Bár beszélni még nem tud, de megvan az első sztorija, amit viszont már képes elmesélni. Ráadásul csattanója van a dolognak, amin minden egyes elmeséléskor nagyot nevet…

Az úgy volt, hogy elmentünk a Várba. Igen, a Mesterségek Ünnepére. Két gyerekkel nem volt éppen ugyanaz az élmény, mint azelőtt – igazából elég nyűgösek voltak mindketten. Nem csoda, dög meleg volt, az egyiknek sok volt az utazás meg a saját lábon mászkálás, a másik a hátamon volt rögzítve, úgyhogy ő meg azért nyavalygott, alvás nemigen fért bele a programba – szóval, türelmük nem sok volt, a gyerektempó azért hosszabb távon fárasztó, és hát persze más érdekel egy gyereket, mint minket.

Azért nem volt rossz, hatalmasakat táncoltak a zenékre, nagy élvezettel játszottak mindenféle népi játékokkal, meg persze elvarázsoltak mindenkit, aki csak látta őket, hogy milyen cuki lányok.

Hát, a kis Lilavirág azért húzott egy nemcukit is.

Ugye a hátamon vittem, és, mivel nyűgös volt, szájában volt a cumija. Van ugyan cumilánca (azok kedvéért, akiknek nincs gyerekük: ez egy olyan eszköz, aminek az egyik végét a cumira lehet rögzíteni, a másikat pedig a ruhánkra/babakocsira/hordozóra lehet csipeszelni, így ha kiesik a szájából a cumi, nem pottyan le a földre. Általában olyan textúrájú és minőségű anyagból vannak ezek, hogy élvezettel tudja a kicsi ezt is rágogatni-fogdosni, és ne okozzon benne kárt.), szóval van neki, de ennek a gyereknek az a mániája, hogy a cumiláncra nem szabad felfűzni a cumit, hanem a kezében fogva a végén lévő hurokkal cirógatja magát. Hol a fülét, hol az arcát, máskor meg a lábujjacskáit akasztja bele, a legdurvább pedig, hogy konkrétan a szemgolyóját is ezzel simogatja! Egész kicsi korától kezdve csinálja ezt, most már feladtuk, hogy leszoktassuk róla – kivéve a szemgolyósimogatást, amiatt mindig rászólunk, de mivel elalvás előtt szokta megkapni a cumit meg a cumiláncot, és ilyenkor ugye magára hagyjuk, tuti, hogy csinálja. De altatáshoz-relaxáláshoz nem elég neki a cumi, legalább ugyanilyen fontos a cumilánc is, az azzal való öncsikizés-cirógatás az, ami igazán pihenteti-kikapcsolja… Tudom, nem teljesen normális ez a dolog, de ez az ő heppje, kinek nincs valami.

Ilyen a cumilánc

Egyébként a cumi és a cumilánc is „nyammnya” névre hallgat – ha valamelyik hiányzik, ezt a szót kiabálva veri ki a balhét. (Amúgy cumizás csak ágyban van, na meg persze utazáskor, azaz az autóban és hordozóban, és ezt teljesen jól tudja is, ha játszani akar, akkor leteszi szépen a nyammnyát a helyére, ha pedig cumizni, akkor visszakéredzkedik az ágyba/járókába.)

Hű, de elkalandoztam.

Na, szóval a lényeg, hogy ott vagyunk a várban, fáradt, nyűgös ott a hátamon, úgyhogy megkapja a nyammnyát. De a tömegben meg a nagy mozgolódásban elejtette párszor, ezt a „Nyammnya bamm!” felkiáltással jelezte nekünk, ilyenkor Bogár gyorsan felvette és lemosta a cumit. (Újabb kitérő: a „bamm” a ledobást, leesést, leejtést, tágabb értelemben letevést, elhelyezést, esetleg felborulást, rendellenes működést jelent. Van a sarkon egy kerítés, ami be van dőlve (építkezni fognak ott), arra minden egyes alkalommal lelkesen mutogat, mikor elmegyünk előtte, hogy „Bamm! Bamm!”. Szóval a „Bamm” bedőlt kaput is jelenthet. Vagy ez egy múltidejű Bamm, ki tudja…)

Nem tudom, mennyire vagytok ismerősek a várban, van ott pár egész durva bástyaszerű kilátóterasz, ami a (már nem is annyira) frissen felújított Várkert Bazár fölé nyúlik. Na, kitaláltuk, hogy odamegyünk közösen, és szelfizünk egyet. Egy-egy bástyaszöglet szerintem jó tíz emelet magasságban nyúlik a város fölé, és szinte körbeveszi az embert a mélység. Odagyűltünk, próbáltunk beállni valami értékelhető pózba a fotóhoz – na és ebben a szituációban hangzott fel a hátamról egy elégedett „Nyammnya – bamm!”.

Igen, jól sejtitek – ledobta a mélybe a cumiját. Még sosem volt ilyen magasság fölött, kihasználta az alkalmat, hogy tanulmányozza egy kicsit a gravitációt, és elvégzett egy kísérletet – zsuppsz, lehajította ami a kezében volt. Aztán büszkén mosolygott, és hajtogatta, hogy „Nyammnya: bamm!”.

Hát, mi nem voltunk azért olyan mosolygósak a szituban. Először fenn kerestük, mert hátha nem tudott eldobni a mellvéd pereméig, és csak leesett mellettünk a kövezetre az a nyavalyás cumi. De el tudott. Bogár szegény egy csomó időt eltöltött aztán vele, hogy lement a bástyák aljáig, és próbálta keresni, de persze esélye sem volt.

Más cumi nem volt nálunk, a fáradtsággal meg persze tudtuk, hogy jön majd a cumiigény, úgyhogy eléggé stresszesek voltunk a dologtól…

De azért végülis egész sokáig ott maradtunk a rendezvényen, koncerteztünk, mászkáltunk, szóval nem sült el olyan rosszul a nap.

Amikor beültünk végre a kocsiba, akkor persze követelte a nyammnyát, de mikor mondtuk neki, hogy „emlékszel, hogy a nyammnyát ledobtad? Nyammnya: bamm! Nincs cumi…”, akkor láthatólag egészen jól megértette, mi a szitu, és elhallgatott.

De nem is ez a legviccesebb az egészben, hanem hogy aztán hazaérve ezt elmeséltük a nagyszülőknek, meg az éppen náluk csillagokat néző unaköcséimnek és –hugomnak (azaz a gyerekek unokatesóinak). A pár évvel nagyobb unokatesóknak nagyon tetszett ez a sztori, nagyokat kacagtak rajta. Ez meg persze Lilavirágnak tetszett, és nagy boldogan vigyorogva többször is előadta, hogy „Nyammnya: bamm!”. És aztán másnap is, valahányszor az unokatesók megkérdezték, hogy „Hol a cumi?” azonnal fogta a poént, és rávágta, hogy „Nyammnya bamm” – és ez azóta is így megy. Néha magától is eszébe jut, és akkor vigyorogva mondogatja magában.

És hát ez így egy sztori. Majdnem mondat, van alanya, állítmánya, van csattanója, vele történt: emlékszik rá, és felidézgeti. Szóval, gyakorlatilag, ez az első vicce, valamit az első poénos története, amit elmesél…