Hétvégén voltunk Utazás Kiállításon. Ez azért nagy szó, mert most voltunk először úgy _bárhol_, hogy mind a négyen. Najó, leszámítva persze a családi meg baráti programokat, meg a sétákat. De ez volt az első olyan „felnőttes”, kimozdulós program, ahol belépőt kellett fizetni. És várakozáson felül szuper volt!

Na nem az Utazás Kiállítás maga – az sajnos csalódást okozott. Régebben rendszeresen jártunk, nagyon szerettük. Nem csak a program- meg kirándulásötletek miatt voltunk rákattanva – az igazat megvallva azért jártunk oda, hogy nyerjünk. Merthogy ez (régebben legalábbis) úgy nézett ki, hogy az ország minden tája képviselte magát, voltak mindenhonnan szálláshelyek, turisztikai programok, események, külön standokkal. És csomó helyen a regisztrációért vagy egy rövid kvíz kitöltéséért cserébe (aminek az olykor nem is könnyű kérdéseire (pl. milyen ásványi sók találhatók mittomén Bükfürdő gyógyvizében?) az adott stand prospekutsaiból kellett kivadászni a választ) betették a nevünket a dobozba, amiből nap végén húztak. És mivel sok száz stand volt kinn, ha csak minden ötödiknél lehetett játszani, már akkor is reális esélyeid voltak, szóval volt egy kis izgalmas játékosság az egészben. Elég sokszor voltunk szerencsések; volt, hogy a MAHART-tól szárnyashajóutat nyertünk Bécsbe, volt, hogy wellnesshétvégét, volt, hogy szállást az Őrségben egy kis házikóba, volt, hogy fürdőbelépőt stb. A kisebb repiajándékokról („üvegygyöngyök”, ahogy nagyapám hívta ezeket) nem is beszélve: a nagyobb cégek bögréitől meg sörnyitóitól kezdve  a borvidékek palack borain át a gyulaiak kisebb rúd kolbászáig mindenféle fincsi, érdekes vagy akár csak hasznos csecsebecsékig. És persze tanulni is lehetett az egészből: én itt hallottam például először a ceglédi laskatésztáról, mint helyi nevezetes ételről. Akkor nyertünk egy csomaggal belőle, megcsináltuk, és annyira jó volt, hogy azóta többször is főztünk magunknak.

Jó, akkor még csóró egyetemisták voltunk, mindenesetre jól megpakolva jöttünk el mindig, és évről évre visszatértünk.

De mióta megszületett Fehérvirág, nem voltunk.

És azóta nem éppen előnyére változott a rendezvény.

Először is, kisebb lett. Valamikor több pavilonra terjedt ki – és mellette külön futott pl. a lakóautók kiállítása. Most csak egy pavilon van az egészre – aminek a negyede a lakóautós rész. Amit persze megcsodáltunk, csorgott a nyálunk, de az nem a mi pályánk. (Pedig Fehérvirágnak nagyon bejöttek az autók, amikben ágy meg mosogató meg asztal van, sőt, még vécé is, de majd gazdag korunkban…)

A másik, hogy a belföldi utazási célpontok teljesen háttérbe szorultak. Az egész csarnok fele mindenféle külföldi, csili-vili utazási irodák standjairól szól – a másik fél fele pedig ugye az autós, marad tehát egynegyed résznyi a hazai turizmusnak.

Ami mondjuk tök jó volt, ott voltak a nemzeti parkok, a Magyar Természetjáró Szövetség, volt vízitúrás rész stb. De nagyon kevés.

Hiányoztak a jól megszokott, szinte „ismerős” helyek. Szilvásvárad? Balaton? Borvidékek? Zempléni városkák? Fertő-tó és környéke? Vagy akár a Wizzair? A Budapest Airport? A Magyar Madártani Egyesület?

Ezek mind-mind kinn szoktak lenni – és most hiányoztak. Nyilván, változnak az idők, most már facebook van, nem a BNV-n kell a vendégeket fogni...

Na, ennyit a sírásról – azért pár „üveggyöngyöt”, aranyos cuccot így is sikerült bezsákolni a lányok nagy örömére, de még nagyobb öröm volt, hogy mennyire élvezték.

Kisebbikvirágszál, a Lila végig háton volt kendőben – de nagyon jól tűrte a félnapos programot. Fehérvirág pedig szerintem kifejezetten azt gondolta, hogy ezt az egészet az ő kedvéért rendezték meg. Egyrészt a standokon mindenhol kitüntetett szeretettel fogadták a cuki kétésfélévest. Hol sütivel kínálták, hol üdítővel, hol meg színes-képes újságokat adtak neki, mindenhol mosolyogtak rá – szóval, ahol megjelent, ott ő került a középpontba, és ez nyilván nem volt ellenére. Másrészt meg nyilván neki tették oda a minimagaslest, amire fel lehetett mászni, csak őmiatta öltöztek be kedves emberek Süsünek, csak neki doboltak a fekete bőrű bácsik az afrikai részen, és persze az óriáscsótányok meg a kaméleonok is neki okozták a legnagyobb örömet.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy volt játszósarok. Ugrálóval, műanyagelemekből épített csúszdával meg mászókákkal meg mindenféle csoda dologgal – meg persze vagy egy tucat kisgyerekkel, akiket a szüleik lepasszoltak oda. Na, hát az maga volt a paradicsom. Kellett neki pár perc, amíg felengedett, de mondjuk 5-10 max – aztán utána mintha ott sem lettünk volna, rohangált egyik játéktól a másikig, nézte a többi gyereket, csatlakozott hozzájuk, kergetőztek. Közben végig járt a szája, de nem nagyon hallottam, mit monoligizált magának, mert rohadt hangos volt az ugrálóvárak kompresszora, meg maga a rendezvény is ott volt háttérnek persze.

Egy idő után aztán tényleg nem nagyon voltunk ott – én elrohantam valamelyik sorsolásra, Bogár meg elbújt ott a játszórésznél megetetni a kicsit, de Fehérvirágszál nem zavartatta magát, ha időnként észrevett, megörült nekünk, amúgy kúszott-mászott-rohant-ugrált-haverkodott. Bogár mondta is, hogy látszik, hogy óvodaérett… Hát ja, szeptemberben kezdődik, nyakunkon a beiratkozáspara, jajjnekünk.

Az is nagyon jó volt, hogy látszott, hogy viszonylag jól tudunk mozogni két gyerekkel meg a hozzájuk való felszerelésekkel – a kisebbik ugye Bogár hátán volt kendőbe kötve, a nagyobbik meg hol kézenfogva, hol mellettünk csatangolt, meg az idő egy részében persze a nyakamban. Nálam volt még egy túrahátizsák is, abban enni-innivaló a nagyobbiknak meg magunknak (a kicsi kajáját ugye még Bogár szolgáltatja), a pelenkák, a pluszruhák meg mindenféle gyerekkel való közlekedéshez nélkülözhetetlen cuccok. Ezzel, meg a nyakamba vett nagyobbikkal kényelmesen lehetett kutyagolni meg mászkálni, meg élvezni a forgatagot. Jó próba volt – tuti fogunk még ilyesmit csinálni.

Arra azért majd ki kell találni valamit, hogy Lila ne csatangoljon el. Nagyon ügyesen ott lófrált mindig körülöttünk, és a forgatagban az idő nagy részében megvolt azért a testkontaktus – vagy valamelyikünk kezét fogta, vagy a nyakamban volt. De a klasszikus hiba, hogy csak egy pillanatig nem figyelünk, és/vagy azt gondoljuk, hogy most épp a másik figyel, egyszer azért előfordult. Még nem volt időnk megijedni sem, már hozta vissza kézenfogva egy néni – úgy látszik, őneki feltűntünk, tudta, hogy ez a gyerek hozzánk tartozik. Tényleg csak egy pillanat volt – az is, amíg nem figyeltük, meg az is, amíg nem volt velünk: épp csak elkezdtem körbenézni, már nyomta a kezembe a hölgy a gyerek kacsóját, szóval az is lehet, hogy gyakorlatilag ott volt (szinte) mellettünk – de akkor is ijesztő volt az az egy-két másodpercig.

Mindenesetre tanulságos volt – és ezt leszámítva nagyszerű élmény az egész nap. Szuper gyerekeink vannak, az a fő tanulság.

Már készül az előző bejegyzés folytatása, de tegnap este volt pár perc, amit megírok gyorsan, mert erre egész életemben emlékezni akarok. Semmi nagy esemény amúgy, csak egy kis szívmelengetés, de mielőtt halványulna, leskribálom.

Szóval hajat mosott a Fehér, a nagyobbik virágszál. Nagyon szeret fürdeni, és hajat mosni is – ez most úgy történik, hogy annyi vizet engedek a nagykádba (jó sok habbal), amibe ha belefekszik hanyatt, akkor pár centi hiányzik a szeméhez meg a szájához. Így kényelmesen tud feküdni, miközben mosom a haját, és irtóra élvezi, hogy a víz alatt milyen furák a hangok. (Közbeszúrás 1.: Ez a módszer olyan fél éve működik kb. Régen, a kiskádban minden este megmostuk a haját. Egyáltalán nem zavarta akkoriban, ha vizes lett az arca, belement a szemébe. Aztán ez megmaradt a nagykádban is – edényből locsoltam a fejét, ő meg vígan prüszkölt. Aztán tavaly télen valamiért nagyon megutálta. Akkor volt pár hajmosás, ami küzdés volt, mert azt még nem értette másfél évesen, hogy jobb, ha hátrahajtja a fejét, a szemébe folyó vizet meg utálta. Akkor is nehéz volt kirobbantani a kádból, mindenféle vízi játékot szeret és ellenne vele órákig, még a fröcskölés és megmerülés is belefért, de az hogy a samponos víz belefolyik az arcába, hosszasabban mint pár pillanat, az nem tetszett neki. Mindenféle trükköket próbáltunk egy ideig, végül ez a vízben hanyattfekvős nagyon bejött – alig várja mostanában a hajmosásokat.)

