Majd lesz jelenidejű, meg lesz pótlós bejegyzés is, most két nagyobb lépcsőfokról fogok írni, amit a középső (a Lilavirágszál) lépett meg az elmúlt fél évben.

Az első a cumi volt. Az utolsó bejegyzés tavaly pont a nyamnyáról (a cumiról) szólt, hát amit akkor leírtam a cumiról, az két és fél éves koráig (májusig) végig igaz volt. Azaz cumizni csak az ágyában, lefekvéskor vagy relaxáláskor cumizott (néha saját maga kérte a cumit, és bevonult az ágyába), de mindemellett a cumizáshoz szertartásához hozzájárult, hogy a cumilánc végével folyton a szemgolyóját piszkálta, illetve attól sem voltunk felhőtlenül boldogok, hogy csak és kizárólag cumival ment az elalvás.

Egészen addig, amíg tavasszal, valamikor május elején, elveszett a nyamnya. Égen-földön kerestük, sehol sem találtuk. A nehézséghez hozzátartozott, hogy pont az előtte levő napokban rendeztük át a szobájukat, és került a kiságyból az emeletes ágy alsó felére – azt is nehezen viselte, elég hosszú ideig tartott az elalvás. De az, hogy mindezt cumi nélkül kell megtenni… Hát, volt pár nehéz esténk.

Az első alkalommal még nagyjából fogta, hogy jó, keressük mi mindenhol, de egyszerűen nincs – majd másnapra meglesz. Ebben meg is nyugodott többé-kevésbé, és bár volt néhány visszatapsolás, hogy „Nem tudok ejajudni!”, de azért viszonylag hamar el tudott mégis. A következő 2-3 (4-5-6) nap viszont rémálom volt. Üvöltve feküdt le, sírva aludt el, és bár mindig próbáltuk lefekvés előtt megkeresni, és magyarázni, hogy mi mindent megtettünk, mégsincs cumi, ez többet már nem hatott rá megnyugtatólag. Bizony, sírós esték voltak, fölötte a fölső ágyon a nagytesó volt hogy már kiabált vele – emiatt viszont meg mi szóltunk rá… És hát, ha sikerült is megnyugtatni, és kilopóztam a szobájából, hamarosan újrakezdte.

Azelőtt, meg azóta is folyamatosan megy az, hogy lefekvés után még visszahív az ágyához, kéri, hogy „Öjejgessz meg!”, és akkor oda kell bújnunk mellé, átölel a két karjával, és valahányszor moccanunk, hogy indulnánk, erősen belénk kapaszkodik. Ugyanakkor, ha mondjuk neki, hogy mennünk kell, mert fáradtak vagyunk/főzni kell még a holnapi ebédet/egyéb dolgunk van stb., akkor pár másodperc szorítás után nagy kegyesen elenged, és közli, hogy „Mosz má e’mehecc!”).

Na, hát a cumielvesztés utáni napokban ez nem volt, akkor mindig sírás volt, és sokat kellett átmenni, és sok türelem kellett, hogy megértően és nyugodtan kezeljük a cumi hiánya fölötti fájdalmát. Viszont egyszercsak nem volt már sírás-rívás, pár nap után egész simán elaludt cumi nélkül, és azóta sem hiányzik neki, pedig mostanában már a kistesó cumija is a szeme előtt van…

A másik hasonló lépés a bilizés volt. Már tavasszal is előfordult, hogy bilire ült, és termelt bele, de ez vagy véletlen volt, vagy csak annyi, hogy kipróbálta, és megmutatta, hogy ez is megy, viszont egyáltalán nem érdekelte a dolog. Nem ült rá magától, sírt, ha mi akartuk ráültetni, ha ült rajta, nem ment bele semmi, viszont 10 perccel azután, hogy felállt, jött a pisi a pelenkába…

Gondoltuk, majd nyáron. Akkor meleg van, nem gond, ha nincs rajta pelenka, egy szál fürdőbugyit kell cserélni, és kész.

Hát, nem volt az ilyen egyszerű. Egyrészt a „kolónián” szabadon mászkáltak a gyerekek. Ha nálunk pisil oda a konyha padlójára, feltöröljük, 'sztkész. De ha a nagymamáéknál, vagy az unokatesóknál teszi tönkre a bőrkanapét vagy a szőnyeget, és aztán utána ráadásul nekik kell kezelni a helyzetet – hát, az erősen a „más talpával a csalánt” jellegű történet, szóval inkább ráadtuk azt a pelenkát reggel, a biztonság kedvéért… Így meg aztán ugye nem volt motiváció – hiába beszéltük át vele minden egyes alkalommal, hogy „ugye legközelebb szólsz?”, persze nem szólt.

Egész addig ment ez, amíg már nem kezdett a körmünkre égni a dolog. Egyrészt megszületett közben a kistesó, másrészt novemberben már három éves lesz, kezdődik az oviba járás, márpedig addig mindenképp tutibiztosra kellene szobatisztának lenni…

Úgyhogy augusztus végén vettünk egy nagy egy levegőt, és nem adtunk rá többet pelenkát – lesz ami lesz.

Első nap hétszer kellett bugyit és nadrágot cserélni. Úgy emlékszem, egyszer pólót is, mert az is pisis lett. Nem mondom, hogy nem kellett lenyelnem a mérgemet, hogy kedvesen, nem megijesztve, hanem mosolygósan kommunikálva tudjam neki mondani, hogy milyen ügyes nagylány ő, és mennyivel jobb lenne, ha ez legközelebb a bilibe menne, és hogy örülne ennek mindenki…

Második nap olyan 3-4-szer történt meg ugyanaz.

És harmadik naptól szobatiszta. Jó, párszor még előfordult baleset, de alapvetően többet nem kellett ráadni a pelenkát.

Pár nappal később mentünk kocsival gombászni – csak én meg a lányok, a kicsi otthon maradt Bogárral. Elképzeltem, ahogy véletlenül becsorgat a gyerekülésen, és erősködtem, hogy bár tudom, hogy nagyon ügyes, de most azért vegyünk fel kivételesen még egy pelenkát. De ő hallani sem akart róla, állította, hogy vissza tudja tartani, és szólni fog. Én viszont emlékeztem rá, hogy nem egész egy héttel ezelőtt is ugyanezt mondta mindig, aztán mégsem sikerült soha, úgyhogy beraktam pár pluszbugyit meg nadrágot, aztán elindultunk a Börzsönybe. De igaza volt: az erdei séta közben szólt egyszer-kétszer, hogy jön a pisi, akkor megálltunk, de se az autóban, se a gombászás közben nem történt baleset…

Ráadásul azóta éjszakára sem kell rá a pelenka. Egy darabig adtunk azért rá, mert azért félálomban nem olyan egyszerű ez a szobatisztaság, de onnantól kezdve, hogy napközben szobatiszta lett, éjszaka is szárazon maradtak a pelenkák, úgyhogy hamarosan elhagytuk azt is… Úgyhogy most már jöhet az ovi!

Fehérvirágszálnak is van egyébként ilyen új tudománya, ami nagy előrelépés (megtanult biciklizni), meg a Madárfiú is már tud új dolgokat (Mosolyog! Néz!), de ezekről majd legközelebb.

Tyű, eltelt több mint egy év. Közben öten lettünk: a lányok mellé született egy fiú, a virágszálak mellé egy madár (tényleg madárneve van). Ez mondjuk most történt, nemrég – najó, másfél hónapja. Szóval újra van kisbabánk, és – bár vagy féltucatnyi készülőfélben lévő bejegyzés van különböző gépeken – van néhány dolog, amit még addig le kell írni amíg ilyen kicsi. Nem a szülés (bár az is, mert az meg… najó, hagyjuk, végülis a lányokéról sem írtam), hanem olyan dolgok, amik csak az ilyen kisbabáknál szembeötlőek.

Például teljesen elfelejtettem már, hogy az újszülötteknek nincs feneke. Mármint a luk nyilván megvan, de popsijuk, pláne az a cuki babapopsi, az abszolút nincs. Merthogy az újszülöttek soványak (nyilván, ki kell férni, meg hát mitől is lennének hurkásak), és úgy néz ki a dolog, mintha a hátuk egyenesen a lábukban folytatódna, sőt, mintha a testük a hátukig be lenne vágva: egyszercsak kettéválik az, amit hátnak nevezünk, és két láb lesz belőle, slussz.

Persze aztán elkezd enni a gyerek, és mivel nem mozog, szépen gyarapodik – Madár most már kifejezetten hurkás, pedig, mondom, még csak másfél hónapos…

A másik a „harkályozás”. Az a mozdulatsor, amit akkor csinál a gyerek, amikor a mellkasodon van, és éhes. Vadul keresni próbálja a kaját, felemeli a fejét (ugye nagyjából függőleges testhelyzetet kell elképzelni, mint a harkályé a fán), de a gravitáció visszahúzza, megint emeli, megint visszaesik, és ezt képes a végtelenségig ismételni. Szóval, mint egy harkály, püföli az orrával a szülője (vagy hát bárki) testét szegény – egész addig, amíg nem kerül végre cici a szájába, vagy amíg el nem fárad.

A harmadik meg szintén kajakereséssel kapcsolatos. Azt a kicsit rémisztő érzést is egész elfelejtettem már, amikor a válladra veszed, ő meg érzékeli, hogy itt olyasmi bőrfelület van, amiből kaja szokott jönni (a nyakad), és izgatott szuszogással és fújtatással, rád meresztve a még nem nagyon látó szemét, határozott céltudatossággal elkezdi magát olyan pozícióba küzdeni, hogy rátapaszthassa a kis fogatlan száját a nyaki artériádra…

Egyébként olyan iszonyú gyorsan fejlődik, hogy már ez sem igen van: most már tökjól lát, megnézi magának az embert, a testvéreit, és ugyan a fejével még nem tud követni (az nagyjából random mozog mikor izgatott), de a szemével már igen. És vissza tud mosolyogni, és persze már kétszer akkora mint volt (najó, lehet, hogy még csak annak tűnik, mindenesetre már most sír az ember lelke, hogy „hova tűnt az icipici kisfiam?”, merthogy már egészen gyerekformája van, nem újszülött… Pedig még csak pár hete született basszus.

