Reggel, öltöztetés közben hosszas keresgélés után akadt a kezembe végre egy pulóver. Nagyon megörült neki: „Macis! A macis púcsit vesszük!” De ahogy adtam rá, megszorult a fején. Elkezdtem bizonytalankodni: „Nem kicsi ez már rád?” A következő pillanatban végre kibukkant a vigyorgó arcocskája, és diadalmasan kivágta: „Eddátajánnem!”

Hát, jó rég írtam. Jó sok aranyköpés, gyerekszáj meg sztori összegyűlt. Úgyhogy ez most egy ilyen vegyesvágott lesz, az elmúlt egy hónap eseményeiből, történéseiből…

Kezdjük a címadó sztorival. Ez pár napja volt: este, eső után, gyönyörűek voltak a felhők. Mutogattam őket neki, hogy azt nézd, az is milyen szép! Erre felém fordul, és komolyan bólogatva megjegyzi, hogy „Én cinátam!”

Megkérdeztem, hogy mégis, hogy volt ez, mire elkezdett irtó aranyosan magyarázni. Annyira cuki volt, hogy gyorsan előkaptam a telefonomat, és újra megkérdeztem, hogy ezúttal kamerába mondja ezt a bárányfelhő-bodorítós sztorit, úgyhogy a továbbiakban a videó szöveges átirata olvasható. (Persze másodszorra már kevésbé lelkesen és viccesen mondta… )

„– Én cinájom!

– A mit?

– A fejhőket!

– Te csinálod a felhőket?

– Pont!

– Azt a felhőt is te csináltad?

– Igeeeen…

– Azt a szépet?

– Igen…

– És hogy csináltad, hogy ilyen szép legyen?

– Nemtudom.

– Nem tudod?

– Így. Így kinyitottam… (a kezével nyitó mozdulatokat végez közben)

– Mit nyitottál ki?

– Hááát, a fejhőt.

– Igen, és aztán?

– Odatettem (mutat fel az égre) Odakészítettem, és úúúgy… (nevet)

– És azt is? Azt a másikat? A nagyot?

– Komolyan bólogat. Igen.”

Aztán még megpróbálta a nagynénjére fogni, hogy ő is csinált néhány felhőt az égre…

Szóval, fantázia az van. Meg beszélőke is hozzá – bár itt ez most nem annyira látszott, ezek rövid, párszavas mondatok, de lesz még itt hosszabbakra is példa.

De előbb az egyre jobban szárnyaló fantáziára: sok gyerekre, különösen a lányokra jellemző a sikítozás. Csak úgy, örömből, mert szereti hallatni a hangját, meg érdekes ilyen különleges hangokat kiadni. Hát, Kisvirágszál is szeret, bár ennek persze nem nagyon örülünk – eddig nem viszi túlzásba, de azért tartunk a dolog elfajulásától kicsit…

Mindenesetre múltkor épp artikulálatlanul sikítozott vigyorogva miközben tisztába tettem. Aztán egyszercsak elhallgat, rám néz nagy komolyan, és közli, hogy „Ezt mondja a zijáf”. Hát, a sikítozást nehezen tűrtem, de erre persze rögtön megolvadtam. Az elmúlt hónapokban amúgy kétszer voltunk Állatkertben, és ugyan mindkétszer láttunk zsiráfot, de egyszer sem hallottuk a hangját… Sőt, így igazából belegondolva fogalmam sincs, milyen hangot ad ki a zsiráf…

Az artikulálatlanság azért csak ritka játék, amúgy nagyon szépen beszél – bár már képes hadarni is. A nagybátyja most éppen az El Caminot járja, és minden este tölt föl egy rövid videoblogot. Nem szoktunk youtube-on (meg tévén meg seholsem) meséket nézni, se bogyóésbabócát, se teletabit, igazából maximum a saját magáról készült videókat nézegette eddig néha. Na, de most az elmúlt hetekben rákattantunk az öcsém videóblog-posztjaira. Minden este, még fürdés előtt le kell szögezni, hogy „Utána mennézem a Pétej videóját”, és az esti verkli különböző fázisaiban ezt folyamatosan emlegeti. Aztán le kell ülni (már pizsamában), és megnézzük. Nagyon-nagyon boldog volt, amikor egyszer az öcsém, megtudva, hogy ezt ennyire szereti, külön köszönt neki…

Na, és a hadarás abban nyilvánul meg, hogy amikor nagyon be van indulva, akkor nem a fentiek szerint szépen mondja, hanem csak egyszerűen „Pétevidóját”-nak rövidíti. De ha rászólunk, hogy így nem értjük, megismétli lassabban, szebben…

Egyébként, ha már ezeket nézzük, akkor befigyelt alkalmanként más youtube-tartalom is: Darci Lynne nyulas-hasbeszélős fellépése a kedvenc, azt azóta is többször mondja az aktuális videóblog rész után, hogy „A nuszisat! A nuszisat akajom mennézni!”.

