Hétvégén voltunk Utazás Kiállításon. Ez azért nagy szó, mert most voltunk először úgy _bárhol_, hogy mind a négyen. Najó, leszámítva persze a családi meg baráti programokat, meg a sétákat. De ez volt az első olyan „felnőttes”, kimozdulós program, ahol belépőt kellett fizetni. És várakozáson felül szuper volt!

Na nem az Utazás Kiállítás maga – az sajnos csalódást okozott. Régebben rendszeresen jártunk, nagyon szerettük. Nem csak a program- meg kirándulásötletek miatt voltunk rákattanva – az igazat megvallva azért jártunk oda, hogy nyerjünk. Merthogy ez (régebben legalábbis) úgy nézett ki, hogy az ország minden tája képviselte magát, voltak mindenhonnan szálláshelyek, turisztikai programok, események, külön standokkal. És csomó helyen a regisztrációért vagy egy rövid kvíz kitöltéséért cserébe (aminek az olykor nem is könnyű kérdéseire (pl. milyen ásványi sók találhatók mittomén Bükfürdő gyógyvizében?) az adott stand prospekutsaiból kellett kivadászni a választ) betették a nevünket a dobozba, amiből nap végén húztak. És mivel sok száz stand volt kinn, ha csak minden ötödiknél lehetett játszani, már akkor is reális esélyeid voltak, szóval volt egy kis izgalmas játékosság az egészben. Elég sokszor voltunk szerencsések; volt, hogy a MAHART-tól szárnyashajóutat nyertünk Bécsbe, volt, hogy wellnesshétvégét, volt, hogy szállást az Őrségben egy kis házikóba, volt, hogy fürdőbelépőt stb. A kisebb repiajándékokról („üvegygyöngyök”, ahogy nagyapám hívta ezeket) nem is beszélve: a nagyobb cégek bögréitől meg sörnyitóitól kezdve  a borvidékek palack borain át a gyulaiak kisebb rúd kolbászáig mindenféle fincsi, érdekes vagy akár csak hasznos csecsebecsékig. És persze tanulni is lehetett az egészből: én itt hallottam például először a ceglédi laskatésztáról, mint helyi nevezetes ételről. Akkor nyertünk egy csomaggal belőle, megcsináltuk, és annyira jó volt, hogy azóta többször is főztünk magunknak.

Jó, akkor még csóró egyetemisták voltunk, mindenesetre jól megpakolva jöttünk el mindig, és évről évre visszatértünk.

De mióta megszületett Fehérvirág, nem voltunk.

És azóta nem éppen előnyére változott a rendezvény.

Először is, kisebb lett. Valamikor több pavilonra terjedt ki – és mellette külön futott pl. a lakóautók kiállítása. Most csak egy pavilon van az egészre – aminek a negyede a lakóautós rész. Amit persze megcsodáltunk, csorgott a nyálunk, de az nem a mi pályánk. (Pedig Fehérvirágnak nagyon bejöttek az autók, amikben ágy meg mosogató meg asztal van, sőt, még vécé is, de majd gazdag korunkban…)

A másik, hogy a belföldi utazási célpontok teljesen háttérbe szorultak. Az egész csarnok fele mindenféle külföldi, csili-vili utazási irodák standjairól szól – a másik fél fele pedig ugye az autós, marad tehát egynegyed résznyi a hazai turizmusnak.

Ami mondjuk tök jó volt, ott voltak a nemzeti parkok, a Magyar Természetjáró Szövetség, volt vízitúrás rész stb. De nagyon kevés.

Hiányoztak a jól megszokott, szinte „ismerős” helyek. Szilvásvárad? Balaton? Borvidékek? Zempléni városkák? Fertő-tó és környéke? Vagy akár a Wizzair? A Budapest Airport? A Magyar Madártani Egyesület?

Ezek mind-mind kinn szoktak lenni – és most hiányoztak. Nyilván, változnak az idők, most már facebook van, nem a BNV-n kell a vendégeket fogni...

Na, ennyit a sírásról – azért pár „üveggyöngyöt”, aranyos cuccot így is sikerült bezsákolni a lányok nagy örömére, de még nagyobb öröm volt, hogy mennyire élvezték.