Egyébként ez az az időszak – ami Lilavirágnál is elég kritikus volt -, hogy már érzékeli a környezetét, és képes unatkozni, ha nem történik semmi, ugyanakkor még semennyire sem képes magát szórakoztatni. Nem tudja még koordinálni a végtagjait, hogy kézbe vegyen valamit, nem tudja még tudatosan odafordítani a fejét/figyelmét semmire – viszont most már elég nagy ahhoz, hogy azt érzékelje, hogy ő most egyedül van hagyva, és nincs ott senki, és semmi érdekes sincs, és áááá, azonnal jöjjön valaki és történjen valami!

Eddig ugye csak akkor sírt, mikor éhes volt (meg, najó, ha fájt a hasa. Meg ha öltöztettük. Meg ha kényelmetlen volt a pisis pelenka. Meg ha éppen böfizni kellett. Meg… Najó, hagyjuk, mindenesetre a lényeg, hogy az ember tudta, hogy ha kielégíti az ember a szükségletét, akkor nyugi lesz), mindenesetre most már a kis lelkének is vannak szükségletei. Például az, hogy lehetőleg mindenki körülötte forogjon és őt csodálja, najó, legalábbis hogy legalább valami érdekes történjen a látókörében. Szerencsére ebben óriási segítség Fehérvirág – de ez már egy másik bejegyzés lesz.

Bár beszélni még nem tud, de megvan az első sztorija, amit viszont már képes elmesélni. Ráadásul csattanója van a dolognak, amin minden egyes elmeséléskor nagyot nevet…

Az úgy volt, hogy elmentünk a Várba. Igen, a Mesterségek Ünnepére. Két gyerekkel nem volt éppen ugyanaz az élmény, mint azelőtt – igazából elég nyűgösek voltak mindketten. Nem csoda, dög meleg volt, az egyiknek sok volt az utazás meg a saját lábon mászkálás, a másik a hátamon volt rögzítve, úgyhogy ő meg azért nyavalygott, alvás nemigen fért bele a programba – szóval, türelmük nem sok volt, a gyerektempó azért hosszabb távon fárasztó, és hát persze más érdekel egy gyereket, mint minket.

Azért nem volt rossz, hatalmasakat táncoltak a zenékre, nagy élvezettel játszottak mindenféle népi játékokkal, meg persze elvarázsoltak mindenkit, aki csak látta őket, hogy milyen cuki lányok.

Hát, a kis Lilavirág azért húzott egy nemcukit is.

Ugye a hátamon vittem, és, mivel nyűgös volt, szájában volt a cumija. Van ugyan cumilánca (azok kedvéért, akiknek nincs gyerekük: ez egy olyan eszköz, aminek az egyik végét a cumira lehet rögzíteni, a másikat pedig a ruhánkra/babakocsira/hordozóra lehet csipeszelni, így ha kiesik a szájából a cumi, nem pottyan le a földre. Általában olyan textúrájú és minőségű anyagból vannak ezek, hogy élvezettel tudja a kicsi ezt is rágogatni-fogdosni, és ne okozzon benne kárt.), szóval van neki, de ennek a gyereknek az a mániája, hogy a cumiláncra nem szabad felfűzni a cumit, hanem a kezében fogva a végén lévő hurokkal cirógatja magát. Hol a fülét, hol az arcát, máskor meg a lábujjacskáit akasztja bele, a legdurvább pedig, hogy konkrétan a szemgolyóját is ezzel simogatja! Egész kicsi korától kezdve csinálja ezt, most már feladtuk, hogy leszoktassuk róla – kivéve a szemgolyósimogatást, amiatt mindig rászólunk, de mivel elalvás előtt szokta megkapni a cumit meg a cumiláncot, és ilyenkor ugye magára hagyjuk, tuti, hogy csinálja. De altatáshoz-relaxáláshoz nem elég neki a cumi, legalább ugyanilyen fontos a cumilánc is, az azzal való öncsikizés-cirógatás az, ami igazán pihenteti-kikapcsolja… Tudom, nem teljesen normális ez a dolog, de ez az ő heppje, kinek nincs valami.

Ilyen a cumilánc

Egyébként a cumi és a cumilánc is „nyammnya” névre hallgat – ha valamelyik hiányzik, ezt a szót kiabálva veri ki a balhét. (Amúgy cumizás csak ágyban van, na meg persze utazáskor, azaz az autóban és hordozóban, és ezt teljesen jól tudja is, ha játszani akar, akkor leteszi szépen a nyammnyát a helyére, ha pedig cumizni, akkor visszakéredzkedik az ágyba/járókába.)

Hű, de elkalandoztam.

Na, szóval a lényeg, hogy ott vagyunk a várban, fáradt, nyűgös ott a hátamon, úgyhogy megkapja a nyammnyát. De a tömegben meg a nagy mozgolódásban elejtette párszor, ezt a „Nyammnya bamm!” felkiáltással jelezte nekünk, ilyenkor Bogár gyorsan felvette és lemosta a cumit. (Újabb kitérő: a „bamm” a ledobást, leesést, leejtést, tágabb értelemben letevést, elhelyezést, esetleg felborulást, rendellenes működést jelent. Van a sarkon egy kerítés, ami be van dőlve (építkezni fognak ott), arra minden egyes alkalommal lelkesen mutogat, mikor elmegyünk előtte, hogy „Bamm! Bamm!”. Szóval a „Bamm” bedőlt kaput is jelenthet. Vagy ez egy múltidejű Bamm, ki tudja…)

Nem tudom, mennyire vagytok ismerősek a várban, van ott pár egész durva bástyaszerű kilátóterasz, ami a (már nem is annyira) frissen felújított Várkert Bazár fölé nyúlik. Na, kitaláltuk, hogy odamegyünk közösen, és szelfizünk egyet. Egy-egy bástyaszöglet szerintem jó tíz emelet magasságban nyúlik a város fölé, és szinte körbeveszi az embert a mélység. Odagyűltünk, próbáltunk beállni valami értékelhető pózba a fotóhoz – na és ebben a szituációban hangzott fel a hátamról egy elégedett „Nyammnya – bamm!”.

Igen, jól sejtitek – ledobta a mélybe a cumiját. Még sosem volt ilyen magasság fölött, kihasználta az alkalmat, hogy tanulmányozza egy kicsit a gravitációt, és elvégzett egy kísérletet – zsuppsz, lehajította ami a kezében volt. Aztán büszkén mosolygott, és hajtogatta, hogy „Nyammnya: bamm!”.

Hát, mi nem voltunk azért olyan mosolygósak a szituban. Először fenn kerestük, mert hátha nem tudott eldobni a mellvéd pereméig, és csak leesett mellettünk a kövezetre az a nyavalyás cumi. De el tudott. Bogár szegény egy csomó időt eltöltött aztán vele, hogy lement a bástyák aljáig, és próbálta keresni, de persze esélye sem volt.

Más cumi nem volt nálunk, a fáradtsággal meg persze tudtuk, hogy jön majd a cumiigény, úgyhogy eléggé stresszesek voltunk a dologtól…

De azért végülis egész sokáig ott maradtunk a rendezvényen, koncerteztünk, mászkáltunk, szóval nem sült el olyan rosszul a nap.

Amikor beültünk végre a kocsiba, akkor persze követelte a nyammnyát, de mikor mondtuk neki, hogy „emlékszel, hogy a nyammnyát ledobtad? Nyammnya: bamm! Nincs cumi…”, akkor láthatólag egészen jól megértette, mi a szitu, és elhallgatott.

De nem is ez a legviccesebb az egészben, hanem hogy aztán hazaérve ezt elmeséltük a nagyszülőknek, meg az éppen náluk csillagokat néző unaköcséimnek és –hugomnak (azaz a gyerekek unokatesóinak). A pár évvel nagyobb unokatesóknak nagyon tetszett ez a sztori, nagyokat kacagtak rajta. Ez meg persze Lilavirágnak tetszett, és nagy boldogan vigyorogva többször is előadta, hogy „Nyammnya: bamm!”. És aztán másnap is, valahányszor az unokatesók megkérdezték, hogy „Hol a cumi?” azonnal fogta a poént, és rávágta, hogy „Nyammnya bamm” – és ez azóta is így megy. Néha magától is eszébe jut, és akkor vigyorogva mondogatja magában.

És hát ez így egy sztori. Majdnem mondat, van alanya, állítmánya, van csattanója, vele történt: emlékszik rá, és felidézgeti. Szóval, gyakorlatilag, ez az első vicce, valamit az első poénos története, amit elmesél…

Annakidején ezt a blogot azért kezdtem, mert rádöbbentem, hogy rögzíteni kell az első szavait Fehérvirágszálnak – és ha nem kezdek bele, akkor már késő lesz. Na, most ugyanez a helyzet a kisebbik virágszállal.

Nagyon durva visszaolvasni, hogy a nagyobbik miket mondott az ő korában. Egyéves korában írt bejegyzésben már konkrét szavai vannak, másfél évesen csomó mindent mondott és halandzsázott összevissza – legalábbis a posztok alapján…

Namost a kisebbik most volt 19 hónapos, és gyakorlatilag még minden „ö!” és „ö!-ö!”. Mondjuk nagyon kifejezően mondja, az egész testével megfeszül, megfelelő pózba fordul, mutogat és irányít(ja a kezünket például, és megmutatja, hogy a pohár vizet amit adni akarunk neki, öntsük ki (Bamm!), és mutogat a csap felé, hogy frisset kér).

Mindenesetre azért az elmúlt hetekben kezd felpörögni a dumája, szóval megint itt az idő az első babaszótárnak, különben lemaradok róla…

Szóval, az egyik első szava (és ezt már egy fél éve csinálja legalább) az volt, hogy „bááááá!”. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy „állat”. Mutogatott a könyvre, a plüssökre, az utcán a kutyákra, és minden „bááááá!” volt. Sőt, „BÁÁÁÁÁ!”. Nyilván a nagytesó is meg mi is mutattunk neki oroszlánt meg a tigrist, az tényleg ezt mondja, a „beee” amit a bárány mond, majdnemugyanaz, szóval határeset, elfogadjuk, megtapsoltuk azt is, ha rámutatott a barira és „bááááá!”-zott. A kutya meg azt mondja, hogy „báá-u”, hát, ha lemarad a végén az u, az is jó majdnem, nemigaz?