Na, hanyatt feküdt, megmostam azt a gyönyörű, selymes haját (most már tök hosszú, a haja vége simán beszorul a hóna alá így vizesen), aztán hagytam még egy kicsit játszani, amíg teregettem. Gyakorlatilag végig a fejét vízbe téve játszott, nem foglalkozott a halacskáival, kacsáival meg a legjobb fürdős játékaival, azaz a mosószeres kupakokkal – de áthallatszott a vidám sikongatás, élvezte, hogy ide-oda tologatja magát a kétszemélyes kádban, kipróbálta, milyen hangot ad, ha csobog a vízben, kopogtatja a kád szélét stb.

Közben megcsináltam a kisebbik vizét. Ilyenkor amíg eresztem a vizet a zuhannyal, odateszem a nagykád szélére a kiskádat – és persze ilyenkor a nagyobbik is kap egy-két fröcskölést a zuhanyból. Most történt egy kis baleset, ugyanis a vízben fekve úgy próbált menekülni a zuhany elől, hogy bebújt a víz alá. Meglepően sokáig bírta is – de aztán csak felszippantott az orrába egy kis vizet, amitől a nagy kacagásos játék sírásba váltott. Ráadásul a kiskádat egyensúlyozva még nagyon vigasztalni sem tudtam. Amíg Bogár a kicsit fürdette, addig azért még egy kis játékkal simán visszatértünk a vidulásba – mindenesetre a sírás fárasztó, úgyhogy szerintem ennek is szerepe volt abban, ami utána jött.

Ezután ugyanis a hajszárítózás következett. Amit úgy szoktunk csinálni, hogy a fürdőlepedőbe burkolva leülünk a sámlira a tükörrel szemben, ő az ölembe ül, én átölelem és próbálom megtartani – ugyanis a hajszárítózás, főleg, ha túl meleget fúj, nem éppen kedvenc időtöltés, az elől menekülne, meg forgatná el a fejét, úgyhogy tartani kell, meg ügyesen játszani, hogy szórakoztatásnak érezze, és ne forrósítsa fel sehol sem.

Na, is itt jött az a pár perc, amitől totál odalettem. Nyilván azért is, mert nagyon fáradt volt (közbeszúrás 2.: előtte éjjel én éjfélkor mentem fürdeni, és negyedóra múlva ugrasztott ki a fürdőkádból azzal, hogy még vizet kér, szóval tutira nem aludt fél egyig. Aztán kilenc után keltünk, de délután megint nem aludt. Betettük délután az ágyba, és két órát benn töltött, félig lehúzott rolóval, de végig hallottuk a szobájából a szövegelését, énekelgetését, meg hogy zörög az ágyból elért dolgokkal. Az utolsó fél óra meg azzal telt, hogy „Apuuu! Végevan a cendeszpihenőnek? Ude? Vé-ge-van a cen-desz-pi-he-nő-nek! Ude? Apuuu!” és így tovább végeláthatlanul, kis szünetekkel fél órán át. Ilyenkor délután nem bánjuk, ha nem alszik, de a szobájában, kicsit besötétítve, az ágyban kell töltenie az időt (még nem tud kimászni). Ha alszik, alszik, ha nem, nem, de ilyenkor legalább egy órát el kell lennie egyedül, ez a szabály. Na, ez megint egy hosszú kitérő, a lényeg, hogy most nem aludt délután, szóval emiatt is fáradt volt), és ezért a szokásosnál sokkal nyugisabban ment a szárítózás. Egyszerűen csak hozzámbújt, az oldalra fordított fejét ráhajtotta a karomra, és hagyta, hogy a másik kezemmel ráirányítsam a hajszárítót –ami ugye azt jelenti, hogy félig magam felé hajszárítózok.

Szóval ott ültem, karomban ezzel a bújós, elpilledő csöppséggel, a haja belelobog az arcomba, ő közben dudolászik valamit lehunyt szemmel, és bágyadtan tiltakozik, ha a másik oldalra fordítom, hogy azon az oldalon is száradjon. Hát, ezek voltak azok a percek, amikre emlékezni akarok. Gyönyörű pillanatok voltak, gondoltam, leírom ide, végülis pont erre van ez a blog…

Hát, megint eltelt csomó idő, már a kicsi is szinte nagy. Legalábbis ahhoz képest, amilyen pici volt akkor, amikor még elkezdtem gyűjteni, hogy ki mit tud. Sőt, igazából egy csomó gyerekszájszöveget, meg büszkélkednivalót leírtam magamnak már azelőtt, mielőtt megszületett volna Kisebbikvirágszál, a Lila, de azok persze azóta elkeveredtek, meg már az több mint negyedéve volt, ennél azért egy „kicsit” gyorsabban fejlődnek. Ami akkor nagy szám volt, az ma már tavalyi hó. Ami hol van. Vagy mi.

Na, mindegy.

Kisebbikkisvirágszál, azaz Lila (szoknom kell ezt még):

Ő például tud nézni a kék szemével. Itt mondjuk a nézés az nem akkora nagy szám, de hogy kék! Az én gyerekemnek! Kék! Szeme! Van! Hát, ezt sose gondoltam volna. Az egész családom barna színkomplexiójú, apunak meg a legkisebb öcsémnek van a legvilágosabb szeme, de azért az is barna, még ha szürkészöldesbarna is. De ez meg világító kék… A kék szem a gyengém – a kékszemű csajok is, nameg persze a kékszemű kisgyerekek is, szóval teljesen odáig vagyok meg vissza.

És persze tényleg néz is vele. Most már simán lekövet bármit, megbámul. Ami jó, mert két hónapos korában még macera volt, hogy _már_ unatkozott, ha nem foglalkozott vele valaki, de _még_ nem találta ki, hogy önmaga is tud tenni a szórakoztatásáért – például azt, hogy oda fordítja a fejét és oda néz, ahol valami érdekes van/történik.

Sőt, most már mosolyog is. Egy hónapja, mikor elkezdtem írni mikor már két hónapja írtam ezt a bejegyzést, akkor még úgy fogalmaztam, hogy „tétován mosolyog, de nem azon tétovázik, hogy vajon én konkrétan megérdemlem-e azt a mosolyt, hanem azon, hogy egyáltalán képes-e a mosolygásra vagy inkább mégsem”.

Hát, azóta szintet léptünk: most már egyszer-kétszer hangos-göcögős kacajt is sikerült kicsalni belőle. És persze most már konkrétan rámosolyog az emberekre, akik fölé hajolnak, vagy akik produkálják neki magukat.

Hangok. Igen, most már azt is tud – még nagyon keveset hallani a hangját (mármint a sírást leszámítva, persze), de most már egész gügyögős effekteket tud kiadni. Juteszembe, egy hónappal ezelőtt konkrétan olyan hangjai voltak, mint egy nyolcbites játéknak a 90-es évek elejéről; ilyen sivítós csippanások. Most már „heőőő”-zik meg rendes babahangokat ad ki.

Mit tud még?

Ja, aludni. 8-9 órát is végigalszik simán, időnként csak hetet, nade az se rossz, na. Az igaz, hogy éjfélkor kezd neki általában.

Ja, meg fogni is tud. Ha valami felkelti a figyelmét, akkor először a szemével fókuszál rá, aztán a kezével. Elkezd kapálózni felé, és most már egész gyorsan és céltudatosan meg tudja ütögetni meg megfogni a feje fölé függesztett dolgokat. Sőt, szép lassan közelíti hozzá a másik kezét is, és előbb-utóbb két kézzel ragadja meg a dolgokat.

Nagyon vicces volt ahogy felfedezte a kezét. Ökölbe szorítva maga elé tartotta mint egy bokszoló, és nagyon erősen figyelte, fél órán át akár. Persze, a keze önkéntelenül is mozog, ez aztán még jobban érdekessé teszi. Ezt egyébként most is csinálja, de most már képes a nagy figyelés közben a másik kezével megközelíteni és megfogni az előrenyújtott öklét… Nagyon izgi. Neki mindenképp, látszik rajta ilyenkor.

Nagyobbikkisvirágszálnál nem emlékszem hogy ilyen lett volna – ő mondjuk a kezének az árnyékát nézte úgy emlékszem…

Nagyobbikkisvirágszál, azaz Fehér:

Ő meg szépen szobatisztul. Most hétvégén pl. 78 óra alatt egyetlen egy pisis pelenka volt – a legvégén. Pedig akkor már fél napja nem voltunk otthon… Szóval nagyon ügyesen csinálja. Érdekes, hogy egész más most a módszer, mint nyáron, amikor elkezdte ezt a dolgot: akkor folyton szólt, hogy bilire akar ülni. Most meg folyton ellenáll, és nem akar, de minimum naponta négyszer (reggeli kelés után, délutáni fekvés előtt, délutáni alvás után, és fürdés előtt) muszáj, ezt erőltetjük, ez a rutin részévé vált. És az a helyzet, hogy láthatólag simán visszatartja közte. Szokta is mondani, hogy „összeszojítom a fenekemet”.

Szóval, a módszer más, de az eredmény tök jó – néha-néha azért becsúszik még egy-egy baleset.