Aztán, ha már bábok, akkor megnéztük ezt is:

ez azt hiszem, nem annyira tetszett neki, de azért az esti tej elfogyasztása után, az ágyba befelé menet még suttogta, hogy „mana-mana”…

Mostanában mikor leteszem aludni, integet, és azt mondja, hogy „jóéjszakát!”. Egész jól megy ez a köszönés dolog – reggel tudja, hogy „jó jeggelt kívánok”-at kell mondani, napközben meg „jó napot kívánok” megy – de ezt csak velünk gyakorolja, ha valakivel találkozunk az utcán, akkor csak szégyellősen hallgat. Egyetlen kivétel volt, amikor volt egy fél délutánunk Budán, közösen, és felszaladtunk egy sétára a Hármashatárhegyre. Nagyon felszabadult volt, összevissza rohangált élvezettel, kurjongatott, somot ettünk, sziklára másztunk, szóval nagy buli volt: és ebben az emelkedett hangulatban elkápráztatott egy szembe túrázó párt egy „jó napot kívánok!”-kal.

Nagyon jó egyénként az emlékezete is. Jó két hónapja nem voltunk orvosnál, de a héten egyik nap, mikor fürdetés után törölgettem, és a hóna alatt csiklandoztam, akkor a nagy rötyögés közben egyszercsak ilyet mondott, hogy

"Ő: – Ne megvizsgálj! (A hóna alatti csikizésre értette – amúgy a szórendet szerintem tudja, hogy nem így kell mondani, csak így viccesebbnek találja)

Én (meglepődve, mert fogalmam sincs, kiejtettük-e egyáltalán előtte valaha a „megvizsgál” kifejezést: – Ki vizsgált meg téged?

– Aaa… Bácsi!

– A doktorbácsi?

– Igen!

–  Hol?

- Aa.. a anyu öjébe!

- Aha. És ez mikor volt?

- Tíz ójakkojj! (Kiabálta ezt már, merthogy hogy lehetek ilyen értetlen, hogy ennyi hülyeséget kérdezek…)"

Hát, én mondjuk nem emlékszem, hogy a doktor bácsi csiklandozta volna, de valszeg ez jött le neki abból, amikor a sztetoszkóppal vizsgálgatta…

Amúgy arra is emlékszik, amikor szánkózott az egyik öcsémmel. Jó, idén tavasszal is volt hó (ha jól emlékszem), de ha hó kerül a szóba, akkor mindig felemlegeti, hogy szánkóztunk a hóban, a Domivaj…

Szóval, tök jól beszél, éppen ezért vicces, amikor valamit rosszul mond: például múltkor adtam neki puszit egy bibijére, amire kijelentette, hogy akkor most „elgyógyult”. Nem teljesen értettem, mert valahogy úgy mondta, hogy „edódút”, úgyhogy többször visszakérdeztem, mire rájöttem – de amikor rájöttem és megkérdeztem, hogy „meggyógyult?”, akkor közölte, hogy „Igen! Elgyógyút!”.

Aztán, mi van még.

Ahogy látom, az utolsó, jó régi bejegyzésekből még az látszik, hogy gondok vannak az alvással, és beköszöntött a dackorszak – ezekkel igazából csak egy-két hétig volt gond, mostanra elmúlt. Jó, az akarata sokat fejlődött, de nem az automatikus „nem” a válasz a mindenre, hanem inkább az, hogy „én is” – azaz be kell vonni szinte mindenbe, amit csinálunk. De ha adunk neki feladatot, akkor minden oké ­ csak a hűtőbe való bepakolástól kezdve a zöldségpucoláson át a pakolásig szinte mindenben kell találni valami részfeladatot, amit csinálni tud. Az persze igaz, hogy ha valamit a fejébe vesz, arról egyre ügyesebb trükköket bevetve kell lebeszélni; de azért a megmagyarázás sokat segít már, főleg, ha az ember az időrendet vázolja fel neki, hogy mi miután, hogyan és miért lesz.

Az alvást pedig teljesen megértette, hogy szükség van rá, és hogy egyedül történik: most nagyon-nagyon ritkán (egy-két hetente egyszer) van olyan, hogy behív a szobába lefekvés után, mert kiesett a cumi, vizet kér vagy pisilni kell.

Jajj, pisilés: az augusztusi nyaralások után volt egy visszaesés – az utakra nem vittünk magunkkal bilit, ellenben eldobható pelenka volt rajta sokat, így kevésbé zavarta valószínűleg, ha belement valami. Mindenesetre amennyire lelkesen és ügyesen használta a bilit júliusban, annyira nem nagyon foglalkozott ezzel a dologgal augusztusban – mi meg nem nagyon akartuk erőltetni. De most az elmúlt hétben megint nagyon ügyes – mindig szól, ha jön valami, és most már az éjszakát  beleértve is sokkal több a száraz pelenka mint a teli.

Na, még pár dumája a végére:

„Nem működik, az a helyzet… Szajnosz…”

Amikor azt játsszuk, hogy „jajj, megeszlek, annyira cuki vagy”: „Ne edéj meg! Nem ennivajó vadok! Nem falat!”

Vagy mondjuk amikor felkel, és közli, hogy: „Kész vadok az aludással”

Vagy mikor megszagolja a frissen mosott ruhát: „Finom büdösz van, anya!”

Nagyon együtt érző tud lenni: ha Bogárnak megfájdul a hasa, vagy ha belerúgok a lábujjammal az ágy sarkába, vagy egyéb baleset történik, azonnal eldob mindent, ami a kezében van, és rohan átölelni a lábunkat legalább. Közben sokszor mondja is, hogy „megszejetgetlek!”. Sőt, tegnap azt mondta, hogy „szegény kicsi anyi”…

Na, asszem itt abbahagyom – nagyon sok cuki szövege van, végtelenségig lehetne folytatni. Majd egy másik bejegyzésbe teszek még föl, megörökítés céljából…