Így aztán minden állat bááá-zott, és így minden állat neve az volt, hogy „bááá”.

A másik, amit nagyon hamar mondott, az az autó „brrrrr”-je. Nagyon szépen berregett, pontosan tudta, hogy ez az autót jelenti, és jókor használta.

Nagyjából ez a két „szó” volt hónapokig, amiket mondott. Nem voltunk kétségbe esve, mert ezeket nagyon konzekvensen és jól használta, valamint ha kimondtunk egy-egy szót, azonnal mutatta, hogy az hol van, ha látott a könyvben kismadarat, mutatott ki az ablakon, hogy a madáretetőn is ott szokott lenni stb., szóval látszott, hogy tökéletesen tisztában van a beszéd lényegével. Épp csak nem mond semmit, csak azt, hogy „ö”.

Az elmúlt hetekben viszont nagy a fejlődés.

Az első asszem a „mamma” volt, meg a „pappa”. Ezeket egészen ellágyuló hangon mondogatja a nagyszülőknek – sőt, ha csak felhívjuk őket, már rákezdi.

Ugyanebbe a szócsoportba tartozik a „baba” is – ez egyrészt a babáit jelenti (a nagy babát beülteti maga mellé a járókába, és „olvas” neki, mutogatja a könyvekben a képeket), másrészt az igazi babákat-kisgyerekeket is, harmadrészt meg mostanában a könyvekre is ezt mondja. Ezt nem teljesen értem, miért… Talán azokban is szerepelnek babák? Vagy a babának (azaz neki) olvassak belőle?

Aztán jött a „vaú” – teljesen szépen kiejtve. Nyilván a kutyát jelenti.

Van még az „anny”, ami két dolgot jelent. Egyrészt az anyját, másrészt pedig az innivalót. Lehet, hogy árnyalataiban kicsit másképp mondja, hogy „ainny”, vagy nem is tudom, milyen a-t kéne használnom itt, de gyakorlatban nem megy a megkülönböztetése hallás alapján. A „szövegkörnyezetből” derül ki, hogy most anyahiánya van, vagy a kulacsát-poharát kéri.

A kaja pedig a „nyammnya”. Egyébként a cumi is nyammnya, sőt, igazából eredetileg a cumira kezdte mondani.

Nem régóta tudja azt is, hogy „apa”. Azért vicces ez, mert Fehérvirágszál sosem szólított apának, hanem apunak, illetve édesapának, de most egymásra ráerősítve folyamatosan apáznak. (Ja, amúgy a nagyobbik meg rászokott arra, hogy a keresztneveinken szólít minket… Nemtom honnan jön ez, de vicces kicsit.)

Az egymástól eltanulásnak volt egy vicces mozzanata is. A nagyobbik általában véve sose volt féltékeny, de azért a „visszababásodás” megvolt. Mostanában meg arra szokott rá, hogy azt játssza, hogy ő is kisbaba, és csak fekszik az ágyon, és mondogatja, hogy „oáá-oáá!”. Ilyenkor oda kell menni hozzá, megszeretgetni, ringatgatni.

Namost ezt meglátta a kicsi is. És persze ő is azt akarta, hogy foglalkozzunk vele. Úgyhogy elkezdte ő is mondogatni, hogy „oáá-oáá!”, teljesen pontosan utánozva a nagytesót… Pedig ő már rég kinőtt az oázós korszakból. Úgyhogy az a furcsa helyzet állt elő, hogy a nagyobbiktól tanult meg kisbabanyelven sírni a kisebbik. Ebből egyébként nagy oázós-szeretgetős partik szoktak kialakulni – rákezd az egyik, bekapcsolódik a másik, erre oda kell menni, és agyonszeretgetni őket. Nem nehéz, meg kell zabálni őket, amilyen egyetértésben tudják csinálni ezt is…

A nagytesóval való kommunikáció egyébként hihetetlen motivációs erő. Meg úgy egyébként minden, ami vele kapcsolatos. Például múltkor volt egy párbeszéd közöttük:

(Fehérvirágszál): - Elijeszted a gonoszt?

(Lila): - (lelkesen bólogat)

(Fehér): - Mondd azt, hogy „Wáááá!”

(Lila): - Wáááá!

…

Meg az is nagyon cuki, mikor egy, a nagyobbik által kitalált dallamot kántálva menetelnek fel-alá a lakásban vagy a kertben, egymás mögött, a kisebbik árgus szemekkel figyelve, és minden leutánozva – ha a nagyobbik megbotlik, ugyanúgy megbotlik ő is, aztán jót röhögnek egymáson.

Mit tud még mondani? Hát például tegnapelőtt mondta először, hogy „nyem”.

Van még ezen kívül a „bamm” (valami leesett, valami csattant, valamit kiöntődött (…”tődött”… értitek), van az „aúúúú”, amikor valami fáj. Ezt mondjuk kivétel nélkül mindig hatalmas átéléssel mondja, szóval akkor is sírósan, óriási fájdalommal az arcán mutatja, hogy „aúúú”, amikor tudom, hogy épp csak összeért a fejünk, vagy ráesett egy plüssvalami a lábára…

Éééés, asszem ennyi. Azért durva, hogy a nagyobbik ennyi idősen már ragozta az igéket („ebúttá” és „ebúttam”), de asszem ő volt ebben a hipergyors, csak ugye nekünk ő az összehasonlítási alapunk…

Ez volt kiírva a szemben lévő ajtóra a folyosón. Jó, mikor először láttam, totál ki voltam készülve, és másnap, kipihenten már láttam, hogy „nővérdolgozó” van odaírva, de onnantól kezdve mindig ez ugrott be, amikor megláttam. Márpedig két nap alatt elég sokat láttam.

Igen, két napig kórházban voltunk.

Péntek éjjel jött a krupp. Mindenféle előjel nélkül – de hát így szokott. Péntek este még mindenki vidám és fitt volt, tervezgettük, mi mindent fogunk megcsinálni hétvégén. Még főztünk sütőtökkrémlevest is, hogy szombaton ne kelljen.

Aztán egy óra körül elkezdtek fura hangok jönni a gyerekszobából.

Elsőre még csak tényleg fura volt. Azért gyorsan átrohantam, és ott fulladozott szegény Fehérvirágszál, sírva. Kaptam föl, vittem a fürdőszobába, rányitottuk az ablakot, próbáltam nyugtatgatni. Ekkor már azért tudtam, hogy ez mi lehet – a két kisebbik öcsém is kruppos volt. A családom először egy ausztriai nyaralás során találkozott ezzel a dologgal. Az egyik első külföldi családi utunk volt asszem, még sosem hallottunk kruppról, hát, nem irigylem a szüleimet, hogy külföldön, idegen környezetben találkoztak először vele. Így, otthon, nagyjából felismerve is baromi félelmetes volt.

Áthívtuk a sógoromat, aki orvos, ő adott neki kúpot, de azt tanácsolta, vigyük be a kórházba. Összepakoltuk gyorsan a kúp ellenére nemigazán javuló, hörgő gyereket, néhány cuccot, be a kocsiba (sógor vezetett) – mire a kórházba értünk kicsit javult a helyzet, ebben részben nyilván a hideg levegő is segített, amíg az autóba-autóból cipeltük a kislányt. Aki egyébként végig tündérien viselkedett, az úton is, a kórházban is. Ott aztán kapott inhalálva gyógyszert, megvizsgálták, befektették, én mellette. Fehér elbűvölt minden doktornénit és nővérkét, kedvesen, okosan, nyíltan válaszolgatott mindenre, pedig tök rosszul volt végig. Persze, sokat bújt hozzám, a kezemet fogva aludt el, sőt, mivel én közben folyamatosan írtam az üzeneteket Bogárnak, hogy mi van, rám szólt, hogy „Most már aludjál”.

Aztán másnap már teljesen jól volt – de persze nem engedtek minket haza. Elvileg 2 éjszakát kell ilyenkor benntölteni, de egyrészt belekapaszkodtam abba a félmondatba, amit mondtak, hogy az első tünetmentes éjszaka után mehetünk haza, másrészt meg oké, már szombat volt, mikor megérkeztünk, de az már számíthatna az első éjszakának, nem?

Hát, azért nem erőltettem ezt a hazaengedés-dolgot, csak reménykedtem benne, hogy esetleg… hátha… és végülis vasárnap dél körül azt mondták, hogy najó. És így hazaértünk édesanyám és édesapám közös névnapi bulijára is, amin szűk családi körben voltunk vagy 50-en… Kár lett volna kihagyni.

De ezt persze szombat reggel még nem tudtuk, csak reménykedtünk, hogy hazaengednek majd a bulira – viszont el kellett foglalni valamivel az ágyban fekvő háromévest… Elég büszkén mondhatom, hogy egész jól sikerült. Igazából marha jól szórakoztunk, igazzy apa-lánya minőségi idő volt – szerintem Fehérvirágszál azt gondolja, hogy ez ilyen nyaralásféle volt.

Először is, volt nálunk egy csomó könyv. De volt a gyerekosztályon egy polc is, tele könyvekkel – na abból is válogattunk csomót. Szép képeseket meg nekivaló meséket tartalmazót. Például meglepve vettem észre, hogy a Kis mentőautós könyvnek (ami elég nagy kedvenc) van folytatása is. Ráadásul éppen egy olyan eset is van benne, amilyen az övé volt: ugyanúgy krupp, ugyanúgy ki kell nyitni a kislányra az ablakot, kap kúpot meg párásítanak is… Szóval nagy élmény volt felfedezni benne a saját történetét.