A másik tudománya az éneklés. Eddig is nagyon szeretett énekelni – de általában saját maga által költött dalokat. Nagyon jó kis dallamokat mixelt össze, egyrészt halandzsa, másrészt értelmes, őt épp foglalkoztató dolgokból, amikbe időnként valódi nótákból való sorokat szőtt bele. Egyébként ez még most is az egyik kedvenc játéka: tegnap este vacsora közben/után egy hosszú-hosszú éneket adott elő. Úgy volt nagyjából, hogy „Tigris megy a fűben/ide megy-oda megy/így lovagolnak/jobbra-balra át elment”. Aztán jött a következő versszak: „Róka megy a fűben/ide-oda megy/gyere vissza róka”, aztán a következő „Elefánt megy a fűben/ide megy-oda megy/ találkozik a tigrissel/gyere vissza tigris” – és így tovább, kis variációkkal ugyanaz, de mindig más állat megy a fűben. A dallam meg olyan kántálós, de a végére begyorsulós, változatos pentaton valami. Ja, és a szöveg ennél sokkal viccesebben hangzik az ő nyelvén. Az utolsó sor például valahogy így: „Ejefánt med a fűben/ide med – oda med/tajákozik a tigjisszel/deje vissza tigjisz”.

Szóval ilyeneket eddig is énekelt, meg pár egyszerűbb éneket – de általában ez utóbbiakat szégyellősen, utánunk suttogva. Na, és most karácsony után meglepett minket.

Karácsonykor a családunk szinte folyamatosan énekel. Bő egy hétig minden nap összegyűlünk valamelyik családtagnál a karácsonyfa alatt, és az este folyamán az egyik közösségi program a karácsonyi énekek éneklése. A legkisebb öcsém csinált egy gyűjteményt belőlük most karácsonyra, 31 ének van benne, de azóta szerintem vagy még tucatnyit összeszedtünk, amit kifelejtett. Felvidéki pásztorjáték-énekektől a karácsonyi kánonokon át az olyan „átlagos” dolgokig mint a Mennyből az angyal. Na, szóval van a repertoárban bőven.

A kis(nagy)lány az ünnepek alatt természetesen nagyon élvezte a közös énekléseket, amikor körbeültük a karácsonyfát, de az időnkénti suttogós dúdoláson kívül nem nagyon szállt be aktívan.

És aztán, az ünnepek után, január első napjaiban egyszercsak elkezdte őket énekelni. Tisztán, szépen, csak néha-néha összekavarva egy-egy nehezebb, értehetetlenebb szót, és egyből több versszakot mondott egymás után. És nem egy éneket – hanem vagy hatot. És aztán, kis presszionálásra még másik féltucatnyit. Hangosan, szépen – és azóta együtt énekeljük őket minden este, és persze egyre újabbakat tanulunk.

Aztán. Tud még játszani. Mármint velünk, mindenféle játékokat. Asszem írtam már a kártyázásról, azt már lassan fél éve csináljuk lelkesen – a Fekete Péter-szerű, de állatos kártyákban nagy ügyességgel húzunk egymástól, és örülünk, ha párunk van. Akkor azt lerakjuk – és nem nézzük, kinek van több, a „nyertes-vesztes” fogalma hülyeség, mindenki nyertes, aki játszik.

De tud jengázni és dominózni is (kis segítség kell tőlünk közben, de érti és élvezi mindkét játékot).

Kirakózni is már kb, fél éve kirakózik – csak persze most már egyre bonyolultabbakat is megcsinál. Van egy Bogyó és Babócás kirakója is – azt következetesen „bohócos”-nak nevezi. Merthogy fehér az arcuk, nyilván – Bogyó és babócát (meg úgy egyáltalán, youtube-os vagy tévés mesét) meg még sosem látott. (Najó, talán vendégségben talán volt olyan, hogy látott valami mozgóképes mesét a háttérben.) Mindenesetre a „bohócos” és a többi kirakóját is nagyon szereti.

Meg persze főz a kis edénykéivel. Meg mostanában hajót épít, és azzal megyünk a Dunán, aztán megérkezünk a szigetre, ahol kiszáll, úszik, kavicsot dobál, pergetve horgászik, Tutecel, szóval eljátssza, amit egy nyári napon csinálnánk. (A hajó áll egy nagyszékből, elétolva egy kisszék, azelé a sámli, az elé pedig a rollerje, aminek a kormányával vezeti a hajót (vagy van, hogy csak a levegőt tekergeti). Közben „én vadok a kaptány!”, „pejgesszünk!”, „itt egy hal! Menyhal!” szövegeket nyom.

Tök jó, hogy így el tudja ereszteni a fantáziáját. Ha kell neki valami, elég, ha a levegőt nyújtom neki a markommal, hogy „tessék, itt a szög meg a kalapács, szerelj te is”, akkor nagy komolyan elveszi (a semmit), és elkezd vele kalapálni meg játszani. És ugyanez működik bármilyen veszélyes dologgal, amit amúgy nem adnék a kezébe. Sőt, van, hogy mikor keresek valamit, és nem találom, akkor egyszercsak ő hozza nagy boldogan, hogy „Itt van!”, és nyújtja a markát, ami persze üres, és akkor nekem kell örülnöm, és úgy tennem, mintha használnám az adott dolgot.

Nem tudom, ez mennyi idős korig működik, de ilyen egyszerű, fantáziát igénylő dolgokkal tényleg jobban el van, mint a konkrét játékokkal.

Na, akartam még csomó mindent írni; főleg gyerekszájakat, abból az elmúlt három-négy hónapból már jó nagy gyűjtés van különböző formátumokban. De szerintem itt ezt most befejezem, már így is hosszú, majd inkább lesz egy ilyen szövegelős bejegyzés is.

Ja, még „Ki mit tud” – azért Bogár is tud dolgokat. Például olyan negyvenéves meglepetésszületésnapot szervezni nekem, amire egész életemben vigyorogva fogok visszagondolni. De most nem ezt akartam elmondani, hanem hogy milyen vicceseket tud mondani. Egyszer, mikor Kisebbikvirágszál egy jó nagy adag félig emésztett tejből álló bukást helyezett el a ruháján, eltartotta magától a gyereket, nagy lelkesen ránézett és azt mondta neki örömmel telt hangon: „Túrót kaptam! Köszönöm!”

Nem írtam már vagy másfél hónapja. Főleg azért nem, mert közben – 10 nappal hamarabb a „hivatalosan” előirányzott időpontnál – megszületett a második kislány is. A legnagyobb probléma most a blogolással (már az időhiányon kívül) az, hogy mi legyen a nevekkel. Mert a kistestvér szintén virágnevet kapott, így aztán a Kisvirágszál már nem egyértelmű. Kisvirágszál I, Kisvirágszál II olyan béna, Kisebbikvirágszál, Nagyobbikvirágszál olyan mesterkélt, az eddigi Kisvirágszál nem változhat át hirtelen Nagyvirágszállá, mert az marha zavaró lenne… Szóval semmi jó ötletem nincs, segítsetek!

Amúgy a kisebbikről sok írnivaló nincsen. Most már hét hetes, a szülés nyilván megérne egy blogbejegyzést, de az azért eléggé intim dolog ahhoz hogy csak úgy leírjam ide. Feleztük az időt az előzőhöz képest, vagyis ez most csak 12 óra volt, ki nem hagytam volna, hogy ott legyek, iszonyúan meghatódtam megint, jó is hogy mondták, hogy „nem akar fényképezni, apuka?” mert amíg a gépet előbányásztam, legalább titokban letörölgethettem a könnyeimet, szóval, nagyszerű élmény volt.

Szóval, a kisebbik eszik, alszik, bőg  hasonlít, szóval azt csinálja amit egy ekkora gyereknek kell. Nagyon kikerekedett, nagyon sokat eszik, az alvás nekünk most ugye kicsit szakadozott. Másfél hete volt pár nap, hogy egymás után 7-8 órákat aludt éjjel, de csak óvatosan örültünk neki – és valóban, pár napra rá visszacsökkent 4-5 órásra az alvás-evés ciklusa éjjelre is. Hát, igen, az előző Virágszál hasonló korából az rémlik, hogy csak egyetlen biztos dolog van az időrenddel: az, hogy nem biztos semmi. Ilyenkor még olyan gyorsan követik egymást a növekedési ugrások (vagy úgy egyáltalán, a változások), hogy mire az ember azt gondolná, hogy „na, végre, látszik valami mintázat, megvan a napi ritmus, akkor most már tudjuk, hogy fog kinézni a holnapi meg a holnaputáni nap!”, akkor abban a pillanatban borul a dolog, máskor lesz éhes, máskor alszik és egészen más mennyiséget, és hát ilyenkor alkalmazkodni kell…

A dolgot most ugye bonyolítja, hogy egy eggyel nagyobb gyerek is van a családban, és neki is alkalmazkodni kell az új helyzethez.

Azt hiszem, erre nem nagyon lehet panaszunk, Nagyobbik Kisvirágszál nagyon várta a tesót, azóta is folyton szeretgeti, simogatja, megringatja a bölcsőt ha sír. Sőt. Tegnap már a cumit is megpróbála szakszerűen a kicsi szájába illeszteni. Esténként eddig nem indult be az ágyba, amíg nem kapott az anyjával fél percet, hogy megölelgesse, megpuszilgassa („megszejetgetem az anyit”), mióta van kistesó (és általában pont olyankor eszik, amikor neki fektetés a program), azóta nem csak az anyját, hanem a kisbabát is „megszejetgeti” lefekvés előtt – kis ölelgetés, puszi, és csak utána lehet csak indulni az ágyba. Ennek a kis esti szertartásának a kibővítését teljesen magától találta ki, mi nem is bátorítottuk erre.

Kapott ő is egy kis rongybabát, tépőzáras pelenkával, hordozóval (hordozókendő-anyagból készült minden), hát nem gondoltuk volna, hogy ez ennyire beválik – velünk együtt fürdeti, teszi tisztába, szopiztatja, és nagy büszkén viszi a hátán szobáról szobára „kirándulni” a – természetesen – saját magáról elnevezett kisbabáját. És persze etetésnél is ott kell lennie az asztal mellett – olyan helyre igyekszünk tenni, ahol nem lesz lekváros/zsíros a „kis családtag”.

