Annakidején ezt a blogot azért kezdtem, mert rádöbbentem, hogy rögzíteni kell az első szavait Fehérvirágszálnak – és ha nem kezdek bele, akkor már késő lesz. Na, most ugyanez a helyzet a kisebbik virágszállal.

Nagyon durva visszaolvasni, hogy a nagyobbik miket mondott az ő korában. Egyéves korában írt bejegyzésben már konkrét szavai vannak, másfél évesen csomó mindent mondott és halandzsázott összevissza – legalábbis a posztok alapján…

Namost a kisebbik most volt 19 hónapos, és gyakorlatilag még minden „ö!” és „ö!-ö!”. Mondjuk nagyon kifejezően mondja, az egész testével megfeszül, megfelelő pózba fordul, mutogat és irányít(ja a kezünket például, és megmutatja, hogy a pohár vizet amit adni akarunk neki, öntsük ki (Bamm!), és mutogat a csap felé, hogy frisset kér).

Mindenesetre azért az elmúlt hetekben kezd felpörögni a dumája, szóval megint itt az idő az első babaszótárnak, különben lemaradok róla…

Szóval, az egyik első szava (és ezt már egy fél éve csinálja legalább) az volt, hogy „bááááá!”. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy „állat”. Mutogatott a könyvre, a plüssökre, az utcán a kutyákra, és minden „bááááá!” volt. Sőt, „BÁÁÁÁÁ!”. Nyilván a nagytesó is meg mi is mutattunk neki oroszlánt meg a tigrist, az tényleg ezt mondja, a „beee” amit a bárány mond, majdnemugyanaz, szóval határeset, elfogadjuk, megtapsoltuk azt is, ha rámutatott a barira és „bááááá!”-zott. A kutya meg azt mondja, hogy „báá-u”, hát, ha lemarad a végén az u, az is jó majdnem, nemigaz?

Így aztán minden állat bááá-zott, és így minden állat neve az volt, hogy „bááá”.

A másik, amit nagyon hamar mondott, az az autó „brrrrr”-je. Nagyon szépen berregett, pontosan tudta, hogy ez az autót jelenti, és jókor használta.

Nagyjából ez a két „szó” volt hónapokig, amiket mondott. Nem voltunk kétségbe esve, mert ezeket nagyon konzekvensen és jól használta, valamint ha kimondtunk egy-egy szót, azonnal mutatta, hogy az hol van, ha látott a könyvben kismadarat, mutatott ki az ablakon, hogy a madáretetőn is ott szokott lenni stb., szóval látszott, hogy tökéletesen tisztában van a beszéd lényegével. Épp csak nem mond semmit, csak azt, hogy „ö”.

Az elmúlt hetekben viszont nagy a fejlődés.

Az első asszem a „mamma” volt, meg a „pappa”. Ezeket egészen ellágyuló hangon mondogatja a nagyszülőknek – sőt, ha csak felhívjuk őket, már rákezdi.

Ugyanebbe a szócsoportba tartozik a „baba” is – ez egyrészt a babáit jelenti (a nagy babát beülteti maga mellé a járókába, és „olvas” neki, mutogatja a könyvekben a képeket), másrészt az igazi babákat-kisgyerekeket is, harmadrészt meg mostanában a könyvekre is ezt mondja. Ezt nem teljesen értem, miért… Talán azokban is szerepelnek babák? Vagy a babának (azaz neki) olvassak belőle?

Aztán jött a „vaú” – teljesen szépen kiejtve. Nyilván a kutyát jelenti.

Van még az „anny”, ami két dolgot jelent. Egyrészt az anyját, másrészt pedig az innivalót. Lehet, hogy árnyalataiban kicsit másképp mondja, hogy „ainny”, vagy nem is tudom, milyen a-t kéne használnom itt, de gyakorlatban nem megy a megkülönböztetése hallás alapján. A „szövegkörnyezetből” derül ki, hogy most anyahiánya van, vagy a kulacsát-poharát kéri.

A kaja pedig a „nyammnya”. Egyébként a cumi is nyammnya, sőt, igazából eredetileg a cumira kezdte mondani.

Nem régóta tudja azt is, hogy „apa”. Azért vicces ez, mert Fehérvirágszál sosem szólított apának, hanem apunak, illetve édesapának, de most egymásra ráerősítve folyamatosan apáznak. (Ja, amúgy a nagyobbik meg rászokott arra, hogy a keresztneveinken szólít minket… Nemtom honnan jön ez, de vicces kicsit.)

Az egymástól eltanulásnak volt egy vicces mozzanata is. A nagyobbik általában véve sose volt féltékeny, de azért a „visszababásodás” megvolt. Mostanában meg arra szokott rá, hogy azt játssza, hogy ő is kisbaba, és csak fekszik az ágyon, és mondogatja, hogy „oáá-oáá!”. Ilyenkor oda kell menni hozzá, megszeretgetni, ringatgatni.

Namost ezt meglátta a kicsi is. És persze ő is azt akarta, hogy foglalkozzunk vele. Úgyhogy elkezdte ő is mondogatni, hogy „oáá-oáá!”, teljesen pontosan utánozva a nagytesót… Pedig ő már rég kinőtt az oázós korszakból. Úgyhogy az a furcsa helyzet állt elő, hogy a nagyobbiktól tanult meg kisbabanyelven sírni a kisebbik. Ebből egyébként nagy oázós-szeretgetős partik szoktak kialakulni – rákezd az egyik, bekapcsolódik a másik, erre oda kell menni, és agyonszeretgetni őket. Nem nehéz, meg kell zabálni őket, amilyen egyetértésben tudják csinálni ezt is…

A nagytesóval való kommunikáció egyébként hihetetlen motivációs erő. Meg úgy egyébként minden, ami vele kapcsolatos. Például múltkor volt egy párbeszéd közöttük:

(Fehérvirágszál): - Elijeszted a gonoszt?

(Lila): - (lelkesen bólogat)

(Fehér): - Mondd azt, hogy „Wáááá!”

(Lila): - Wáááá!

…

Meg az is nagyon cuki, mikor egy, a nagyobbik által kitalált dallamot kántálva menetelnek fel-alá a lakásban vagy a kertben, egymás mögött, a kisebbik árgus szemekkel figyelve, és minden leutánozva – ha a nagyobbik megbotlik, ugyanúgy megbotlik ő is, aztán jót röhögnek egymáson.

Mit tud még mondani? Hát például tegnapelőtt mondta először, hogy „nyem”.

Van még ezen kívül a „bamm” (valami leesett, valami csattant, valamit kiöntődött (…”tődött”… értitek), van az „aúúúú”, amikor valami fáj. Ezt mondjuk kivétel nélkül mindig hatalmas átéléssel mondja, szóval akkor is sírósan, óriási fájdalommal az arcán mutatja, hogy „aúúú”, amikor tudom, hogy épp csak összeért a fejünk, vagy ráesett egy plüssvalami a lábára…

Éééés, asszem ennyi. Azért durva, hogy a nagyobbik ennyi idősen már ragozta az igéket („ebúttá” és „ebúttam”), de asszem ő volt ebben a hipergyors, csak ugye nekünk ő az összehasonlítási alapunk…