Szóval, olvastunk rengeteget. Meg meséltem fejből is sztorikat rengeteget. Meg kitaláltunk mindenféle játékokat az ágyban – mivel egymás mellett voltak az ágyaink, az övén meg volt felhúzható rács, tök jó bunkit tudtunk csinálni a takarókból, ami alá beköltöztünk. Meg persze ettünk sokat – sok finomságot hozott másnap Bogár is a kis betegnek, de az ebéd is finom volt. Mondjuk reggelire csak a joghurtot ette, meg persze a kekszjellegű desszerteknek volt legnagyobb sikere, de azzal, hogy eszegetünk, ráadásul az ágyban (a rácsra lehetett felrakni keresztbe egy kis asztallapot) egy csomó idő elment, és jó móka volt. Meg persze ezen a kis asztalkán sokat rajzolt is, meg a papírokból, amiket kiszínezett, hajtogattunk papírcsákót. Az asztalkán Dobbléztunk is (nagyon szeret társasozni, a Dobbléban is tök jó, pedig az jóval nagyobbaknak való. Jó, azért persze kell előnyt adni neki, meg esetenként kis segítséget, de ennek a társasnak (is) teljesen jól érti a lényegét, és nagyon élvezi. Ja, és tanul is belőle! Mindenféle absztrakt jelek is vannak ezeken a kerek kártyákon, és ezeket eddig nem nagyon ismerte – de pont a kórházban egyszercsak meglátott valahova felragasztva vagy felfestve egy violinkulcsot, és egyből megörült neki, mutatta, hogy nézd, ott egy violinkulcs! Hát leesett az állam…)

Játszottunk Mit visz a kishajót is – ezt most először próbáltuk, háááát, még azért nem penge benne, de roppantul élvezte. Néha egész jól megy neki, de néha meg felteszi kitalálandónak, hogy „Mit visz a kishajó ajtóbetűvel” – és a megfejtés persze ajtó. (Ami meg igazából autót jelent, de ezt most hagyjuk.) De a P-betűt például felismeri a parkolótáblákon, tudja, hogy az a Péterbetű is, és csomó szót tud, ami azzal kezdődik, de azért, mint látszik, azzal még nincs teljesen tisztában, mi az hogy kezdőbetű… :)

Volt sok videóhívás is, amivel elütöttük az időt – felhívtuk a nagymamát, a kistesót, anyut stb.

Meg énekeltünk rengeteget, kicsit kínos is volt, mert asszem zengett tőlünk a folyosó. Rengeteg szép éneket tud, igazából egyedül is, de együtt énekelni szórakoztatóbb, úgyhogy ezeket együtt kell. Sokat mi tanítottunk neki, de minden héten újabb és újabb énekkel meg verssel lep meg, amit az óvodában tanult. Az óvónéni is mondta, hogy úgy néz ki, az egyik, amit legjobban szeret az óvodában, és legnagyobb lelkesedéssel veti bele magát, az az ének- és verstanulás… Most persze a Mikulásos énekek voltak főleg műsoron, de nagyon szereti és sokszor kéri „a vizeset” is (az a Tavaszi szél vizet áraszt) meg most például nyomtunk egy békás sorozatot:összeszedtünk mindent, amiben béka szerepel, és azokat nyomtuk teli torokból, Kumbej-kumbej, azaz a Béka-kánon, a Virágéknál ég a világ, a Száraz tónak… stb.

Na, és mindezek mellett persze előkerült a telefon is. Főleg két alkalmazást használt, az egyik a KidsDoodle – ezen mindenféle szivárványos színekkel lehet rajzolni a képernyőre. A másik pedig ez a memóriajáték. Az a helyzet, hogy egyiket sem ismerte (bár persze IRL memóriajátékozni szokott), általában nem szabad a telefonjainkhoz nyúlni, most is csak azért mutattam meg neki ezeket, mert azért ez elég extrém helyzet volt.

Erre az extrém helyzetre való tekintettel megnéztük élete első mozgóképes meséit is. Mivel a kórházi szobánk falát egy félfalnyi ToyStorys kép fedte, ami láthatólag nagyon érdekelte, folyton kérdezgetett róla, megnéztünk pár jelenetnyi ToyStoryt. (Azt hittem, vannak rövidfilmnyi, ToyStory-világban játszódó mesék is, de tévedtem.) Így viszont nem igazán volt kerek a sztori, erősen figyelte, de szerintem inkább ijesztő volt neki, mint jó.

Aztán néztünk Süsüt – úgy emlékeztem, az elég lassú, nem túl akciós, nyugis egy ilyen elsőmesének. De túlontúl az – konkrétan rohadtul unalmas. Nemigen jött be neki – egyébként emlékszem, annakidején én sem szerettem.

Végül a Vízipóknál kötöttünk ki. Az sok szempontból szerintem az egyik legjobb mese, egyszerűek és rövidek a sztorik, van benne ismeretterjesztő jelleg is – és ez be is jött. Egyet néztünk meg abból is, de azt hiszem, lesz azért folytatás…

Mint ahogy a mesenézésnek is lesz folytatása, nyilván. Ez így a másfél nap alatt összesen 15 perc volt, főleg este, amikor még ébren kellett maradni, de már nagyon kifáradt, szerintem ennyi belefért. De mostantól ez valszeg rendszeresebb lesz – de hát végülis itt az ideje.

Azért kellett ébren maradnia szombat este, mert szabályos időközönként menni kellett a kezelőbe, ahol egy hosszú csövön át kellett „pipáznia” – gőzölögtetve kapta a gyógyszert. Ezt a 10 perces szeánszot pár óránként kellett végigcsinálni, az elején még jó móka volt, de a negyedik után már nagyon unta.

Na, és a szombat esti nagyon elhúzódott. Egy fiatal nővérke volt akkor már, és elfelejtette, hogy mi még arra várunk. Délután Fehérvirág nem aludt (volt csendespihenő, én be is szunyáltam, kikészített azért az éjszakai idegeskedés meg kórházbaindulás, de ő mellettem a kiságyában üldögélve akkurátusan végiglapozott vagy 8 könyvet, aztán felébresztett, hogy „vége van a cendeszpihenőnek”), előtte éjszaka ugye neki is fárasztó volt ez az egész rohamos-kórházas balhé, és nem aludt, szóval ott már eléggé ment a nyűgösködés. Végül én mentem oda a nővérpulthoz, hogy mi lesz már. Jó, az is igaz, hogy folyamatosan voltak a kezelőben, ezért nem tudtunk hamarabb menni, de azért a nővérke sem volt a helyzet magaslatán, például a gyógyszeradagolás sem sikerült teljesen, a 10 perc felére már nem is jött gőz a kütyüből…

Ezt leszámítva egyébként egy rossz szavunk sem lehet a kórházi ellátásra, a másik két nővér aki a többi műszakban foglalkozott velünk vérprofi volt, és egyben nagyon-nagyon aranyos, a doktornénik szintén, a kaja a reggelit leszámítva okés, a kórház tipptop – csak mondjuk wc-papír meg törlőkendő meg szappan nem volt, de gondolom, ez ma már természetes, hogy ilyesmit mindenkinek magának kell vinni ha kórházba megy.

Atyaég, most látom, mennyit írtam. Pedig csak másfél napot voltunk benn… Mondjuk az is igaz, hogy ez az egész szokatlan élmény volt neki is, meg nekünk is, nem szokott beteg lenni. Most is csak az az éjszakai roham volt rossz – aztán utána már teljesen életvidáman és pár köhintést leszámítva egészségesen telt a hétvége, még ha a helyszín különleges volt is.

Ééés aztán persze amint hazajöttünk, jött a takony, a folyamatos orrfújás, a hurutos köhögés satöbbi. Ez megy azóta is, úgyhogy oviba sem megy – remélhetőleg Mikulásra már mehet…

Ez még egy ilyen hónapokkal ezelőtt elkezdett bekezdés a nyárról...

Hát, jól elrepült ez a nyár is. Vagyis rövid volt, na. Sokmindent csináltunk.

Kezdődött azzal, hogy meglátogattuk az öcsémet Barcelonában. Technikailag ez még tavasszal volt, az utolsó napjaiban, de átnyúlt nyárra is. Van róla egy tök hosszú, félig kész bejegyzés, de már nem hiszek abban, hogy befejezem. A lényeg, hogy jó buli volt – nem csak azért, mert Barcelona, meg mert végre láttuk a legkisebb öcsémet, aki ott tanult, hanem mert bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk repülőzni és utazni, várostnézni is a két kislánnyal. Jó, a repülőút végére mindig sírás lett (a nagyobbikvirágszál elaludt oda és visszafelé is, és hát a repülőgépülés nemigazán alkalmas erre egy akkor még két és háromnegyedévesnek, szóval gémberedés volt szegénynek keményen), a városnézésbe pedig napi két dolog fér így bele, nem több, és itt is tekintettel kell lenni arra, hogy legalább az egyik program kifejezetten érdekes legyen a gyerekeknek, de ez azért nem olyan nehéz dolog. A Ciutadella parkban például utcazenészek vannak, meg papagájok, meg óriás szappanbuborékfújó fiatalok – ez bőven elég.

Aztán, a sok kisebb program mellett július végén volt két hét szabadság. Először Almádiba mentünk, de az ott töltött nyolc éjszaka ellenére sem voltunk ott sokat, mert először Kapolcsra ugrottunk át kétszer délelőttől éjfélig bulizni (igen, gyerekekel, tökre élvezték), aztán Tapolcán rokonlátogattunk, aztán Tihanyban vendégeskedtünk – és a maradék három nap maradt konkrét Balatonozásra. Ami pont arra volt elég, hogy rájöjjünk, hogy mennyire mázlisták vagyunk, hogy a Duna mellett lakunk. Mind strandolási, mind pecázási szempontból sokkal jobb – kisebb a tömeg, változatosabb part… Tényleg elképesztő ez a tömeg, egyszerűen nem is értem már, miért szeretik az emberek ezt – és én mit szerettem rajta kiskoromban.

Persze a kicsik marhára élvezték a strandon kialakított fövenyes részt – de míg a Dunának gyakorlatilag mindenhol ilyen a partja (najó, sóderesebb-kavicsosabb, de ez nem látszik zavarni őket), itt van pár méternyi ilyen rész, ahová minden kisgyerekes összezsúfolódik. Jó, jó a játszótér is – de az otthon is van, még ha nem is a vízparton. Az egyedüli, ami nincs, az a csúszda, amiről egyenesen a vízbe lehet toccsanni. Na, az mondjuk jó dolog: Fehérvirágszál órákat eltöltött azzal, hogy ezeken csúszdázott. Szinte az volt a félelmetes, mennyire nem volt félelemérzete – akármilyen messze voltunk, akármennyire is mellig ér neki a víz, amibe ha belecsobban, feje tetejéig eltűnik, ő azonnal fordul újra, kivárja a sorát a lépcsőn, és csúszik újra, és újra és újra…

Aztán mentünk még a vidéki nagymamához több napra – a kisebbik, Lilavirág még nem is aludt ott sose, hát most többet is, nem volt semmi gond.