Azért vannak persze jelek, hogy az igazi új baba okozott neki némi megrázkódtatást. Egyrészt sokkal bújósabb lett – tény, hogy többet kell vele foglalkozni, mióta van más is, akit folyton kézbe veszünk, nyugtatgatunk, etetgetünk. A fizikai kontaktust eddig is igényelte, de most mintha kevesebbet lenne el egyedül – folyton jön, hogy „kátyázzunk” (kártyázzunk – nagyon ügyesen megtalálja már a Fekete Péter szerű állatos kártyában a párokat, megörül nekik, és párosítva leteszi őket, hogy „pájom van!” vagy „megvan a pájja!”, de az is jó játék, ha csak egymástól húzunk, és megnevezzük a különböző állatokat), „Ojasszá”, vagyis olvassál – ezt is nagyságrenddel többet kell csinálni mostanában, mint két hónappal ezelőtt, mondjuk az is lehet, hogy most nőtt bele abba a korba, hogy már élvezi a meséket.

Másrészt, ahogy számítottunk is rá, a szobatisztaságra való törekvésben is történt visszaesés. Ahhoz képest, hogy nyár végén-ősz elején már nagyon közel éreztük magunkat a célhoz (gyakran szólt, hogy pisi jön, a kaki szinte mindig a bilibe ment már stb.), most a baba születésével mintha kevésbé lett volna neki fontos ez az egész. Most, másfél hónappal később jutottunk el arra a szintre megint, hogy pl. szombaton csak egyetlen, éppencsak picit nedves pelenka volt, a többi mind bilibe ment. De ez azért is volt, mert egész nap otthon voltunk – ha sétálunk, nem vagyunk otthon, szóval nincs látóhatáron a bili, akkor garantált a pelenkacsere.

De, mondom, erre számítottunk, azt láttuk a környezetünkben, hogy a kistesó érkezésekor kicsit visszababásodik a nagyobbik gyerek is. Máig emlegetjük a húgom legnagyobb gyerekének a szavajárását: az ikrek érkezése után volt egy időszak, hogy ült az etetőszékben, és panaszos hangon (és nagyon cukin) mondogatta, hogy „Etess! Itass! Etess! Itass!” - holott előtte már nagyon ügyesen tudott egyedül enni.

Rosszabb, hogy sajnos az éjszakai, eddig csodálatosan hosszú (általában 9-10 órán át aludt, teljesen mukk nélkül, nagyon-nagyon ritka volt, hogy felsírt valami miatt és át kellett menni hozzá) éjszakai alvása is elromlott.  Nem mindig, de mostanában összemérhető azon éjszakák száma, amikor felébred azokkal, amikor 11-től aszik 11-ig. Murphy, hogy ha volt olyan, hogy a kisebbik alszik (ma több mint nyolc órát hagyott nekünk), akkor a nagyobbikhoz kellett éjjel kelni, és persze fordítva. Nem egymást ébresztik – a kicsi mellettünk alszik bölcsőben, a nagylány a gyerekszobában az ágyában - , inkább az a jellemző, hogy a másik alvási szakaszának a közepén ébreszt a másik…

Kisebbikkisvirágszálnál persze ilyenkor az etetés a megoldás – egy ideig elvan azzal, ha ringatom a bölcsőt (ez félálomban is megy, illetve kell 3-4 perc, amíg megáll a ringás, addig én egész álmokat álmodok végig)(vagyis mostanában nem egy álmom szokott lenni éjszakánként, hanem akár több tucat :)), aztán jön az ágyból kivevés, lemérés, közben Bogár is felébred, akkor átnyújtom a gyereket, eszik (sokat, és elég gyorsan), közben egy tisztábatevős szünettel (a szopizás szinte mindig meghozza neki az „ihletet”), aztán újra evés, aztán Bogár újra felébreszt engem, és átnyújtja a dedet – a böfiztetés és altatás az én reszortom. Egyrészt egész jó trükköket kitaláltam már a gázok előcsalogatására (részben apukámtól tanultam, ennek mindig is ő volt a mestere, nem csoda, volt kin gyakorolni a hat gyerekkel – plusz az unokákal), részben meg az altatáshoz, ha felpörög a kislány, kell hidegvér. Ha ugyanis az éjszaka közepén is tágra meredt szemmel nézelődik jobbra-balra, akkor nyilvánvalóan unalmas neki az elhomályosított szobában a bölcsőben feküdni, és reklamál. Ilyenkor ringatás plusz cumi plusz fejsimogatás plusz énekelgetés tetszőleges kombinációjával próbálom visszaaltatni – és ez bizony néha hosszú menet (fél-egy óra is benne van simán).

Szerencsére az elmúlt napokban megint hosszabbak az alvások, és nincs ez az éjszakai hacacáré – de persze most már végképp nem akarom elkiabálni.

Ja, de a nagyobbikról akartam írni, szóval ő vele azért nincs macera – ha felsír, átmegyek, sokszor nem is tudja, mi baja, csak sír, ilyenkor felajánlok neki valami kis szolgálatot, kér-e egy korty vizet, kifújjam-e az orrát, betakargassam-e – ilyenkor valamelyikre rábólint, megcsináljuk, aztán már fekszik is vissza. Ezek tényleg csak szimbolikus tevékenységek általában, éppen csak belekortyol a vizébe, úgy tesz mintha fújna, a takarót meg úgyis lerúgja fél perc alatt (azért alszik alapvetően hálózsákban), azt látom, hogy ilyenkor az a lényeg, hogy valaki egy kicsit sürögjön körülötte, érezze a kapcsolódást.

Nem több az egész egy percnél, és már fekszik is vissza, mehetünk aludni mind a ketten.

Ő általában reggelig (hacsak nincs még egy hasonló köre  pár óra múlva – ilyen is előfordul mostanában) én meg addig, amíg a másik Virágszál vagy a munka hagyja…

Van most ez a facebookos #metoo kampány, ezt a hashtaget posztolva felhívni a figyelmet a nők szexuális bántalmazására/zaklatására, vagyis hogy mindenki, akivel előfordult ilyesmi, ezt posztolja. Bár egy „apu gyeden” blogban lehet, hogy furcsán mutat, de lányos apaként, főleg azután, hogy a két kedvenc női bloggerem is nagyszerű (és nyomasztó) bejegyzést írt a témában, én is le akarom írni valahova amit ez az egész felkorbácsolt bennem.

Mert egyrészt apaság nélkül is sokkoló, hogy az embernek szinte minden nőismerőse találkozott ilyennel élete során. Másrészt belémfagy a szar is a gondolatra, hogy ezekszerint a pici lányaimnak is nagy eséllyel kell átélniük hasonló dolgokat. Hacsak nem változik meg addigra a világ – és ez az egész kampány is arra jó, hogy talán jelez, indukál vagy segít létrehozni valami jobb jövőt.

Persze arra is jó ez a dolog, hogy mindenki magába nézzen, és gondolkodjon egy kicsit. Nekem például eszembe jutott, hogy volt egy olyan időszakom, kora egyetemista koromban, amikor az volt a szórakozásom, hogy egy laza mozdulattal kikaptam a lányok hajából a hajgumit vagy csatot. Hát, igen, ez elég gyermeteg dolog. Igazából már nem is tudom, mi volt a motivációm – nyilván szerettem, ahogy ilyenkor leomlik a hajzuhatag, meg mentségemül szolgáljon, hogy fiúiskolába jártam előtte, gőzöm sem volt a lányokkal való viselkedésről pláne udvarlásról, és ez volt a maximális fizikai közelség/közeledés, amit egyáltalán el tudtam képzelni. Valószínűleg pont ezért is csináltam.

Általában véve egyébként nem gondolom, hogy zaklatásnak vették volna a lányok, igazából akkortájt olyan visszajelzéseket kaptam, hogy valószínűleg annak köszönhetően, hogy nagycsaládban nőttem fel, a testkontaktust nagyon jól „kezelem”.

De azért volt, aki megmondta, hogy ez hülyeség, ne csináljam többet. Én meg ennek ellenére csináltam… Szóval most utólag, ezúton is, bocsánatot kérek.

A másik meg, ami eszembe jutott a „mi zaklatás, mi nem az”-dilemma kapcsán, hogy voltaképp lehet, hogy nekem is volt ilyen élményem. Igazából nem volt az. Nem volt semmi szexuális tartalma. Legalábbis akkor nem láttam. De így utólag visszagondolva, nemigen lehetett más mögötte.

Elmesélem.

Még alsó tagozatos voltam, egy bérházban laktunk a Józsefvárosban. Előttünk park, a sarkon a Kispiszkos, a bolt. Elég büszke voltam rá akkoriban, hogy – nyilván, ha nem kellett nagy súlyokat hazacipelni – elég gyakran küldtek el vásárolni ezért-azért. Egy ilyen alkalommal történt, hogy rámakaszkodott egy pasi. Igazából akkor bácsinak gondoltam, de így visszagondolva 20-től 45-ig bárhány éves lehetett.

Szóval szóba elegyedett velem, nyomult valami szöveggel (hová mész? Boltba? Mit vásárolsz? Én sem szeretem azt a boltot – valami ilyesmi lehetett alapvetően), aztán megvárt a bolt előtt, és visszafelé szintén kísérgetett, és dumált-dumált. Kérdezte azt is, hol lakom, de mint írtam, a Jószefvárosban laktunk, meg elég sok regényt olvastam akkor már, nem akartam, hogy megtudja hol élek, úgyhogy „rutinosan” mást mondtam neki, mint ahol valójában laktunk. Erre behúzott egy kapualjba (ami történetesen épp a mi kapualjunk volt – de ezt ő persze nem így tudta), és tovább nyomta a sódert. Ezt nem fizikai értelemben vett behúzással kell érteni, de ha egy felnőtt nyomul, akkor a gyerek nemigen tud ellenállni még akkor sem, ha csak verbális szinten nyomják el az ellenkezését. Valahogy úgy volt, hogy veszélyesebbnek éreztem, hogy tovább követ és a sarkamban marad, mint hogy bemegyünk egy olyan kapualjba, ahol ő nem tudja, hogy én előnyben vagyok.

