Majd lesz jelenidejű, meg lesz pótlós bejegyzés is, most két nagyobb lépcsőfokról fogok írni, amit a középső (a Lilavirágszál) lépett meg az elmúlt fél évben.

Az első a cumi volt. Az utolsó bejegyzés tavaly pont a nyamnyáról (a cumiról) szólt, hát amit akkor leírtam a cumiról, az két és fél éves koráig (májusig) végig igaz volt. Azaz cumizni csak az ágyában, lefekvéskor vagy relaxáláskor cumizott (néha saját maga kérte a cumit, és bevonult az ágyába), de mindemellett a cumizáshoz szertartásához hozzájárult, hogy a cumilánc végével folyton a szemgolyóját piszkálta, illetve attól sem voltunk felhőtlenül boldogok, hogy csak és kizárólag cumival ment az elalvás.

Egészen addig, amíg tavasszal, valamikor május elején, elveszett a nyamnya. Égen-földön kerestük, sehol sem találtuk. A nehézséghez hozzátartozott, hogy pont az előtte levő napokban rendeztük át a szobájukat, és került a kiságyból az emeletes ágy alsó felére – azt is nehezen viselte, elég hosszú ideig tartott az elalvás. De az, hogy mindezt cumi nélkül kell megtenni… Hát, volt pár nehéz esténk.

Az első alkalommal még nagyjából fogta, hogy jó, keressük mi mindenhol, de egyszerűen nincs – majd másnapra meglesz. Ebben meg is nyugodott többé-kevésbé, és bár volt néhány visszatapsolás, hogy „Nem tudok ejajudni!”, de azért viszonylag hamar el tudott mégis. A következő 2-3 (4-5-6) nap viszont rémálom volt. Üvöltve feküdt le, sírva aludt el, és bár mindig próbáltuk lefekvés előtt megkeresni, és magyarázni, hogy mi mindent megtettünk, mégsincs cumi, ez többet már nem hatott rá megnyugtatólag. Bizony, sírós esték voltak, fölötte a fölső ágyon a nagytesó volt hogy már kiabált vele – emiatt viszont meg mi szóltunk rá… És hát, ha sikerült is megnyugtatni, és kilopóztam a szobájából, hamarosan újrakezdte.

Azelőtt, meg azóta is folyamatosan megy az, hogy lefekvés után még visszahív az ágyához, kéri, hogy „Öjejgessz meg!”, és akkor oda kell bújnunk mellé, átölel a két karjával, és valahányszor moccanunk, hogy indulnánk, erősen belénk kapaszkodik. Ugyanakkor, ha mondjuk neki, hogy mennünk kell, mert fáradtak vagyunk/főzni kell még a holnapi ebédet/egyéb dolgunk van stb., akkor pár másodperc szorítás után nagy kegyesen elenged, és közli, hogy „Mosz má e’mehecc!”).

Na, hát a cumielvesztés utáni napokban ez nem volt, akkor mindig sírás volt, és sokat kellett átmenni, és sok türelem kellett, hogy megértően és nyugodtan kezeljük a cumi hiánya fölötti fájdalmát. Viszont egyszercsak nem volt már sírás-rívás, pár nap után egész simán elaludt cumi nélkül, és azóta sem hiányzik neki, pedig mostanában már a kistesó cumija is a szeme előtt van…

A másik hasonló lépés a bilizés volt. Már tavasszal is előfordult, hogy bilire ült, és termelt bele, de ez vagy véletlen volt, vagy csak annyi, hogy kipróbálta, és megmutatta, hogy ez is megy, viszont egyáltalán nem érdekelte a dolog. Nem ült rá magától, sírt, ha mi akartuk ráültetni, ha ült rajta, nem ment bele semmi, viszont 10 perccel azután, hogy felállt, jött a pisi a pelenkába…

Gondoltuk, majd nyáron. Akkor meleg van, nem gond, ha nincs rajta pelenka, egy szál fürdőbugyit kell cserélni, és kész.

Hát, nem volt az ilyen egyszerű. Egyrészt a „kolónián” szabadon mászkáltak a gyerekek. Ha nálunk pisil oda a konyha padlójára, feltöröljük, 'sztkész. De ha a nagymamáéknál, vagy az unokatesóknál teszi tönkre a bőrkanapét vagy a szőnyeget, és aztán utána ráadásul nekik kell kezelni a helyzetet – hát, az erősen a „más talpával a csalánt” jellegű történet, szóval inkább ráadtuk azt a pelenkát reggel, a biztonság kedvéért… Így meg aztán ugye nem volt motiváció – hiába beszéltük át vele minden egyes alkalommal, hogy „ugye legközelebb szólsz?”, persze nem szólt.

Egész addig ment ez, amíg már nem kezdett a körmünkre égni a dolog. Egyrészt megszületett közben a kistesó, másrészt novemberben már három éves lesz, kezdődik az oviba járás, márpedig addig mindenképp tutibiztosra kellene szobatisztának lenni…

Úgyhogy augusztus végén vettünk egy nagy egy levegőt, és nem adtunk rá többet pelenkát – lesz ami lesz.

Első nap hétszer kellett bugyit és nadrágot cserélni. Úgy emlékszem, egyszer pólót is, mert az is pisis lett. Nem mondom, hogy nem kellett lenyelnem a mérgemet, hogy kedvesen, nem megijesztve, hanem mosolygósan kommunikálva tudjam neki mondani, hogy milyen ügyes nagylány ő, és mennyivel jobb lenne, ha ez legközelebb a bilibe menne, és hogy örülne ennek mindenki…

Második nap olyan 3-4-szer történt meg ugyanaz.

És harmadik naptól szobatiszta. Jó, párszor még előfordult baleset, de alapvetően többet nem kellett ráadni a pelenkát.

Pár nappal később mentünk kocsival gombászni – csak én meg a lányok, a kicsi otthon maradt Bogárral. Elképzeltem, ahogy véletlenül becsorgat a gyerekülésen, és erősködtem, hogy bár tudom, hogy nagyon ügyes, de most azért vegyünk fel kivételesen még egy pelenkát. De ő hallani sem akart róla, állította, hogy vissza tudja tartani, és szólni fog. Én viszont emlékeztem rá, hogy nem egész egy héttel ezelőtt is ugyanezt mondta mindig, aztán mégsem sikerült soha, úgyhogy beraktam pár pluszbugyit meg nadrágot, aztán elindultunk a Börzsönybe. De igaza volt: az erdei séta közben szólt egyszer-kétszer, hogy jön a pisi, akkor megálltunk, de se az autóban, se a gombászás közben nem történt baleset…

Ráadásul azóta éjszakára sem kell rá a pelenka. Egy darabig adtunk azért rá, mert azért félálomban nem olyan egyszerű ez a szobatisztaság, de onnantól kezdve, hogy napközben szobatiszta lett, éjszaka is szárazon maradtak a pelenkák, úgyhogy hamarosan elhagytuk azt is… Úgyhogy most már jöhet az ovi!

Fehérvirágszálnak is van egyébként ilyen új tudománya, ami nagy előrelépés (megtanult biciklizni), meg a Madárfiú is már tud új dolgokat (Mosolyog! Néz!), de ezekről majd legközelebb.