Aztán aludtunk a Duna-parton is, sátorban. A legnagyobb kánikulában egy dunázós délután közben villant be, hogy mennyivel jobb itt a klíma, mint fent a házunkban, és amúgy is régóta tervezzük, mi lenne, ha most… Volt pár forduló mire lecuccoltam minden szükségeset, de aztán tök jól sült el ez a spontán Duna-parti táborozás. Jó, arra nem számoltunk, hogy konkrétan hideg lesz az éjszaka, úgyhogy mindannyian meglehetősen fáztunk. Azzal sem számoltunk, hogy a szokatlan környezet, a reggeli madárcsicsergés, a sátoron áthatoló fényesség a megszokottnál jóval korábbi felkelést fog jelenteni. Ami nem lett volna baj, csakhogy mi, felnőttek, éjszaka kihasználtuk, hogy Katcabogárék és az öcsém is csatlakozott, és hajnalig tábortüzeztünk, beszélgettünk, ittunk meg játszottunk a gyerekfektetés után. Szóval, felnőttesen kirúgtunk a hámból, és a másnapi korai keléssel jól megszivattuk magunkat, csak kóvályogtunk egész nap.

Voltunk még a Fátrában is. A tavalyi Pádisos, régi koleszos-egyetemi csapattal – 25 gyerek és 22 felnőtt volt ott. El sem fértünk egy házban, így kicsit szétszakadt a társaság, de annál jobban megbecsültük azokat az órákat, amíg mindenki együtt volt. Nagyon jó móka volt, szuper túrákat nyomtunk – mindkét gyerek a hátunkon volt, így mindketten meglehetősen nagy pluszsúlyt cipeltünk. Úgy számoltam, Fehérvirág plusz a hordozó plusz a vizek plusz kaja plusz egyéb cuccokkal én jó 22-23 kilót vittem a hátamon, de Bogár is alig kevesebbet. Ennek ellenére egész jó szinteket mentünk, szakadékokkal, sziklákkal, kilátásokkal, létrákkal, áfonyaszedéssel meg törpefenyőkfölé nyúló magashegyi csúcsokkal is – igaz, ide fel nem jutottunk volna a szint jelentős részét megoldó felvonó segítsége nélkül… Persze, aki nagyobb túrázó meg fittebb mint mi, az simán többszörösét megtette ezeken a túrákon is, meg többet bevállalt a mienknél kisebb gyerekekkel is. De a mi edzettségi szintünkkel (~ nulla) én tök büszke voltam magunkra, nem mondhatnám, hogy estére túl sok maradt volna a lábunkban…

Hazafelé elég nyűgös utunk volt, de mint kiderült, Fehérvirágszálon rajta volt a hírhedett gyereknyavalya, a kéz-láb-száj vírus. Igaz, fájlalta a lábát, rugdosta az ülést, vakarta, de főleg csak nyígott szegény, mi meg azt hittük, csak az autózás sok, pedig azt máskor jól szokta bírni. Aztán másnap ijedtünk meg, mikor láttuk a piros foltokat a talpán. De ő akkor már teljesen jó volt, onnantól kezdve semmi jele nem volt annak, hogy beteg – a rémisztő piros foltokat hólyagokat leszámítva, amik 99 százalékban a talpán jöttek elő. A gyerekorvos mondta, hogy ez micsoda, mondta, hogy fertőző – tényleg, a társaságból aztán, akivel ott voltunk, több gyerek és felnőtt is átesett rajta.

Én is. És nagyságrendekkel rosszabbul viseltem, mint a saját kislányom. Rég volt 40 fok környékén a lázam, nem emlékeztem már, mennyire szar, hát nagyon, aztán jöttek az őrületbe kergető, fájó viszketés meg hólyagok a talpon-tenyéren, aztán még a majd két hét karantén… A vége, a kiütések bőrkeményedéssé válása és lehámlása (az egész ujjról foszlik a bőr, Fehérvirágszálé csúnyább volt, hatalmas darabokban tépkedte a bőrét, jó játék volt neki) három héttel a kezdete után még mindig tart.

Na, de erről még majd lehet, lesz egy bejegyzés.

Meg azóta voltunk az Őrségben is 4 és fél napot, majd arról is talán.

Szóval a szívmelengetős napon volt negatív élmény is, de már alig emlékszem rá. Azért megírom gyorsan azt is, hogy ne tűnjön úgy, hogy a gyereknevelés csak babaszagolgatásból és szívfacsaróan szép jelenetekből áll.

Na, a dolog a közlekedéssel kapcsolatos. Azzal kapcsolatban azért vannak mostanában konfliktusok Fehérvirágszállal. Reggel az oviba – ami másfél kilométerre van (megesküdtem volna, hogy max 1, de Bogár lemérte applikációval, és bizony tényleg másfél) – szóval oda gyalog járunk. Pontosabban ő a lábbal lökős kismotorjával. Ekkora távra környezetszennyező is, meg pazarló is lenne kocsival menni, a bringán van gyerekülés, fel tudnám tenni, de akkor Bogár nem tudná visszahozni ugyanígy (ő a hátán kendőben viszi a kisebbiket mikor Fehérvirágszálért az oviba megy, az meg bringával nem biztonságos/kompatibilis), lehetne gyalogolni de az lassabb – és asszem ennyi, más lehetőség nem nagyon van.

Szóval, a lényeg: motorozás van, oda is, vissza is. Viszont járda nincs. Mehetnénk hosszabb úton, és ott lenne, de hát az meg hosszabb. Úgyhogy marad az aszfalton, de utcán közlekedés – kisforgalmú utcák ezek, de akkoris, az a szabály, hogy ahol autók is járnak, ott csak felnőtt kezének megfogásával lehet közlekedni. (Ez a szabály nyilván szívás a kihalt utcán, de így, hogy ezt csak így lehet, nincs gond a kereszteződéseknél, parkolókban, forgalmas szakaszokon. Egyszerűen nincs alternatíva, ilyenkor megáll, szól, hogy „Autóút!”, nyújtja a kezét, és csak így lépünk le a járdáról. Mikor meg mondjuk, hogy „Ez már gyalogút”, elengedi, és szaladhat – tudjuk, hogy úgyis megáll a kereszteződésnél. Ennek a biztonságnak az ára viszont, hogy fel sem merülhet, hogy nem fogja a kezünket az oviba menő út háromnegyedéig – körülbelül onnantól van járda…)

Na, megint elkalandoztam. A lényeg, hogy ez azért elég hosszú út neki. És – főleg az elején, szeptemberben – elfáradt a felénél, nyűgösködés volt, „vegyélfel”, „fájalábam” stb. Persze felvevésről szó sem lehet – akkor egyrészt Bogárral is felvetetné magát visszafelé (amit nem bírna, hátán a másik gyerekkel), másrészt onnantól akkor mindig joggal kérhetné, hogy vegyem fel az út során bármikor, mikor elfáradt… A megoldás az volt, hogy lassan mentünk, ha elfáradt, megálltunk, néztük a madarakat, a forgalmat, a fákat, a leveleket, beszélgettünk, és igyekeztem nem nagyon noszogatni, hogy induljunk már… De azért itt voltak nagy sírások.

Most már nemigen vannak, mindketten nagyon jól megtanultuk menedzselni ezt az utat. Az egyik trükk, hogy ha elfárad, húzhatjuk a kezénél fogva a motoron. A másik meg a mindenféle játékok, meg az énekek, mondókák kántálása. Most már pontosan tudom, melyik saroknál kell rákérdezni, hogy na, mit énekeljünk útközben – egy sarkot nyerünk amíg kitalálja, aztán még kettőt legalább, amíg énekeljük, ritmusra menetelve/motorozva. Szóval mostanság már simán ott vagyunk az oviban bő negyedóra alatt, ha minden rendben megy.

De azért rá kell szánni erre az időt, mert van, hogy nem megy minden rendben. Például múltkor láttunk egy elütött meztelencsigát – na, azt vagy öt percig nézegette szótlanul, a kormány fölé görnyedve. Ilyenkor, ha sürgetem, csak az ellenállást növelem, úgyhogy inkább kivárjuk türelemmel, az a nyerő. Vagy például útbaesik egy iskola – na, ott mindig van valami érdekes, egyrészt olyan a tömeg a suli előtt, mint egy fesztiválon, egymást érik az autók és a gyerekek, úgyhogy itt átnavigálni is nehezebb, másrészt ilyenkor kicsit meg is szeppen a tömegtől, harmadrészt meg ennyi ember mindig érdekes, és megáll bámulni hogy mit játszanak a nagyobbak, mit csinálnak stb. Szóval az iskola előtt mindig lelassulunk, de most már rájöttem, hogy ha itt kitalálok egy jó menetjátékot, mesélek vagy valami új énekre váltunk amit szeret, akkor át lehet lendülni ezen a holtponton, és csak a tömegben lavírozás lassításával kell számolni.

Megint elkalandoztam, nem is erről akartam beszélni, aznap vasárnap volt, nem is volt ovi. Templomba mentünk viszont, ő motorozott, én a hátamon vittem Lilavirágot. Odafelé villámgyorsak voltunk – ez is egy kilométer feletti távolság, de pikk-pakk odavoltunk, lelkesen hajtotta magát.

Visszafelé viszont… Hát, ugyanazon az úton jöttünk, mint az óvodából szoktunk, és félúton behisztizett. Egyrészt benne volt az is, hogy elfáradt, másrészt nyilván az is, hogy az unokatesókkal indultunk, de húgom gyerekei már nagyobbak, a biciklikkel gyorsabbak, és ilyenkor csalódott – de végülis mindegy, a lényeg, hogy elkezdett nyígni, hogy de ő már otthon akar lenni, de nem akar menni, mert fáj a lába, de vegyem fel, de ne fogjam a kezét az úttesten, de ő nem akar hazamenni, de legyünkmárotthon, de nearramenjünk, de aznemjó, eznemjó, semmisejó… Akinek van gyereke, annak nyilván ismerős.