Szóval, ott álltunk a kapualjban, és akkor, hogy ne féljek tőle, elkezdte mutogatni a pénztárcáját, hogy ne parázzak, nem akarja elvenni a pénzemet, hát nézzem meg, mennyi van neki – és tényleg, tele volt a pénztárcája ezresekkel.

És aztán… Hát, nagyjából ennyi volt. Már nem emlékszem minden részletre, de azt hiszem, egyértelműen úgy viselkedtem, hogy látta, hogy nem érdekel a pénze, nem érdekel semmi, nem vagyok vevő semmire, én most megyek haza, pá – úgyhogy végül kiléptem a kapun, ő eltűnt valamerre, én meg tettem egy nagy kört a háztömb körül (hogy fenntartsam a látszatot, hol én máshol lakom, meg persze hogy megvárjam, amíg biztosan eltűnik a környékről), és úgy mentem haza.

Igazából most sem tudom, hogy mi volt ez az egész. Akkor aztán végképp nem értettem. De így belegondolva… Egy gyereket behúzni a kapualjba, pénzt dugni az orra alá, kedvesen de erőszakosan nyomulni rá tízperceken át… Ennek mi más lehetett a célja? Vagy csak én vagyok túlérzékeny és paranoid? Volt egyébként mutogatósbácsi is a környéken, tudtam róla, hallottam róla - de azzal sosem találkoztam, ez meg nem mutogatott semmit, csak a teli pénztárcáját...

Amikor felértem végül, anyukám épp nagymamámmal beszélgetett – azt hiszem, elmeséltem az egész sztorit nekik, de már nem emlékszem, mit reagáltak.

Hát szóval ezek jutottak eszembe múlt héten a #metoo kapcsán.

Csak most jutottam hozzá, hogy ezt kitegyem ide, tudom, már rég mindenkinek tele van a hócipője vele, pont egy apuka véleménye nem oszt nem szoroz ezen az egészen, de az a helyzet, hogy ez az egész (főleg persze önző módon a lányom és a még meg sem született másik lányom miatt) tényleg nagyon megérint és elborzaszt. És azt hiszem, iszonyú fontos, hogy változzon valami ezen a téren.

Elkezdődtek a játszmák. Mármint hogy ha az egyik szülő szigorú valamiben, akkor bepróbálkozik a másiknál.

Egyik este nyűgösködött, hogy ő még olvasni szeretne – én meg már a pizsamájába öltöztettem, és megmondtam neki, hogy nem, most már alvás lesz, ha kész vagyunk. Fürkésző szemekkel rámnéz, hogy komolyan gondolom-e, aztán elindul kifelé, azzal a szöveggel, hogy: „Megké’dezem a’ anyit, szabad olvasni -e…”

Egyébként minden oké, tündéraranyos kiscsaj, nem tudom elégszer leírni, milyen aranyos és szívmelengető az, hogy bármi problémája van az embernek, hirtelen fizikai fájdalomtól kezdve valami bosszúságon át egész egy veszekedésig – amint érzékeli hogy „baj van”, azonnal odarohan, hogy „Megszejetgetlek!”, és átöleli a lábunkat vagy ahol elér, és odabújik.

Az evéssel sincsen gond, továbbra is mindent megeszik, persze van, hogy valami épp nagyobb kedvenc, más meg kevésbé, például simán meglenne natúr joghurton egész nap, abból volt hogy balhék voltak minden étkezésnél, amíg be nem vezettük azt a rendszert (és meg nem értettük vele), hogy joghurt csak vacsora után van, más étkezésekkor szó sem lehet róla.

Ennek ellenére mostanában rászokott arra, hogy evés közben elkezdi kérdezgetni, hogy:

„Még vajami vaaan?”

Lehet, hogy ez annak a pár napnak a hatása, amit nagymamánál töltöttünk – ő elhalmozta minden étkezésnél három fogással plusz desszert(ek)el. Mondjuk tőle mi is mindig feszes hassal jövünk el, gondolom, ez a nagymama-hatás mindenkinek ismerős… :) Meg egyébként hasonló dolgai Kisvirágnak eddig is voltak. Pár hete például vendégségben voltunk. Gyakorlatilag egész nap ettünk: ebédre érkeztünk, délután folyamatos sütizés/gyümölcs/mogyoró, este indulás előtt még adtunk neki „vacsit” – hét-nyolc körül indultunk, hazaérve már nem akartunk vacsorázni, ha nem alszik el a kocsiban, akkor is gyors fürdés, és irány az ágy.

Legalábbis ez volt a terv.

Aztán mikor elmondtuk neki a kocsiba ülve, hogy igen, most beülünk, aztán hazamegyünk, otthon fürdünk és aztán alvás, de jó lesz – akkor közölte, hogy:

„Ejőtte eszünk vajamit, jó?”

És ez egy héten belül egy másik alkalommal is szinte szó szerint ugyanígy lezajlott…

Amúgy ez az előre letisztázása a dolgoknak láthatólag nagyon fontos. Reggel felkelésnél megbeszéljük(=elmondjuk lépésről lépésre), hogy mi fog következni a reggeli rutinban (bilire ül, felöltözünk, aztán reggelizünk, igen, kenyeret, igen, lehet sonkásat is, paradicsom is lesz), aztán megmossuk a kezünket, aztán lehet játszani, addig anyu főz, jó? Igen, te is főzhetsz a játékfazékban. Igen, a moncsicsi is kér majd belőle. Aztán utána ebéd, és utána mi lesz, na mi? Alvás, igen, ügyes vagy! És utána felkelünk, és megyünk a mamához, de jó lesz!, aztán ugyanezt elismétli ő, időnként segítünk, hogy igen, és utána? nem, akkor még nem mamához megyünk hanem alszunk, ugye? Na, és utána? – na, és ezek után, illetve ha ő maga kimondja, hogy mi fog következni, sokkal könnyebb a megbeszélt kereteket betartani, mint ha nem beszélünk róla előtte…

Jó példa volt erre a bilizés.

Ugyanígy megbeszéltük, hogy csak egyszer bilizhet már lefekvés után – volt ugyanis párszor, hogy unatkozott, és vagy másfél órán át azzal szórakoztatta magát lefekvés után, hogy negyedóránként kitalálta, hogy „kaki vaaaan”! Akkor beszaladtunk, bilire ültettük, pár perc után megkérdeztük, hogy na hol a kaki, mire közölte, hogy „a fenekembe”, de nem akart még felállni, mert „minnyát jön a kaki”. Aztán nem jött, visszafektettük, 10 perc csönd és kezdődik elölről. Na, ezt egy komoly megbeszélés a fentiek szerint (elmondtuk, mi lesz: még egyszer kivesszük, de utána alvás. Szóval hogy lesz, Kisvirágszál? „Ez a utósó. Utána aludás” – oké, akkor gyere. És miután hiába sírt, tényleg nem vettük ki utána (pár perc sírás után bementem, megkérdeztem, kér-e vizet, kért, sőt papírzsepit is, hogy megtörölje a könnyes arcát – aztán megnyugodva, hogy azért foglalkozunk vele, és belenyugodva, hogy tényleg az előző volt az utolsó bilizés, percek alatt elaludt. És azóta is: ha megértetjük vele, hogy egyetlen lehetőség van a bilizésre, akkor azt azért kihasználja (akkor is, ha utána tök száraz marad a bili, mert nem is kell igazából), de utána nem nyafog újabb lehetőségért. Okos kislány.

Meg vicces. Tegnap a fürdőkádban pancsolt, közben meg óriási szövegelt egyedül magában. Nem értettem mindent, de azt például tisztán, hogy "Vittes vadok. Nadon vittes vadok. Hehe... Cuki vadok, nadon-nadon cuki vadok!" ... és így tovább, perceken keresztül. (A vittes az a vicces, ha valaki nem vágná elsőre).

Van még csomó vicces/jó sztori, mondás, de mindig elfelejtem ezeket, mire oda jutok… Szerencsére Bogár rendesebb, és rendszeresen küldi a családnak, hogy miket mondott/csinált utoljára a kiscsaj. Ezekből idézek most párat:

„Hosszú percekig figyeli csendben, ahogy kockázom a karalábét, majd megszólal mosollyal a szája szélén „Nadon üdesen cinájod!”

De aztán, mikor fél perc múlva a megtelt deszkával odamegyek a fazékhoz hogy belesöpörjem, gyorsan gondoskodik arról is, hogy nehogy elbízzam magam, erőteljesen rámszól: „Ott még vaaan, héka!” – miközben rámutat a még fel nem daraboltra…”

Ez a „héka!” váltotta egyébként a „te!”-t. „Nem úgy kell olvasni, te!” „Nem abbój kéjek, te!” „Ez nem rigó, te!” „Óvatoszan cináld, te!” stb.

Most ugyanezek már „héka”-val mondja. Egyik napról a másikra volt a váltás – eddig nem is figyeltem fel rá, hogy ez szavajárásunk a családban, pedig tényleg. Mind a kettő. A héka, sőt, a héka-béka is…

Na, még egy sztori Bogártól, aztán legközelebb már igyekszem igazzy apás bejegyzést írni. Elöljáróban annyit, hogy nagyon-nagyon szeret táncolni, iszonyúan vicces videófelvételek készültek arról, ahogy hajladozik össze-vissza zenére, lengeti a kezét mint egy rapper, dülöngél mint egy erősen ittas diszkózó, ringatja a csípőjét mint egy néptáncos. Amint van valami ritmusszerű hang, már táncol, van, hogy a saját énekére táncolgat, de a legjobb szórakozás, amikor velem vagy az anyjával rophatja. Viszont ezt az öltáncot (pláne, hogy anyja ölébe már be sem fér, a tesóbaba egy hónap múlva már várható) megnéztem volna… :)

„Tegnap is, ma is úgy akart táncolni, hogy az ölemben van, amit én persze nem vállaltam. Ma már azt is megkérdezte, hogy „mét?” Mondtam neki, hogy fáj a hátam. Később, órákkal később, veszem ki az etetőszékből, és az ölemben viszem a pólyázóra pelenkázni (nekem könnyebb, mint 2x emelni). Erre megkérdezi: „Mót’ nem fáj a hátad?”

