Már készül az előző bejegyzés folytatása, de tegnap este volt pár perc, amit megírok gyorsan, mert erre egész életemben emlékezni akarok. Semmi nagy esemény amúgy, csak egy kis szívmelengetés, de mielőtt halványulna, leskribálom.

Szóval hajat mosott a Fehér, a nagyobbik virágszál. Nagyon szeret fürdeni, és hajat mosni is – ez most úgy történik, hogy annyi vizet engedek a nagykádba (jó sok habbal), amibe ha belefekszik hanyatt, akkor pár centi hiányzik a szeméhez meg a szájához. Így kényelmesen tud feküdni, miközben mosom a haját, és irtóra élvezi, hogy a víz alatt milyen furák a hangok. (Közbeszúrás 1.: Ez a módszer olyan fél éve működik kb. Régen, a kiskádban minden este megmostuk a haját. Egyáltalán nem zavarta akkoriban, ha vizes lett az arca, belement a szemébe. Aztán ez megmaradt a nagykádban is – edényből locsoltam a fejét, ő meg vígan prüszkölt. Aztán tavaly télen valamiért nagyon megutálta. Akkor volt pár hajmosás, ami küzdés volt, mert azt még nem értette másfél évesen, hogy jobb, ha hátrahajtja a fejét, a szemébe folyó vizet meg utálta. Akkor is nehéz volt kirobbantani a kádból, mindenféle vízi játékot szeret és ellenne vele órákig, még a fröcskölés és megmerülés is belefért, de az hogy a samponos víz belefolyik az arcába, hosszasabban mint pár pillanat, az nem tetszett neki. Mindenféle trükköket próbáltunk egy ideig, végül ez a vízben hanyattfekvős nagyon bejött – alig várja mostanában a hajmosásokat.)

Na, hanyatt feküdt, megmostam azt a gyönyörű, selymes haját (most már tök hosszú, a haja vége simán beszorul a hóna alá így vizesen), aztán hagytam még egy kicsit játszani, amíg teregettem. Gyakorlatilag végig a fejét vízbe téve játszott, nem foglalkozott a halacskáival, kacsáival meg a legjobb fürdős játékaival, azaz a mosószeres kupakokkal – de áthallatszott a vidám sikongatás, élvezte, hogy ide-oda tologatja magát a kétszemélyes kádban, kipróbálta, milyen hangot ad, ha csobog a vízben, kopogtatja a kád szélét stb.

Közben megcsináltam a kisebbik vizét. Ilyenkor amíg eresztem a vizet a zuhannyal, odateszem a nagykád szélére a kiskádat – és persze ilyenkor a nagyobbik is kap egy-két fröcskölést a zuhanyból. Most történt egy kis baleset, ugyanis a vízben fekve úgy próbált menekülni a zuhany elől, hogy bebújt a víz alá. Meglepően sokáig bírta is – de aztán csak felszippantott az orrába egy kis vizet, amitől a nagy kacagásos játék sírásba váltott. Ráadásul a kiskádat egyensúlyozva még nagyon vigasztalni sem tudtam. Amíg Bogár a kicsit fürdette, addig azért még egy kis játékkal simán visszatértünk a vidulásba – mindenesetre a sírás fárasztó, úgyhogy szerintem ennek is szerepe volt abban, ami utána jött.

Ezután ugyanis a hajszárítózás következett. Amit úgy szoktunk csinálni, hogy a fürdőlepedőbe burkolva leülünk a sámlira a tükörrel szemben, ő az ölembe ül, én átölelem és próbálom megtartani – ugyanis a hajszárítózás, főleg, ha túl meleget fúj, nem éppen kedvenc időtöltés, az elől menekülne, meg forgatná el a fejét, úgyhogy tartani kell, meg ügyesen játszani, hogy szórakoztatásnak érezze, és ne forrósítsa fel sehol sem.

Na, is itt jött az a pár perc, amitől totál odalettem. Nyilván azért is, mert nagyon fáradt volt (közbeszúrás 2.: előtte éjjel én éjfélkor mentem fürdeni, és negyedóra múlva ugrasztott ki a fürdőkádból azzal, hogy még vizet kér, szóval tutira nem aludt fél egyig. Aztán kilenc után keltünk, de délután megint nem aludt. Betettük délután az ágyba, és két órát benn töltött, félig lehúzott rolóval, de végig hallottuk a szobájából a szövegelését, énekelgetését, meg hogy zörög az ágyból elért dolgokkal. Az utolsó fél óra meg azzal telt, hogy „Apuuu! Végevan a cendeszpihenőnek? Ude? Vé-ge-van a cen-desz-pi-he-nő-nek! Ude? Apuuu!” és így tovább végeláthatlanul, kis szünetekkel fél órán át. Ilyenkor délután nem bánjuk, ha nem alszik, de a szobájában, kicsit besötétítve, az ágyban kell töltenie az időt (még nem tud kimászni). Ha alszik, alszik, ha nem, nem, de ilyenkor legalább egy órát el kell lennie egyedül, ez a szabály. Na, ez megint egy hosszú kitérő, a lényeg, hogy most nem aludt délután, szóval emiatt is fáradt volt), és ezért a szokásosnál sokkal nyugisabban ment a szárítózás. Egyszerűen csak hozzámbújt, az oldalra fordított fejét ráhajtotta a karomra, és hagyta, hogy a másik kezemmel ráirányítsam a hajszárítót –ami ugye azt jelenti, hogy félig magam felé hajszárítózok.

Szóval ott ültem, karomban ezzel a bújós, elpilledő csöppséggel, a haja belelobog az arcomba, ő közben dudolászik valamit lehunyt szemmel, és bágyadtan tiltakozik, ha a másik oldalra fordítom, hogy azon az oldalon is száradjon. Hát, ezek voltak azok a percek, amikre emlékezni akarok. Gyönyörű pillanatok voltak, gondoltam, leírom ide, végülis pont erre van ez a blog…