Végülis semmi katasztrófa nem volt, ott álltam mellette, türelmesen mondogattam, hogy mit miért nem lehet, igazából a sírás nem is tartott sokáig, csak nem akart elindulni. Tőlem állhattunk volna ott akármeddig, de a hátamon a kicsi fázott. Meg a végére már én is. Igyekeztem nagyon nyugis lenni, de azt hiszem, így is mindig túl hamar kezdtem rá a megnyugvás után, hogy na, induljunk már – erre mindig újrakezdődött a műsor. Felvenni nem tudtam (nem is akartam), fenyegetésnek semmi értelme, beígértem, hogy miután hazaértünk, átmehetünk az unokatesókhoz, de igazából semmi sem használt. Kivártuk hát azt a negyedórát, amíg méltóztatott elindulni – de sokkal többnek tűnt.

Ráadásul otthon, az unokatesókhoz átlátogatás sem sült jól el – ott ugyanezt eljátszottuk visszafelé. Keserves sírás, hogy ne a Lilavirágszálat vigyem a kezembe, hanem őt, neki fáj a lába, ő nem tud mozdulni a kert közepétől. Végül ott lepasszoltam a kicsit, és felvettem a kezembe, ez lett a megoldás, de a húgoméktól átjönni (ami max 100 méter) szintén sok idegeskedésbe és persze időbe telt.

Szóval, ez volt a negatív. Azért nem ez a jellemző. Ugyanaznap volt az előző bejegyzés két cuki sztorija is, na, az a lényeg – az, hogy néha becsúszik egy-két ballábbalfelkelős rossznap is, azt hiszem, mindenkinek bele kell férjen. Én sem vagyok minden nap életvidám és kedves – a kicsik miért lennének mások.

Na, ez megint irdatlan hosszú lett – akartam írni arról is, hogy melyik mit csinál mostanában, de majd legközelebb.

Jójó, mindenki tudja, hogy az apák szívét a lányaik egy szempillantás alatt képesek megolvasztani. De ezt a kettőt most leírom, mert ezekre is emlékezni akarok.

Bogár képzésen volt hétvégén, reggelente korán elment itthonról. Az éppen egyéves és egyhetes Lilavirágszál reggelente még szopizik – úgyhogy mielőtt elment, felébresztette. Utána viszont már nem lehet visszatenni az ágyába, mert egyrészt nem ezt szokta meg, és tuti felháborodna, másrészt ha már felébredt, akkor nem szokott visszaaludni, mindezek következményeként azonnal ramazurit csapna a gyerekszobában és hangoskodna, márpedig akkor Fehérvirágszál is felverődne, pedig ő még aludhatna ilyenkor legalább hétvégén. (Mióta óvoda van, háromnegyed hét és hét között ébredés van mindkettőnek, de hétvégente, ha nem zajongunk (és ha szerencsénk van… hajajj), azért egy jó órát ráhúznak még.

Szóval, mielőtt Bogár elment, a kicsit odarakta mellém az ágyba. Két lehetőség van ilyenkor: vagy rendesen felöltöztetem, beteszem a járókába és kezdődik a nap – vagy cumit adok a szájába, lefektetem magam mellé, és… hát, fene tudja mi lesz.

Mivel tiszta kómás és fáradt voltam, meg hát azért is, mert világlustája vagyok, nyilván az utóbbival próbálkoztam. Természetesen Lila nem aludt vissza (nem szokott). Nem nagyon tudta mire vélni a helyzetet (merthogy mellettünk aludni sem szokott), úgyhogy egy ideig csöndben feküdt mellettem. Aztán felült. Rámászott a fejemre. Visszamászott. Nézett engem. Nézte a falat. Visszaborult rám, odabújt a mellkasomra. Megint felült. Visszadőlt. Odabújt. Felült. Babrált a takaróval. Szöszölt (szó szerint – a falvédőről szedett le szöszöket. Ezeket először megpróbálta megenni, aztán az én számba dugdosta őket.). Visszadőlt a mellkasomra, beleszuszogott a fülembe. Megint felült, a takarót gyűrögette. Ráfeküdt az alkaromra, és az ujjaimmal játszott. Megint felült, az arcomat figyelte.

És ez így ment egy órán keresztül. Gyakorlatilag teljes csöndben. Én a félig lehunyt szemhéjaim mögül figyeltem – najó, néha kicsit bele is aludtam.

Háromnegyed nyolckor aztán felhangzott a gyerekszobából az „Apu! Apu!” úgyhogy átmentünk Fehérvirágszálért kettesben…

Lehet, hogy így leírva nem nagy szám – de irtó jó érzés volt az a szuszogó, mászkáló, nyugiban maradó, de azért mégis folyton tevékenykedő kis jószág a testközelemben. Ha aludni nem is hagyott, azért pihenésnek sem volt ez rossz. Rendesen bealudni meg úgyis veszélyes lett volna, mert az ágyról még simán leesik…

A másik szépség meg aznap este történt. Fehérvirágszál hajat mosott. Nagyon szeret hajat mosni, az is jó móka volt. Aztán Bogárral megszárították a haját, és onnantól indult volna a rendes lefekvés előtti rutin. Meseolvasás az ágyunkban, Lila még kap közben egy kis tejet, aztán gyertyát gyújtunk, énekelünk, imázunk, aztán hálózsákba bújva még ő is kap egy pohár tejet, és átviszem az ágyába a másik szobába. Na most annyi kavarás volt, hogy a kicsi  - mivel nem aludt rendesen délután –ebben nem vett részt úgy, ahogy szokott, őt közben el kellett vinni lefektetni. A gyertyagyújtásnál az Fehérvirágszál is felkapcsolta a kis ledes mécsesét. (Az óvodában kapták – Márton napra csináltak kis lámpásokat, abba kellett beletenni, volt egy lámpásos menet a Márton-napi ovis műsor után.) A gyerekek persze mindent szeretnek, ami világít, szóval ez a kis műmécses is irtó jó játék. De várnia kellett kicsit, amíg Lilát leteszi az anyja, és eközben elkezdett olvasni.

Már sötét volt, csak a gyertya világított a szobában, meg a kis mécses a kezében. Annak szinte semmi fénye nincs, úgyhogy nagyon közel kellett tartania a lapokhoz, szinte rányomni a könyvre.

És ott ült az ágyon, cuki pizsamában, a haja frissen mosva, a hátát a falnak támasztva, mellette az asztalon lobog a gyertya. Kezében a könyvecskéje, a másikban a ledesmécses. Mikor lapozni akar, akkurátusan leteszi maga mellé a mécsest, lapoz, aztán felkapja a mécsest, és előbb az egyik, majd a másik oldalhoz tartva végignézegeti a könyvet. Aztán megint leteszi a mécsest, lapoz, mécses felkap, balról jobbra húzza a könyv fölött. Újabb lapozás a fenti kis szertartással. Időnként belóg a frissen mosott haja a szemébe, azt gyors, mérges mozdulattal, hogy ezzel is kell foglalkoznia, kisöpri. Aztán újra a könyvbe mélyed. Aztán újra le kell tenni a mécsest, lapozni, felkapni a fényt, „olvasni”…

Tökéletesen belemélyedt ebbe a tevékenységbe, fel sem nézett, észre sem vette a félhomályban, hogy mindketten bámuljuk. Én konkrétan egy könnycseppet is elmorzsoltam a szememből… Annyira nagy már! És annyira szép! És annyira ismerős ez a „zseblámpával olvasás”! És az a szertartásosság, amivel csinálta… Hajh…

Hát, gondoltam, ezeket gyorsan felírom, mert ezekre mindig emlékezni akarok.

Persze, nem csak ilyesmik vannak, pont ugyanezen a napon volt sokatnyelős jelenet is, majd azt is megírom.

Meg van még vagy egy féltucat megkezdett bejegyzés, nyaralásról, apaságról stb. – hát, majd meglátjuk.

Lila: Tud forogni. Mindkét oldalra – bár nem túl tudatosan. Szóval még azért elő-elő fordul, hogy attól van sírás-rívás, hogy már unja a hason/háton levést, de nem tud valamiért átgördülni, ez frusztrálja, aztán sír, hogy valaki fordítsa meg. Onnan lehet tudni, hogy ez a probléma, hogy ha ilyenkor átfordítjuk, akkor heppiség van megint.

Tud nélkülünk aludni. Mármint eddig is nélkülünk aludt, de azért mellettünk, karnyújtásnyira, a bölcsőben. De hát kinőtte. És a nővére is féléves korában került át a gyerekszobába… Szóval összeköltöztek. Emlékszem, ez Fehérnél is tök rossz érzés volt. Az elengedés első lépése… Aztán megy majd óvodába, vissza se fordul, ahogy bemegy a kapun, aztán osztálykirándulásokra, aztán a koleszba, aztán elköltözik, áááá… Najó, itt még nem tartunk, de akkor is tök rossz, hogy nem szuszog ott mellettünk.

De neki láthatólag semmi kifogása ellene. Este (najó, éjjel 11-kor) jól megetetjük, aztán átvisszük a másik szobába, beteszem az ágyba (neki nem énekelek altatódalt, mert a nagyobbik ilyenkor már ott alszik…), szájába adom a cumit, bekapcsolom a légzésfigyelőt és becsukom az ajtót. Innentől általában reggel nyolcig-kilencig nem jön mukkanás se abból a szobából (ha mégis, az általában Fehérvirágszál sara, felébred és kér vizet vagy ilyesmi). Lila elég jól jelzi, ha nem akar aludni: párszor előfordult, hogy letettem, de azonnal izget-mozgott, tekergette magát. Ha ilyenkor hagyom ott, akkor hamarosan bömbölés jön – de ez csak annyit jelez, hogy még éhes, úgyhogy ilyenkor kap még egy adagot a cumisüvegből, utána úgy alszik, mint a kisangyal.