Tegnap nagy lelkesedéssel bizonygatta, hogy „Beütész van az ajcomon!” Mielőtt hívjátok a családvédelmiseket hogy verjük a gyereket, elárulom, hogy kiütést akart mondani, de az sincs az arcán amúgy, a popsiján volt pár napig… Nemtom, honnan jött neki az igekötőcsere, meg hogy az arcán is van…

Múltkor meg elfelejtettem leírni ide az egyik vicceset. A száját ütögetve modulálta az elnyújtott kiáltást – én meg csatlakoztam hozzá, hasonlóakat régóta játszunk, már kicsi korában is elhallgatott, ha sírás közben elkezdtem ritmikusan ütögetni a mellkasát, és így vicces ritmusokba szakadozott a kiadott hangja… Na, de most ez másfajta játék volt, nem is én tanítottam neki, de nagy örömmel csatlakoztam, amit nagyon élvezett is, aztán egyszercsak elvette a szája elől a kezét, és megkérdezte:

„Te nagyindián vagy?”

Nyilván valaki mondta neki, mikor ezt csinálta, hogy olyan, mint egy kisindián – ha pedig ő a kisindián, akkor logikus, hogy amikor én is beszállok az apacs csatakiáltásba, akkor én meg nagyindián vagyok, még akkor is, ha fogalma sincs róla mi az az az indián.

Másrészt vannak érdekes szavak, amiknek meg egyértelműen tudja a jelentését. Például „mini”-ről tudja, hogy az még a kicsinél is kisebb, sokszor mondja például, hogy: „Kéjek mini falatokat!”. Ez azért vicces, mert azóta én is rászoktam a minizésre, pedig amúgy nem szavajárásom, nem tudom, kitől vette ezt át…

Leejt valamit, le kell mászni érte: „Főveszem, jó? Szemmi gond.” (És még ötször elmondja nagy komolyan, hogy „semmi gond”.) Ami azért nagyon jó, mert eddig mindig az ment, hogy „jaaaaajj, jeeszett, felveszed?” és ez nem kérdés volt, hiába hangzik úgy; addig ment a jajveszékelés, amíg oda nem adtuk neki amit leejtett.

Egyre jobban szobatisztul. Sőt, most már a babái meg a moncsicsije is kezd szobatiszta lenni.  A plüssjószágokat is bilire ülteti ugyanis mostanában. Mondja neki, hogy „Nyomizzál!”. Aztán jön a kaki a Moncsicsinek, és akkor meg kell tapsolni, kitörölni, kimosni stb. Mindezt a legteljesebb komolysággal…

Ja, és minden este fürdésnél szépen letörölgeti a csapot meg a csempét ahol eléri. Fogja a nyeles kefét, és azzal. De tegnap még azzal is megfejelte, hogy miközben a csap különböző hajlatait mosta, mondogatta hozzá, hogy „megmossuk a fülét” (ez a két oldalsó része a csapnak), „az ojját isz” (az nyilván az, ami legelőre lóg), „megmosszuk a nakát” (az meg a keverőcsap alatti gömbcsuklós rész, nyilván) – és mindeközben, ahogy én szoktam mosni két kézzel a nyakát-fülét, ugyanolyan mozdulatokkal dörzsölgeti ő is a megfelelő részeit a csaptelepnek.

Talált két ajándékszatyrot. Tudjátok, azok a díszes papírzacsik. Természetesen azonnal azt gondolta, hogy ezt ő kapta, és ez valami ajándék. Kérdezte is: „Édeszanya, ezt kitőj kaptam? Kitőj kaptam ezeket?”

Olvasunk este az ágyon, régi családi naptárakat, mostanában arra kapott rá, nagyon szereti a családtagok képeit nézni: „Te japozzáj inkább, én cak tajtom” – merthogy ezek felül spirállal vannak összetűzve, nem olyan könnyű ám őket lapozni…

Ezt nemtom miért írtam fel, öltöztetés közben mondta, éppen a pizsamáját patentoltam be – megpróbáltam fonetikusan leírni, mert a kiejtése is nagyon vicces…

„Be kee patentojni, mee kijóg a pocakom”

Reggel, öltöztetés közben hosszas keresgélés után akadt a kezembe végre egy pulóver. Nagyon megörült neki: „Macis! A macis púcsit vesszük!” De ahogy adtam rá, megszorult a fején. Elkezdtem bizonytalankodni: „Nem kicsi ez már rád?” A következő pillanatban végre kibukkant a vigyorgó arcocskája, és diadalmasan kivágta: „Eddátajánnem!”

Hát, jó rég írtam. Jó sok aranyköpés, gyerekszáj meg sztori összegyűlt. Úgyhogy ez most egy ilyen vegyesvágott lesz, az elmúlt egy hónap eseményeiből, történéseiből…

Kezdjük a címadó sztorival. Ez pár napja volt: este, eső után, gyönyörűek voltak a felhők. Mutogattam őket neki, hogy azt nézd, az is milyen szép! Erre felém fordul, és komolyan bólogatva megjegyzi, hogy „Én cinátam!”

Megkérdeztem, hogy mégis, hogy volt ez, mire elkezdett irtó aranyosan magyarázni. Annyira cuki volt, hogy gyorsan előkaptam a telefonomat, és újra megkérdeztem, hogy ezúttal kamerába mondja ezt a bárányfelhő-bodorítós sztorit, úgyhogy a továbbiakban a videó szöveges átirata olvasható. (Persze másodszorra már kevésbé lelkesen és viccesen mondta… )

„– Én cinájom!

– A mit?

– A fejhőket!

– Te csinálod a felhőket?

– Pont!

– Azt a felhőt is te csináltad?

– Igeeeen…

– Azt a szépet?

– Igen…

– És hogy csináltad, hogy ilyen szép legyen?

– Nemtudom.

– Nem tudod?

– Így. Így kinyitottam… (a kezével nyitó mozdulatokat végez közben)

– Mit nyitottál ki?

– Hááát, a fejhőt.

– Igen, és aztán?

– Odatettem (mutat fel az égre) Odakészítettem, és úúúgy… (nevet)

– És azt is? Azt a másikat? A nagyot?

– Komolyan bólogat. Igen.”

Aztán még megpróbálta a nagynénjére fogni, hogy ő is csinált néhány felhőt az égre…

Szóval, fantázia az van. Meg beszélőke is hozzá – bár itt ez most nem annyira látszott, ezek rövid, párszavas mondatok, de lesz még itt hosszabbakra is példa.

De előbb az egyre jobban szárnyaló fantáziára: sok gyerekre, különösen a lányokra jellemző a sikítozás. Csak úgy, örömből, mert szereti hallatni a hangját, meg érdekes ilyen különleges hangokat kiadni. Hát, Kisvirágszál is szeret, bár ennek persze nem nagyon örülünk – eddig nem viszi túlzásba, de azért tartunk a dolog elfajulásától kicsit…

Mindenesetre múltkor épp artikulálatlanul sikítozott vigyorogva miközben tisztába tettem. Aztán egyszercsak elhallgat, rám néz nagy komolyan, és közli, hogy „Ezt mondja a zijáf”. Hát, a sikítozást nehezen tűrtem, de erre persze rögtön megolvadtam. Az elmúlt hónapokban amúgy kétszer voltunk Állatkertben, és ugyan mindkétszer láttunk zsiráfot, de egyszer sem hallottuk a hangját… Sőt, így igazából belegondolva fogalmam sincs, milyen hangot ad ki a zsiráf…

Az artikulálatlanság azért csak ritka játék, amúgy nagyon szépen beszél – bár már képes hadarni is. A nagybátyja most éppen az El Caminot járja, és minden este tölt föl egy rövid videoblogot. Nem szoktunk youtube-on (meg tévén meg seholsem) meséket nézni, se bogyóésbabócát, se teletabit, igazából maximum a saját magáról készült videókat nézegette eddig néha. Na, de most az elmúlt hetekben rákattantunk az öcsém videóblog-posztjaira. Minden este, még fürdés előtt le kell szögezni, hogy „Utána mennézem a Pétej videóját”, és az esti verkli különböző fázisaiban ezt folyamatosan emlegeti. Aztán le kell ülni (már pizsamában), és megnézzük. Nagyon-nagyon boldog volt, amikor egyszer az öcsém, megtudva, hogy ezt ennyire szereti, külön köszönt neki…

Na, és a hadarás abban nyilvánul meg, hogy amikor nagyon be van indulva, akkor nem a fentiek szerint szépen mondja, hanem csak egyszerűen „Pétevidóját”-nak rövidíti. De ha rászólunk, hogy így nem értjük, megismétli lassabban, szebben…

Egyébként, ha már ezeket nézzük, akkor befigyelt alkalmanként más youtube-tartalom is: Darci Lynne nyulas-hasbeszélős fellépése a kedvenc, azt azóta is többször mondja az aktuális videóblog rész után, hogy „A nuszisat! A nuszisat akajom mennézni!”.