Kisebbikvirágszál, a Lila végig háton volt kendőben – de nagyon jól tűrte a félnapos programot. Fehérvirág pedig szerintem kifejezetten azt gondolta, hogy ezt az egészet az ő kedvéért rendezték meg. Egyrészt a standokon mindenhol kitüntetett szeretettel fogadták a cuki kétésfélévest. Hol sütivel kínálták, hol üdítővel, hol meg színes-képes újságokat adtak neki, mindenhol mosolyogtak rá – szóval, ahol megjelent, ott ő került a középpontba, és ez nyilván nem volt ellenére. Másrészt meg nyilván neki tették oda a minimagaslest, amire fel lehetett mászni, csak őmiatta öltöztek be kedves emberek Süsünek, csak neki doboltak a fekete bőrű bácsik az afrikai részen, és persze az óriáscsótányok meg a kaméleonok is neki okozták a legnagyobb örömet.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy volt játszósarok. Ugrálóval, műanyagelemekből épített csúszdával meg mászókákkal meg mindenféle csoda dologgal – meg persze vagy egy tucat kisgyerekkel, akiket a szüleik lepasszoltak oda. Na, hát az maga volt a paradicsom. Kellett neki pár perc, amíg felengedett, de mondjuk 5-10 max – aztán utána mintha ott sem lettünk volna, rohangált egyik játéktól a másikig, nézte a többi gyereket, csatlakozott hozzájuk, kergetőztek. Közben végig járt a szája, de nem nagyon hallottam, mit monoligizált magának, mert rohadt hangos volt az ugrálóvárak kompresszora, meg maga a rendezvény is ott volt háttérnek persze.

Egy idő után aztán tényleg nem nagyon voltunk ott – én elrohantam valamelyik sorsolásra, Bogár meg elbújt ott a játszórésznél megetetni a kicsit, de Fehérvirágszál nem zavartatta magát, ha időnként észrevett, megörült nekünk, amúgy kúszott-mászott-rohant-ugrált-haverkodott. Bogár mondta is, hogy látszik, hogy óvodaérett… Hát ja, szeptemberben kezdődik, nyakunkon a beiratkozáspara, jajjnekünk.

Az is nagyon jó volt, hogy látszott, hogy viszonylag jól tudunk mozogni két gyerekkel meg a hozzájuk való felszerelésekkel – a kisebbik ugye Bogár hátán volt kendőbe kötve, a nagyobbik meg hol kézenfogva, hol mellettünk csatangolt, meg az idő egy részében persze a nyakamban. Nálam volt még egy túrahátizsák is, abban enni-innivaló a nagyobbiknak meg magunknak (a kicsi kajáját ugye még Bogár szolgáltatja), a pelenkák, a pluszruhák meg mindenféle gyerekkel való közlekedéshez nélkülözhetetlen cuccok. Ezzel, meg a nyakamba vett nagyobbikkal kényelmesen lehetett kutyagolni meg mászkálni, meg élvezni a forgatagot. Jó próba volt – tuti fogunk még ilyesmit csinálni.

Arra azért majd ki kell találni valamit, hogy Lila ne csatangoljon el. Nagyon ügyesen ott lófrált mindig körülöttünk, és a forgatagban az idő nagy részében megvolt azért a testkontaktus – vagy valamelyikünk kezét fogta, vagy a nyakamban volt. De a klasszikus hiba, hogy csak egy pillanatig nem figyelünk, és/vagy azt gondoljuk, hogy most épp a másik figyel, egyszer azért előfordult. Még nem volt időnk megijedni sem, már hozta vissza kézenfogva egy néni – úgy látszik, őneki feltűntünk, tudta, hogy ez a gyerek hozzánk tartozik. Tényleg csak egy pillanat volt – az is, amíg nem figyeltük, meg az is, amíg nem volt velünk: épp csak elkezdtem körbenézni, már nyomta a kezembe a hölgy a gyerek kacsóját, szóval az is lehet, hogy gyakorlatilag ott volt (szinte) mellettünk – de akkor is ijesztő volt az az egy-két másodpercig.

Mindenesetre tanulságos volt – és ezt leszámítva nagyszerű élmény az egész nap. Szuper gyerekeink vannak, az a fő tanulság.