Jójó, mindenki tudja, hogy az apák szívét a lányaik egy szempillantás alatt képesek megolvasztani. De ezt a kettőt most leírom, mert ezekre is emlékezni akarok.

Bogár képzésen volt hétvégén, reggelente korán elment itthonról. Az éppen egyéves és egyhetes Lilavirágszál reggelente még szopizik – úgyhogy mielőtt elment, felébresztette. Utána viszont már nem lehet visszatenni az ágyába, mert egyrészt nem ezt szokta meg, és tuti felháborodna, másrészt ha már felébredt, akkor nem szokott visszaaludni, mindezek következményeként azonnal ramazurit csapna a gyerekszobában és hangoskodna, márpedig akkor Fehérvirágszál is felverődne, pedig ő még aludhatna ilyenkor legalább hétvégén. (Mióta óvoda van, háromnegyed hét és hét között ébredés van mindkettőnek, de hétvégente, ha nem zajongunk (és ha szerencsénk van… hajajj), azért egy jó órát ráhúznak még.

Szóval, mielőtt Bogár elment, a kicsit odarakta mellém az ágyba. Két lehetőség van ilyenkor: vagy rendesen felöltöztetem, beteszem a járókába és kezdődik a nap – vagy cumit adok a szájába, lefektetem magam mellé, és… hát, fene tudja mi lesz.

Mivel tiszta kómás és fáradt voltam, meg hát azért is, mert világlustája vagyok, nyilván az utóbbival próbálkoztam. Természetesen Lila nem aludt vissza (nem szokott). Nem nagyon tudta mire vélni a helyzetet (merthogy mellettünk aludni sem szokott), úgyhogy egy ideig csöndben feküdt mellettem. Aztán felült. Rámászott a fejemre. Visszamászott. Nézett engem. Nézte a falat. Visszaborult rám, odabújt a mellkasomra. Megint felült. Visszadőlt. Odabújt. Felült. Babrált a takaróval. Szöszölt (szó szerint – a falvédőről szedett le szöszöket. Ezeket először megpróbálta megenni, aztán az én számba dugdosta őket.). Visszadőlt a mellkasomra, beleszuszogott a fülembe. Megint felült, a takarót gyűrögette. Ráfeküdt az alkaromra, és az ujjaimmal játszott. Megint felült, az arcomat figyelte.

És ez így ment egy órán keresztül. Gyakorlatilag teljes csöndben. Én a félig lehunyt szemhéjaim mögül figyeltem – najó, néha kicsit bele is aludtam.

Háromnegyed nyolckor aztán felhangzott a gyerekszobából az „Apu! Apu!” úgyhogy átmentünk Fehérvirágszálért kettesben…

Lehet, hogy így leírva nem nagy szám – de irtó jó érzés volt az a szuszogó, mászkáló, nyugiban maradó, de azért mégis folyton tevékenykedő kis jószág a testközelemben. Ha aludni nem is hagyott, azért pihenésnek sem volt ez rossz. Rendesen bealudni meg úgyis veszélyes lett volna, mert az ágyról még simán leesik…

A másik szépség meg aznap este történt. Fehérvirágszál hajat mosott. Nagyon szeret hajat mosni, az is jó móka volt. Aztán Bogárral megszárították a haját, és onnantól indult volna a rendes lefekvés előtti rutin. Meseolvasás az ágyunkban, Lila még kap közben egy kis tejet, aztán gyertyát gyújtunk, énekelünk, imázunk, aztán hálózsákba bújva még ő is kap egy pohár tejet, és átviszem az ágyába a másik szobába. Na most annyi kavarás volt, hogy a kicsi  - mivel nem aludt rendesen délután –ebben nem vett részt úgy, ahogy szokott, őt közben el kellett vinni lefektetni. A gyertyagyújtásnál az Fehérvirágszál is felkapcsolta a kis ledes mécsesét. (Az óvodában kapták – Márton napra csináltak kis lámpásokat, abba kellett beletenni, volt egy lámpásos menet a Márton-napi ovis műsor után.) A gyerekek persze mindent szeretnek, ami világít, szóval ez a kis műmécses is irtó jó játék. De várnia kellett kicsit, amíg Lilát leteszi az anyja, és eközben elkezdett olvasni.

Már sötét volt, csak a gyertya világított a szobában, meg a kis mécses a kezében. Annak szinte semmi fénye nincs, úgyhogy nagyon közel kellett tartania a lapokhoz, szinte rányomni a könyvre.

És ott ült az ágyon, cuki pizsamában, a haja frissen mosva, a hátát a falnak támasztva, mellette az asztalon lobog a gyertya. Kezében a könyvecskéje, a másikban a ledesmécses. Mikor lapozni akar, akkurátusan leteszi maga mellé a mécsest, lapoz, aztán felkapja a mécsest, és előbb az egyik, majd a másik oldalhoz tartva végignézegeti a könyvet. Aztán megint leteszi a mécsest, lapoz, mécses felkap, balról jobbra húzza a könyv fölött. Újabb lapozás a fenti kis szertartással. Időnként belóg a frissen mosott haja a szemébe, azt gyors, mérges mozdulattal, hogy ezzel is kell foglalkoznia, kisöpri. Aztán újra a könyvbe mélyed. Aztán újra le kell tenni a mécsest, lapozni, felkapni a fényt, „olvasni”…

Tökéletesen belemélyedt ebbe a tevékenységbe, fel sem nézett, észre sem vette a félhomályban, hogy mindketten bámuljuk. Én konkrétan egy könnycseppet is elmorzsoltam a szememből… Annyira nagy már! És annyira szép! És annyira ismerős ez a „zseblámpával olvasás”! És az a szertartásosság, amivel csinálta… Hajh…

Hát, gondoltam, ezeket gyorsan felírom, mert ezekre mindig emlékezni akarok.

Persze, nem csak ilyesmik vannak, pont ugyanezen a napon volt sokatnyelős jelenet is, majd azt is megírom.

Meg van még vagy egy féltucat megkezdett bejegyzés, nyaralásról, apaságról stb. – hát, majd meglátjuk.