Aztán, ha már bábok, akkor megnéztük ezt is:

ez azt hiszem, nem annyira tetszett neki, de azért az esti tej elfogyasztása után, az ágyba befelé menet még suttogta, hogy „mana-mana”…

Mostanában mikor leteszem aludni, integet, és azt mondja, hogy „jóéjszakát!”. Egész jól megy ez a köszönés dolog – reggel tudja, hogy „jó jeggelt kívánok”-at kell mondani, napközben meg „jó napot kívánok” megy – de ezt csak velünk gyakorolja, ha valakivel találkozunk az utcán, akkor csak szégyellősen hallgat. Egyetlen kivétel volt, amikor volt egy fél délutánunk Budán, közösen, és felszaladtunk egy sétára a Hármashatárhegyre. Nagyon felszabadult volt, összevissza rohangált élvezettel, kurjongatott, somot ettünk, sziklára másztunk, szóval nagy buli volt: és ebben az emelkedett hangulatban elkápráztatott egy szembe túrázó párt egy „jó napot kívánok!”-kal.

Nagyon jó egyénként az emlékezete is. Jó két hónapja nem voltunk orvosnál, de a héten egyik nap, mikor fürdetés után törölgettem, és a hóna alatt csiklandoztam, akkor a nagy rötyögés közben egyszercsak ilyet mondott, hogy

"Ő: – Ne megvizsgálj! (A hóna alatti csikizésre értette – amúgy a szórendet szerintem tudja, hogy nem így kell mondani, csak így viccesebbnek találja)

Én (meglepődve, mert fogalmam sincs, kiejtettük-e egyáltalán előtte valaha a „megvizsgál” kifejezést: – Ki vizsgált meg téged?

– Aaa… Bácsi!

– A doktorbácsi?

– Igen!

–  Hol?

- Aa.. a anyu öjébe!

- Aha. És ez mikor volt?

- Tíz ójakkojj! (Kiabálta ezt már, merthogy hogy lehetek ilyen értetlen, hogy ennyi hülyeséget kérdezek…)"

Hát, én mondjuk nem emlékszem, hogy a doktor bácsi csiklandozta volna, de valszeg ez jött le neki abból, amikor a sztetoszkóppal vizsgálgatta…

Amúgy arra is emlékszik, amikor szánkózott az egyik öcsémmel. Jó, idén tavasszal is volt hó (ha jól emlékszem), de ha hó kerül a szóba, akkor mindig felemlegeti, hogy szánkóztunk a hóban, a Domivaj…

Szóval, tök jól beszél, éppen ezért vicces, amikor valamit rosszul mond: például múltkor adtam neki puszit egy bibijére, amire kijelentette, hogy akkor most „elgyógyult”. Nem teljesen értettem, mert valahogy úgy mondta, hogy „edódút”, úgyhogy többször visszakérdeztem, mire rájöttem – de amikor rájöttem és megkérdeztem, hogy „meggyógyult?”, akkor közölte, hogy „Igen! Elgyógyút!”.

Aztán, mi van még.

Ahogy látom, az utolsó, jó régi bejegyzésekből még az látszik, hogy gondok vannak az alvással, és beköszöntött a dackorszak – ezekkel igazából csak egy-két hétig volt gond, mostanra elmúlt. Jó, az akarata sokat fejlődött, de nem az automatikus „nem” a válasz a mindenre, hanem inkább az, hogy „én is” – azaz be kell vonni szinte mindenbe, amit csinálunk. De ha adunk neki feladatot, akkor minden oké ­ csak a hűtőbe való bepakolástól kezdve a zöldségpucoláson át a pakolásig szinte mindenben kell találni valami részfeladatot, amit csinálni tud. Az persze igaz, hogy ha valamit a fejébe vesz, arról egyre ügyesebb trükköket bevetve kell lebeszélni; de azért a megmagyarázás sokat segít már, főleg, ha az ember az időrendet vázolja fel neki, hogy mi miután, hogyan és miért lesz.

Az alvást pedig teljesen megértette, hogy szükség van rá, és hogy egyedül történik: most nagyon-nagyon ritkán (egy-két hetente egyszer) van olyan, hogy behív a szobába lefekvés után, mert kiesett a cumi, vizet kér vagy pisilni kell.

Jajj, pisilés: az augusztusi nyaralások után volt egy visszaesés – az utakra nem vittünk magunkkal bilit, ellenben eldobható pelenka volt rajta sokat, így kevésbé zavarta valószínűleg, ha belement valami. Mindenesetre amennyire lelkesen és ügyesen használta a bilit júliusban, annyira nem nagyon foglalkozott ezzel a dologgal augusztusban – mi meg nem nagyon akartuk erőltetni. De most az elmúlt hétben megint nagyon ügyes – mindig szól, ha jön valami, és most már az éjszakát  beleértve is sokkal több a száraz pelenka mint a teli.

Na, még pár dumája a végére:

„Nem működik, az a helyzet… Szajnosz…”

Amikor azt játsszuk, hogy „jajj, megeszlek, annyira cuki vagy”: „Ne edéj meg! Nem ennivajó vadok! Nem falat!”

Vagy mondjuk amikor felkel, és közli, hogy: „Kész vadok az aludással”

Vagy mikor megszagolja a frissen mosott ruhát: „Finom büdösz van, anya!”

Nagyon együtt érző tud lenni: ha Bogárnak megfájdul a hasa, vagy ha belerúgok a lábujjammal az ágy sarkába, vagy egyéb baleset történik, azonnal eldob mindent, ami a kezében van, és rohan átölelni a lábunkat legalább. Közben sokszor mondja is, hogy „megszejetgetlek!”. Sőt, tegnap azt mondta, hogy „szegény kicsi anyi”…

Na, asszem itt abbahagyom – nagyon sok cuki szövege van, végtelenségig lehetne folytatni. Majd egy másik bejegyzésbe teszek még föl, megörökítés céljából…

Szóval, két éves lett a gyerek, véget ért a GYED. Azért ez a blog még nem ér véget.

Ez volt a második munkanapom, mert azért nem rohantam vissza rögtön a szülinap után dolgozni. Bogár is meg én is kivettünk szabit, úgyhogy két hétig együtt volt a család. Voltunk Kapolcson, Balatonon, Anna and the barbies koncerten, Pádison, eveztünk a Dunapartunkon kenuban kérészrajzás közben – mindezt hármasban, illetve hát négyesben. Igen, ez itt a bejelentés helye – ez most már a hatodik hónap, úton van „tesó baba” ahogy Kisvirágszál hívja (még nincs fix nevünk, de minden valószínűség szerint lány lesz, és ő is valami virágnevet fog kapni). Úgyhogy most, hogy visszamentem dolgozni, még egy kis ideig kihúzzuk szabadságokkal és nagymamai segítséggel a gyerekfelügyeletet, aztán Bogár marad otthon megint – de már két gyerekkel…

Mindenesetre ez már nem lesz annyira gyedes blog, viszont eddig sem nagyon arról szólt, hanem inkább Kisvirágszálról. De most még egy bejegyzés erejéig jöjjön egy kis összefoglaló arról, milyen volt gyeden lenni apaként. (A fenti tök érdekes dolgok meg szépen elsüllyednek majd az emlékek közé, azokról nem fogok írni. Najó, annyit, hogy amikor Kisvirágszált a dunavirágzás közben ezer kérész csapkodta körbe az éjszakai vízen, egy cseppet sem volt megijedve, hanem határozottan nyújtotta ki a kezét a gyönyörű rovarok felé, hogy „Kéjem!”. A természetszerető-biolos szülők meg marha büszkék voltak természetesen.)

Na, szóval pár bejegyzéssel ezelőtt írtam, hogy kezdek magamon érzékelni olyan dolgokat, amik olyan tipikus „otthon ülő kismamásak”. Ezt a túlparázással kapcsolatban írtam, de akkor vegyük most sorra őket.

Hát, van például az a klasszikus, hogy „úgy érzem, mindent én csinálok otthon. Megszakadok a melóban, de ez persze nincs úgy értékelve, mindenki természetesnek veszi bla-bla-bla”. Na, hát ilyesmi érzéseim nekem is voltak a végefelé. Eddig is tökre megértettem ám azokat, akik otthon vannak és házimunkáznak, és persze a férjük/családjuk szerint csak lábat lógatnak, és ezen felháborodnak és az interneten blogbejegyzésekben akadnak ki. Megértettem én ezt, és egyetértettem velük. De most át is éltem. És az kicsit azért más. Konkrét offline vagy online nyafogásba nem csapott át ez a dolog, de csak azért, mert uralkodtam magamon. A legviccesebb az, hogy amúgy semmi okom nem volt rá – igazából Bogár (és mindenki akivel találkoztam meg beszélgettem erről) tökre elismerően és szeretettel fogadja azt, ahogy én vittem otthon a dolgokat. Szóval teljesen irracionális érzés volt ez, hogy „csak az én hátamon van minden, brühühü”, rengeteg segítséget, támogatást kaptam mindenkitől. De pont erről szól ez – úgy látom most már – hogy függetlenül a környezettől, csak ezt teszi egy év otthonlét. Ez egyszerűen nem a valóságot tükrözi (mint ahogy a túlféltés-para sem), hanem csak az történik, hogy elkezdi így érezni az, aki benne van. Lesz benne egy kis sértettség – még akkor is, ha semmi oka rá, és igyekszik is küzdeni ellene.

Szóval, kismamák, ezentúl még jobban megértelek titeket!

A másik, amit észrevettem, az a külső elhanyagoltság. Heti egyszer jártam dolgozni, akkorra összekaptam magam, megborotválkoztam, felvettem egy inget – de amúgy simán egy tréningsortban meg papucsban mászkáltam egész héten. Boltba is így mentem, meg orvoshoz is a gyerekkel. És nem zavart.

