Ó mely sok hal terem az nagy Balaton-baharahara-haha”, vagy hogy „marosszéli kerek erdő”, vagy pl „zimmezumm, zimmezumm, recefice bum-bum-bum” vagy akár hogy „ „szélfutanádason habzik a tó” és „kumbej-kumbej”. Nem is beszélve azokról a zenékről amiket hallgatunk, és angolul énekelnek benne… Szóval az éneklés alapvetése, hogy van ritmusa, van dallama, vannak benne értelmes szavak, de amúgy halandzsa az egész. Na, és ezért van, hogy amit ő költ, az is halandzsa főleg.
Tud még csomó állatot meg növényt is. Múltkor például nagy lelkesen talált a kertben tajtékos kabócát – a Duna-parton a fűzfákon mutattuk neki, ő meg a kertben fedezte fel őket a gyomokon. Vagy pl. múltkor hívott, hogy „van egy jovaj az ágy jábán”, és hogy vigyem ki – nem világosítottam fel, hogy a pók az ízeltlábú, de nem rovar, hanem tök büszke voltam, hogy ilyeneket tud.
Tud enni cseresznyét és meggyet úgy, hogy kiköpi a magot. Egyelőre nyilván befőttről van szó, de pár nap, és érik már a fákon is…
Amit szintén nemrég tanult meg, az a páros lábbal ugrálás. Azt már tavaly nyáron is játszotta, hogy „leugrik” dolgokról (például minden egyes csatornafedélre, ami az utunkba került, rá kellett állni, aztán odacsoszogott a szélére, félig legugolva lendületet vett, aztán hoppá! - lelépett róla. Aztán vigyorogva közölte, hogy „jeugjottam”! Belülről biztos úgy nézett ki, mintha ugrott volna, mert átjutott egy határon, illetve a tömegközéppont-emelkedés-süllyedés is olyasmi volt mint egy ugrásnál, de a gyakorlatban nem volt olyan pillanat, hogy egyik lába sem érintkezett a talajjal. Hát, most már tudja ezt is, és nagy élvezettel ugrál mindenhol.
Ja, meg újabban tudja mondani az „l”-hangot. Most már nem mindig úgy hangzik a mondat, hogy „én üjök ejöj, te pedig hátuj”, hanem pl. úgy, hogy „én ülllök ejölll, te pedig hátuj” - aztán nagy büszkén várja a dicséretet, hogy milyen ügyes volt...