A nagyobbik nagyon aranyosan fogadta egyébként a szobájába a kistesót. Ő pár hónapja már egy másik, nagyobb (de szintén rácsos) ágyban alszik. Teljesen be volt lelkesedve amikor összeraktuk neki – volt pár napig, amíg nem aludhatott benne, mert az ágy ugyan megvolt, de a matrac még nem volt benne. Ilyenkor is rendszeresen átjárt nézegetni, simogatni, azzal a szöveggel, hogy „megcodájom!”, illetve többször megjegyezte, hogy ennek „nagyobb a fejüjete”. Az egyetlen aggodalma a kiságyból nagyobba költözéssel az volt, hogy mi lesz, ha ezt is kinövi, de biztosítottuk róla, hogy akkor kap egy még nagyobb ágyat – és azt találgattuk, hogy az majd milyen lesz. (Ez most vonatos – van rajta egy mozdonyminta.) Szóval ábrándos szemekkel feküdt az ágyban, és mondogatta, hogy lehet, hogy a következő ágya az baglyos lesz! vagy elefántos!

Na, de térjünk vissza a féléves Lilára, miket tud még.

Például harapni! Hát, mármint elméletileg. Merthogy kijött a foga. Najó, a harapáshoz talán kevés egy fog. De azért jól meglepődtünk: voltak nyűgösebb időszakai, de amúgy nemigen látszott rajta semmi (mármint az ínye sem fehéredett meg semmi). Aztán egyszer csak, mikor egy hozzátáplálásos etetéssel küzdöttem éppen, azt találtam ki, hogy hátha az ujjamról lenyalogatva jobban rákap az ízére. A terv nem jött be – viszont ahogy a szájában volt az ujjam, érzem ám, hogy hoppá, itt valami éles dolog van! És tényleg ott volt a fogacska, megáll az ész… :) Update 3 nappal később: azóta kijött mégegy! Szóval most már kétfogú…

Viszont ami nem megy, az a hozzátáplálás. Annak a jelenleg hatályos elméletek szerint kb 6 hónapos korban kell elkezdődnie. Napra pontosan akkor próbáltuk először. Akkor még csak egy kis reszelt alma levével. Nem lepődtünk meg, hogy fintorgás volt és több jutott a ruhára, mint a szájába, úgyis csak pár kiskanálnyi volt a cél.

Másnap kicsit többet próbáltunk belejuttatni. Több fintorgás, több a ruhára, de azért több a szájába is.

Ez már két hete volt, azóta most már hallani sem akar sem kiskanálról, szilárd (illetve hát természetesen pépes) falatokról, a hétvégi ujjról nyalogatásnak is csak bömbölés volt az eredménye (a fog felfedezésén kívül). Próbálkoztunk mindennel: egész almadarabot adni neki, had szívogassa, szokja az ízét. Ugyanezt banánnal, had nyalogassa. Különféle ízű gyümölcsös bébiételek. De semmi pozitív eredmény. Egyre nagyobb üvöltés most már a kanál látványára is, egyre kevesebbet hajlandó megkóstolni, egyre nagyobb küzdés az egész – és nagyon erőltetni meg nem akarjuk… A legnagyobb siker az volt, amikor – talán egy hete – benyomott egy negyed banánt. Érdekes módon akkor úgy tűnt, rákapott az ízére – szabályosan tátogott, és bár fintorgott meg utálkozott, ez valószínűleg a kaja állagának szólt. Azóta sem sikerült ezt a sikert megismételni, fegész héten nem jutott utána annyi a gyomrába, mint azon a délutánon. Fgalmam sincs, mi lehetett a titok, talán hogy túl éhes volt, vagy pont hogy nem volt éhes, vagy a kaja hőmérséklete volt jó, vagy a kanál színe – mittomén… Naponta egyszer próbálkozunk ezzel a kajarepertoár-bővítéssel, de egyre jobban frusztrál a dolog mindhármunkat.

Azért szokatlan ez nekünk egyébként, mert a nővérével semmi ilyesmi nem volt. Ő azonnal rácuppant a kanalas kajákra – meg úgy minden másra. (Sőt, ez azóta is így van – azonnal megkóstol és megeszik mindent, lelkesen. Najó, vannak kivételek, de olyankor általában nem éhes…) Volt persze fintorgás az elején, de aztán úgy tátogott, hogy nem győztük a szájába adni a falatokat.

Hát, a gyerekek sosem egyformák, ez van.

(Update: most hétvégén viszont teljesen rákattant a krumplira. Egy kis pépesített adag a hét második felében elfogyott, két adagban – ma meg, persze nagymamánál a húslevesbe főzött répát-krumplit összeturmixolva egy kis lével elképesztő mennyiségben és ütemben ette… Hiába, a nagymama főztje...)

Fehér:

Ha már viszont rátértünk Fehérvirágszálra, akkor róla is pár szó.

Egyrészt a múltkori Ki mit tud bejegyzésben elfelejtettem említeni, hogy tud egy csomó betűt. A nagy nyomtatottakat persze, és korántsem az összeset, de a saját kezdőbetűjét, az „Anyi-betűt”, a „Nója-betűt”, a „Jéka-betűt” meg még párat, összesen kábé egy tucatot felismer. És télen például az egyik kedvenc játék volt felismerni a samponon, a tejesdobozon vagy úgy egyáltalán bárhol a betűket. Meg persze az volt még nagyon jó játék, amikor a karácsonyfa alól az ajándékokat ő hordta oda mindenkinek. Rá volt ugye írva mindegyikre a név, ő odament, felismerte rajta a kezdőbetűt, és nagy lelkesen vitte oda annak, akit illetett…

Aztán. Bilire ülni – ha csak fürdőruha van rajta, akkor akár egyedül is. És utána (ha kaki nincs) most már egyedül használja a wc-papírt is. Igazából most már teljesen szobatiszta. Alváshoz, vagy ha hosszabb útra megyünk, azért kell a pelenka, meg azért balesetek előfordulnak – főleg, ha mondjuk egész délután vedelte a bodzaszörpöt…

Tökre örültünk, hogy na, végre nincs gond a pelenkáival, innentől a pelenkamosásnak annyi – de ez csak pár hét volt, aztán átálltunk a kisebbikkel a mosható pelenkázásra, úgyhogy most megint lehet mosogatni belőle a trutyit, fúj. (Egész kisbabakorában egyiknél sem használtunk mosható pelenkát – akkor még túl nagy macera van amúgyis a gyerekkel, pelenkázással, jobb nedvfogó azért az eldobhatós, szóval Fehérnél kb 5-6, Lilánál 4-5 hónapos koráig termeltük a szeméthegyet, és utána álltunk csak át a mosásra.)

Tud még mesélni. Talán az az előző bejegyzésből is látszott, hogy egész sztorikat talál ki. Ezeket néha csak úgy magának mondja, néha a tesójának „olvas” vagy mesél – ott ül mellette, és mondja-mondja a fura történeteket meg eseményeket, a mesékből vett fordulatokkal színesítve.

Nagyon szereti amúgy, amikor én találok ki mesét. Ezeknek a főszereplői általában Hoppszika és Bobszika. (Azt, hogy „hoppszika”, sokszor mondjuk, mikor valami nem sikerül, vagy ha valami érdekes történik (hoppszika, vigyázz, majdnem elestél, épp csak elkaptalak, vagy „hoppszika, ott egy nyúl!”) – aztán mikor cifráztuk, akkor lett hoppszika-boppszika. Aztán egyszer nem tudom hogy jutott eszembe, hogy elmeséltem, hogy Hoppszika és Bobszika beszélgetnek valamiről – onnantól kezdve pedig állandóan követeli, hogy „Mit cináj a Hoppszika meg a Boppszika?” és akkor kitalálok mindenféle hülyeséget. Hogy a Hoppszika mi minden butaságot akart beletenni a levesbe, amit a Boppszika főzött (fadarabot! Meg követ! Jaaaaajjj, mit csinálsz, Hoppszika!!!), meg kikkel találkoztak az erdőben, meg hogyan fröcskölték le egymást a fürdőkádban stb.). Szóval, azt hiszem, ez a mese döbbentette rá arra, hogy ilyen sztorikat kitalálni is lehet, nem csak felolvasni a könyvből – és ezt a tudományát azóta nagyon jól fejleszti…

Énekelni is tud egyébként. Sőt, ő maga költ (utána büszkélkedik, hogy „ezt én köjtöttem!”). Nagyon vicces, hogy az énekek szövegébe alig egy-két értelmes szót, kifejezést sző be, a többi az halandzsa. De rájöttem, hogy szerintem ő azt gondolja, hogy az éneklés az ilyen: van benne pár értelmes szó, de amúgy semmi értelme. Merthát pl. nyilván az is tele van (számára) értelmetlen szavakkal, hogy „Ó mely sok hal terem az nagy Balaton-baharahara-haha”, vagy hogy „marosszéli kerek erdő”, vagy pl „zimmezumm, zimmezumm, recefice bum-bum-bum” vagy akár hogy „ „szélfutanádason habzik a tó” és „kumbej-kumbej”. Nem is beszélve azokról a zenékről amiket hallgatunk, és angolul énekelnek benne… Szóval az éneklés alapvetése, hogy van ritmusa, van dallama, vannak benne értelmes szavak, de amúgy halandzsa az egész. Na, és ezért van, hogy amit ő költ, az is halandzsa főleg.

Tud még csomó állatot meg növényt is. Múltkor például nagy lelkesen talált a kertben tajtékos kabócát – a Duna-parton a fűzfákon mutattuk neki, ő meg a kertben fedezte fel őket a gyomokon. Vagy pl. múltkor hívott, hogy „van egy jovaj az ágy jábán”, és hogy vigyem ki – nem világosítottam fel, hogy a pók az ízeltlábú, de nem rovar, hanem tök büszke voltam, hogy ilyeneket tud.