Amúgy sem vagyok egy kiöltözős típus, de azért éreztem magamon, hogy kicsit túlságosan elengedem magam. Pláne, mikor Bogár is megjegyezte, hogy észrevette ám, hogy csak munka előtt borotválkozom…

Szintén ilyen magamat elengedős, otthonkényelmesedős dolog, hogy alaposan meg is híztam. Bár ebbe belejátszik az is, hogy én főztem. És hát szeretek főzni, meg finomakat enni. És ha én főzök, akkor nyilván igyekszem a legfinomabbakat, amiket szeretek. És ha finom kaja van, sok, és egész nap otthon van az ember, a kajával teli hűtő mellett, hát, akkor bizony jópár kiló plusz lesz az eredmény… (Mondjuk főzni azelőtt is főztem, és ezután is remélem sokat fogok. Tegnap például, miután hazaértem az első munkanapból, amíg Bogár eltette a paradicsomot, én kölessel töltött cukkinit csináltam. Eredetileg „rendes”, húsosat akartam, ez a köleses a „zöldevő” húgom receptje, amit Bogár tavaly megkóstolt, és mint kiderült, azóta erre áhítozik, szóval ez lett belőle. És hát az a helyzet, hogy igaza volt, nagyon jó ebéd lett belőle itt a melóhelyen.)

Elő volt ugyan irányozva, hogy amíg GYEDen leszek otthon, majd minden reggel jól tornázok meg gyúrok egyet, mielőtt felébred a gyerek, de ebből konkrétan nulla alkalom valósult meg. Mindig volt valami fontosabb, na. Szóval, mostantól még jobban felnézek a magukat összekapó kismamákra, és mégjobban megértem azokat, akik kétségbeesnek azon, hogy ez nem sikerül – nekem sem sikerült, nem jó érzés.

Amit viszont nem tapasztaltam meg a klasszikus kismama-megőrülések közül, az a bezártságérzés. Egyrészt azért, mert hetente egyszer azért bejártam dolgozni, másrészt azért, mert itt a kolóniában (ahol tavaly ilyenkor 23-an, jelenleg meg éppen csak 17-en élünk rokonok) azért mindig megvolt a változatos és támogató társaság is, meg hát fizikailag is van tér bőven az összenyitott kertekben. (Ez bonyolult, majd egyszer elmagyarázom – mindenesetre ne egy hatalmas telket képzeljetek el, hanem kicsit úgy, mint egy sakktábla egyik sarkát, ahol a fekete mezőkön élnek a családtagok. (A fehéreken meg mindenféle szomszédok.))

Ez a probléma tehát nem volt meg, de nem igazán bánom. Egyrészt szerintem ez a legfélelmetesebb az összes közül (mert hiába tudod, hogy irracionális, azért az borzasztó lehet, ha úgy érzed, hogy akaratod ellenére be- és össze vagy zárva a saját gyerekeddel, akire esetleg emiatt még mérges is vagy titokban), másrészt meg én nagyon-nagyon szeretem ezt a nagycsaládi összetartást, ami itt van. Óriási mázlim van a családommal – de szerintem ezt már leírtam itt többször is.

Na, szóval ezek a fenti dolgok ismerősek lehetnek mindenkinek, aki volt már gyeden/gyesen otthon lévő anyuka/apuka. Nyilván igazzy gyes-neurózist nem tudnék átélni, ahhoz valszeg a szülés utáni fizikai és hormonális állapot is szükséges – de most már legalább értem/érzem az alapjait.

Mindezek mellett iszonyúan élveztem ám ezt az egészet. Ezek a fenti problémák annyira minimálisak voltak (az én esetemben legalábbis), hogy felszínre igazán sosem jutottak – most azért bányásztam elő őket, hogy leírhassam. Ahogy írtam egyszer, amennyire vissza tudok emlékezni, ez életem egyik (hanem a leges-) legboldogabb időszaka volt. És most, hogy vissza kellett jönni dolgozni, konkrétan több munkával-feladatokkal kapcsolatos rémálmom is volt – pedig nem is nulláról csöppentem vissza bele, hiszen részmunkában eddig is csináltam. Azt hiszem, azért ez nem a munkának szól, egyszerűen csak a nagyobb változásokra reagálok így mindig, ilyen hülye álmokkal…

Szóval, a gyednek vége, a blog folytatódik – van ám egy csomó félbemaradt draft is, meg téma is van/lesz bőven. Hamarosan dupla mennyiségű. :-)

Természetesen mégsem jön össze, hogy ne csak a gyerekről írjak. Tudniillik közben 2 éves lett (ma 2 éves és 2 napos), és hát ez kínálkozó alkalom arra, hogy összefoglaljam, miket tud…

A beszéd mostmár kevésbé érdekes, mert gyakorlatilag mindent mond. Ami esetleg vicces, hogy miközben magyaráz, ilyeneket fűz bele, hogy „Éted?” esetleg „Éted máj?”, vagy ugyanez „Látod?”-dal „Tudod?”-dal meg egyéb ilyen párbeszéd közbeni figyelemfenntartásra való kifejezésekkel.

Inkább az az érdekes, hogy mire használja a dumálókáját: mesél, fantáziál. Most például, miközben ezt írom, fél füllel hallom, hogy azt bizonygatja a nagymamájának a másik szobában, hogy ő „Ábej” – vagyis az egyik unokatestvére. Amúgy az unokatestvérek nagyon sokszor előjönnek – múltkor például, miközben tök egyedül ült valami játéka mellett, hallom, hogy hangoskodik: „Naaaa, Ábej, ne csináld! Mikkaaa, ne húúzd, ejszakítod, neeee!”. Hát erre már bekukkantottam, ugyan, mi történik, mivel tudtam, hogy az unokatesók biztosan nem jöttek át, szóval itt valami csel kell legyen. Hát ott ült a szőnyegen, fején a gumis hajpántja, azt húzogatta – és közben veszekedett a képzeletbeli unokatesókkal, hogy ne húzogassák, mert elszakad…

Egyébként sokszor játszik olyat, hogy ő a „kutus”, és akkor ugat, vagy hogy ő a béka, és akkor ugrál négykézláb, vagy hogy a szék amin ül, az valójában vonat, és ő utazik valahová – szóval elindult a fantáziája.

Verseket, énekeket viszont nem nagyon mond még az elejétől a végéig. Van, hogy elkezd valamit, és pár sort ismételget belőle. Vagy mondjuk a Török és a teheneket úgy mondjuk, hogy a sorok első felét én mondom, aztán ő befejezi. És sokszor kéri, hogy mit meséljünk, mit énekeljünk, de konkrét mondókákat egyedül még nem nagyon hallottam elejétől végig elmondani. Viszont költ sajátokat. Múltkor vagy 5 percen keresztül énekelt valamit nagy komolyan, aminek az volt a refrénje, hogy „… abba az ijányba”. Konkrétan ez volt a refrén, itt vitte le mindig a hangsúlyt – előtte meg hosszan recitált meg föl-le húzogatta a dallamot, miközben összevissza énekelt mindent, hol halandzsázva, hol igazi szavakat meg kifejezéseket keverve a szövegbe….

Múltkor elképesztett: elmentünk barátokhoz, ahova szoktunk évente párszor – idén asszem konkrétan ez volt a 3. alkalom. Utoljára májusban voltunk ott – de most, hogy megérkeztünk, és felmászott a kavicsdombra, amire májusban is, és ahonnan jól át lehet látni a szomszédba, rögtön elkezdte keresni, hogy „hoj van a kuta?” – merthogy emlékezett rá 3 hónappal korábbról, hogy volt ott egy nagy fehér kutya, amit akkor sokat nézegetett…

Szóval a memóriája egyébként tökéletes, szóval szerintem arról van szó, hogy egyszerűen még nem jött rá, hogy jó játék megjegyezni hosszabb, rímelő szövegeket.

Aztán, ami nagy büszkeség, az az, hogy egyre jobban megy a bilizés. Az elmúlt három hétben nem kellett kakis pelenkát mosni – és ennek bizony nagyon örülök… Mert igen, moshatós pelenka van rajta általában (ha érdekel valakit, írhatok erről kicsit bővebben) – de az is igaz, hogy ezzel a fenti büszkélkedős mondattal annak ellenére hazudtam bődületes nagyot, hogy van benne igazság. Mert igaz, hogy nem kellett mosni kakis pelenkát, de csalok – egyrészt éjszakára sosem moshatóztunk, másrészt vagyok annyira rafinált, hogy ha úgy látom, hogy érik a nagydolog, akkor eldobhatót adok rá. Valamint az elmúlt másfél hétben meg sokat is utaztunk ráadásul, és utazáshoz persze eldobhatót használunk…

De a lényegen ez nem változtat, egyrészt, mert a lényeg, hogy nem kellett a szaros pelenkákat sikálni (azt eléggé utálom én is, Bogár is), másrészt meg az eldobható pelenkák is csak nagyon ritkán barnultak be (konkrétan a nyaralások előtti időszakban tényleg volt egy bő hét, hogy csak bilibe ment az ilyesmi. Ami azért szerintem szép, és nagyon örülünk neki – igaz, ma éjszakai és vagy 3szor kellett felpattannom, hogy „bilire” van, aztán mind a három alkalommal az derült ki, hogy csak 2 csepp pisi van – a pelenkában. De a lényeg, hogy láthatólag érti és tudja, mire való ez az egész bilizés, és nagyon igyekszik, hogy rendeltetésszerűen használja…

Egyébként most van az az időszak, hogy mindent próbál rendeltetésszerűen használni. Ez abból is látszik, hogy az „Ez micoda?” korszak múlóban van, ellenben egyre többször halljuk a „Miét?”-et és az „Ezt hogy kell cinálni?”-t.

Hát, csomó minden változás és fejlődés van még, de egyelőre elég most ennyi. Hamarosan jön majd tényleg „apablogosabb” bejegyzés is – már csak azért is, merthogy ez a 2 év azt is jelenti, hogy vége a GYEDnek, és visszamegyek dolgozni. Azt hiszem, hogy azért a blogot nem fogom abbahagyni – azért jó ez arra is, hogy valamilyen formában megörökítsük, miket csinál a kislány… A címe mondjuk így félevezető lesz – de majd kitalálok valamit. Lélekben amúgyis vele leszek majd gyeden továbbra is (blöáh, de nyálas).