Tud enni cseresznyét és meggyet úgy, hogy kiköpi a magot. Egyelőre nyilván befőttről van szó, de pár nap, és érik már a fákon is…

Amit szintén nemrég tanult meg, az a páros lábbal ugrálás. Azt már tavaly nyáron is játszotta, hogy „leugrik” dolgokról (például minden egyes csatornafedélre, ami az utunkba került, rá kellett állni, aztán odacsoszogott a szélére, félig legugolva lendületet vett, aztán hoppá! - lelépett róla. Aztán vigyorogva közölte, hogy „jeugjottam”! Belülről biztos úgy nézett ki, mintha ugrott volna, mert átjutott egy határon, illetve a tömegközéppont-emelkedés-süllyedés is olyasmi volt mint egy ugrásnál, de a gyakorlatban nem volt olyan pillanat, hogy egyik lába sem érintkezett a talajjal. Hát, most már tudja ezt is, és nagy élvezettel ugrál mindenhol.

Ja, meg újabban tudja mondani az „l”-hangot. Most már nem mindig úgy hangzik a mondat, hogy „én üjök ejöj, te pedig hátuj”, hanem pl. úgy, hogy „én ülllök ejölll, te pedig hátuj” - aztán nagy büszkén várja a dicséretet, hogy milyen ügyes volt...

Kedvenc youtube-os apukánk ismét alkotott egy szenzációsat, ezúttal az angol nyelv szépségeiről.

Az én lányaim még nem akkorák, hogy a nyelvtanulással bajlódjana… Illetve de. Csak még nem a betűzés megy, hanem úgy általában a nyelv logikájának összerakása. Na, és ilyenkor szoktak kiderülni érdekes meg vicces dolgok – ezeket hívják „gyerekszájnak”, amit én mindig is a nyelv csúcsának éreztem, a felnőttek már beletörődnek abba, hogy mit hogyan kell mondani, nem próbálkoznak, nem gondolkodnak, nem kreatívak (kivéve Lázár Ervin. Meg a Lackfi. Meg sok blogger akit szeretek. Meg csomó jó újságíró. Na mindegy.). Mindenesetre olyan ez, mint az élet; a felnőttek már belefásulnak, nem gondolják, hogy máshogy is lehetne, bezzegagyerekek, azok még romlatlanok és tiszták, közel vannak a nyelv ősforrásához, mostjönazezoterikusbullshit, oraveczcoelho tűnj el a billentyűzetem mellől.

Na, szóval bár készül 3 másik bejegyzés is, de most jöjjön egy gyűjtés a nagyobbik lány, a Lila legjobb mondásai közül. (A kisebbik, fél évesen és egy naposan még nem beszél. Nahát. Ellenben az elmúlt egy hónapban egész jó repertoárja lett gügyögésekből. De mondjuk legjobban a hörgés megy neki: akár örömében, akár ha nyöszögni kezd, rengetegszer mondja azt, hogy KHHHÁÁÁÁÁ, de ilyen torokboljövősen, ijesztősen…)

Szóval.

Az egyik amit gyakran mond például a Fehér, hogy „tetej”. Nem tudjátok mi az, mi? Pedig tök logikus. Csomó mindennek van teteje. Amikor pedig úgy általánosságban van szó valaminek a tetejéről, akkor az a „tetej”. (Példamondat: - Keressük meg ennek a doboznak a tetejét! Ááá, itt van a tetej!)

Vagy a másik, az a szanda. Mindig mondogatjuk, hogy ne mászkáljon mezítláb, vegyen fel a szandált – csak persze pongyolán mondjuk nyilván, és ő úgy hallja, hogy „szandát”, úgyhogy amikor nem tárgyesetben van, akkor az szanda.

Meg, még télen volt, amikor mutogatta a sapkáján, hogy ott a „pomp”. Merthogy pomponos volt a sapka. Van olyan sapkája is, amelyiken három pomp van…

Más kategória, de mindig mosolygok rajta, hogy a tenyerére azt mondja, hogy „kenyejem”. Annak van értelme, nyilván. Viszont kezd rájönni, hogy ezt nem teljesen jól mondja, úgyhogy amikor próbáltam produkáltatni, és mások előtt kimondatni vele ezt a kenyejemet, akkor hiába kértem, szégyenlősködött, és az lett a vége, hogy „te mondjad!” (Ez egyébként gyakran előjön, ha valamit nem tud kimondani, megmondani…)

A fentihez hasonló a „kocsolya” is, ami a pocsolya. Ezt egész biztos, hogy már tavaly nyáron is így mondta – mindig félek, mikor kezdi majd kinőni ezeket, úgy szeretem…

Az ikes igék persze mindenkit megviccelnek, mármint sokszor nem csak gyerekeket, hanem felnőtteket is, aki meg magyarul tanul felnőttként, az gondolom, idegbajt kap tőlük. Mindenesetre a „pöjgik”-et felírtam egyszer. Asszem ez ugyanaz az eset volt, amikor valami pörgött egy másik dolognak az élén. Épp megbillent, azt hittük, leesik, de aztán mégse – ezt így kommentált: Jeeszett jóla! Ja, nem, tak vittelt… (Leesett róla! Ja, nem, csak viccelt…)

Ez a selypítés dolog viszont már kezd zavarni – nagyon aktívan nem teszünk még ellene, de türelmesen javítgatjuk, és most már fel-felhívjuk a figyelmét, hogy a sampon az nem „szampon”, a „jejóg a jábam” pedig llllelllóg a lllllábam.

Nagyon fura ilyen selypegősen hallani az egyébként tök választékos kifejezéseit. Múltkor átment például nagymamáékhoz, és engem keresett. Anyuék azóta is emlegetik, hogy ezekkel a szavakkal toppant be: Lenne egy kérdésem. Apu hol van? Nagyon hiányolom őt!

Ez a „hiányoltalak”, meg „nadon szejetjek” nagyon-nagyon sokszor elhangzik naponta (az előbbi persze főleg mikor hazaérek munkából), hát, tudja hogy kell az ujja köré csavarni az embert… De egyébként 2 és fél éves létére ezeket tényleg tök komolyan mondja – gyakran szalad oda megszeretgetni anyját, kishugát, meg egyébként bárkit akit szeret, megölelgeti, hozzábújik. Különösen akkor, amikor úgy érzi, a másik megnyugtatásra vágyik. Amikor ideges, rosszkedvű vagy épp sír.

Na, milyen szövegek voltak még…

Egy másik kifejezés ami nagyon gyakran elhangzik, az a „játéktesztvéjeim”. A játéktestvérei az ő képzeletbeli barátai. Tök logikus: tudja, hogy vannak igazzy dolgok, meg a játékdolgok: van autó meg játékautó, konyha meg játékkonyha, és lehet igaziból csinálni valamit, meg játékból, amikor úgy csinálunk, mintha. És neki is van igazi testvére, vannak unokatestvérei – meg a játéktestvérei… Akikről mindig mesél (hogy koncerten voltak, hogy elbújtak, és meg kell keresni őket, hogy kint alszanak a kertben sátorban, hogy másik autóval jönnek a nagymamához, ami gyorsabb, mint a miénk stb-stb), meg néha meg kell keresni őket, mert bújócskáznak, meg enni kell adni nekik (játékennivalót, azaz egy marék levegőt). Neve nincsen a játéktestvéreinek, de általában az a megyezés, hogy hárman vannak (mondjuk ez nem jelent sokat, mert a hármat rendszeresen használja szinonimaként arra, hogy „sok” - ami azért fura, mert ugyanakkor elég jól megszámolja tízig a dolgokat, meg amikor bújócskázunk, teljesen szabályosan számol becsukott szemmel tízig, utána mondja, hogy „aki bújt aki nem megyeeek!”.). Néha ő az anyukájuk, néha pedig a játéktestvérei anyukájáról mesél. Néha mond neveket is (Szenti, Szinti meg Idó, például), de aztán másnap más neveket mond, a gyakorlatban pedig sosem névvel hivatkozik rájuk, hanem csak úgy, hogy „a játékteszvéjeim”.

Ami kicsit bosszantó, amikor a csínyeket, meg nemszabad-dolgokat a játéktestvéreire fogja. Nem úgy, hogy azt mondja, hogy ők voltak, hanem hogy ha például a kádban játszva olyan dolgok kerülnek bele a kezébe vagy a vízbe, amihez nem lenne szabad nyúlni (a hajszeszt vagy a felnőtt-tusfürdőt stb.), és rászólunk, akkor elkezdi bizonygatni, hogy ő csak a játékteszvéjeinek mutatta meg, hogy mit nem szabad csinálni…

Na még pár dolgot felírok, amiket az elmúlt pár hónapban mondott és felírtuk valahova, aztán végre felteszem ezt a bejegyzést, mert már ez is lassan hetek óta készen van…

„Nédd, itt a hóembej! Nem ojvad ej?” (Nem érti, a könyvében miért nem olvadt el a hóember…)

„Hátha nem szikejüj, vad igen” (=hátha sikerül)

Az anyjának: „Te mikoj vettéj (engem) a pocakodba? Amikoj ilyen lyuk vojt jajtad?”

„Nem színű a víz” (= a víznek nincs színe)

Nézegeti a könyvet: - A fijmben játszódik esz. – Igen?... – Igen… még egy kicit játszódik…” (Ez még pl. februári mondás, és azért fura, mert sem akkor, sem azóta nem néztünk/nézünk filmet. Néha-néha egy-egy családi videót, vagy táncos youtube-os videót (nem csak amin gyerekek táncolnak, hanem pl. ez is nagy kedvenc – bár a videót talán 3szor ha látta, annál többet kéri viszont a zenét, és mindig táncol is rá tényleg), szóval sem mese sem film nem volt még a véletlen vendégségben pár perceknél sokkal tovább a szeme előtt – akkor meg honnan veszi, hogy a filmben játszódnak (esetleg látszódnak) dolgok?)

Azt játssza, hogy a Duna-parton vagyunki. Kavicsot dobál, úszik, és ilyeneket mond:„Pejgesszünk! (úgy tesz mint aki bedobja a műcsalit a horgászbottal) „Itt egy hal! Menyhal! „Hajózzunk! Én vadok a kapitány!”    (Ez még télen volt, mikor menyhalazós időszak volt (nem mintha fogtam volna idén, az igazat megvallva most télen horgászni sem voltam, de azért büszke vagyok rá, hogy ilyeneket mond).

Utazáshoz készülődünk: - A jufit hoszhatom? (lufit) – Nem, mert attól tartok, elhagyod. – Nem vesztem ej, nyugajom!

Najó, végtelenségig lehetne írni, most akkor itt a vége.