Szóval, ami nincs: nincs többet egyszerűen elaltatás, amivel épp nemrég büszkélkedtem. Nincs az, hogy altatóéneklés közben behanyatlik a kezemből az ágyba, aztán legfeljebb félóra múlva halljuk, ahogy magában magyaráz.

Most ugyanis pelenkázás-fektetés közben valamikor egészen biztosan benyögi, hogy „bilire, kaki jön!” És ez nem úgy megy, hogy akkor pisi (még mindig keveri a két terméket, pontosabban mindkettő kaki), aztán folytatódik az éppen félbehagyott folyamat. Igaz, az esetek nagy részében bilire ülés után hamar jön egy kis csurgás. Amit nagy örömmel megmutat nekünk, együtt ki kell önteni a WC-be – de aztán közli, hogy „még kell!”. És bizony igazából ilyenkor már nem kell. Csak ücsörögni akar még. De akár félórán keresztül. Tökegyedül, merthogy persze nem fogok vele félórát ott ücsörögni, vannak dolgaim. Pár percenként benézek, hogy kész? de sosincs kész. Úgyhogy a végére bedurvulok, és közlöm, hogy ennyi volt, irány az ágy – na, akkor kitör a világháború, sírás, kapaszkodás a bilibe, szóval harc indul. Amit aztán persze én nyerek, részben erőből, részben észből, mert azért általában ki tudok találni valamit, amivel elterelem a figyelmét, és amiről beszélgetni lehet, ami megnyugtatja. Így csak fél-másfél percre rövidül a bömbölés.

De azért ezt fárasztó naponta sokszor eljátszani – márpedig minden fektetés előtt, és persze utána is megtörténik. Merthogy fektetés után most már nem monologizál, hanem konkrétan minket céloz mindenféle óhajokkal-sóhajokkal. Amikre általában nem reagálunk a másik szobából, de a „kaki van, bilire”-re igen, mert ilyenkor szinte mindig jön pisi, és az esetek nagy részében kaki is. Ami tök jó, csak ne lenne olyan küzdelmes utána a bilizés abbahagyása…

A legrosszabb, hogy ez már az éjszaka közepén is előfordulhat. Ma éjjel például fél háromtól 30 percet ült a bilin. Felébredtem a sírásra, hogy apuka, kaki van,átmentem, kislámpát kapcsoltam, láttam, hogy pár csepp van a pelusban, kivittem a bilire, azonnal jött is a termék, amit a kislány, mintha nappal lenne, virgonc felpattanással, önmagának örömködős tapsolással, és azonnali wc-be öntéssel nyugtázott. Aztán jött a „még kell”, és egy szenvedős félóra. Otthagytam a félhomályban, egyedül a fürdőben – nem kapcsoltam nagylámpát, hogy ki ne verjem a szeméből az álmot, úgyhogy csak a szomszéd szobából szivárgott át valamennyi fény - , és megmondtam neki, hogy én visszamegyek aludni, neki is azt kéne, szóljon ha kész van. De nem szólt, úgyhogy ötpercenként kizavartam magam az ágyból, hogy megnézzem mi a helyzet. A végére nagyon megesett a szívem rajta: ott ült a sötétben, két kis ökle a szemén, térdére hajtva a feje, és rendületlenül trónol. De nem aludt, sőt, minden ágybavivős próbálkozás hangos sírásba torkollott. Végül megbeszéltük, hogy egy éneklés után megyünk, de így is bőgés lett a vége mikor felvettem, hogy „nem akajok aludni”. Aztán mire visszavettük a hálózsákot, sikerült megnyugodni – azért már nagyon fáradt volt szegényem.

Egy óra múlva aztán felsírt megint. Akkor csak átmentem, megsimogattam, melléültem, hozzámbújt, beszéltem hozzá kicsit, aztán visszafeküdt, nem kellett felvenni, két perc sem volt az egész. Mindenesetre zűrös éjszaka volt az átlaghoz képest. Igaz, jön a foga is, folyton a szájában turkál, és látom hátul, ahogy fehéredik.

Mindenesetre aminek még vége van, az a megszakítás nélküli alvás. Az elmúlt másfél hetet számolva majd minden második éjszaka volt valami hasonló.

Láthatólag kevesebb alvás is elég már neki. Mint ahogy volt egy növekedési ugrás 6 hetes kora környékén, és az addigi tejmennyiség helyett hirtelen kétszer annyit igényelt, (amit szegény Bogár, akinek a tejtermelése épp akkor érte utol az igényeket, nagyon megszenvedett), úgy most az éjszakai 11-12 óra helyett egyik napról a másikra 9-10 órára váltott. Nem mondom hogy ez kevés, vagy hogy sajnálni kéne minket, sőt, csak tényleg furcsa, hogy vannak ilyen ugrások, egyik pillanatról a másikra.

És hát megjött a dackorszak is. Eddig tényleg álomjó dolgunk volt, de hát két hét múlva két éves, szóval itt az ideje. Óriási vehemenciával szerez érvényt a „nem akajom”-oknak és az „az a enyém!”-eknek meg a „még akajok!”-nak. Az unokatesók négyen vannak testvérek, és tudják, hogy a legkisebbel kedvesen kell bánni, úgyhogy a velük való balhék a „ki játszik mivel” meg a mi kié témában mindig azzal végződnek, hogy aranyosan engednek neki, de hallgatni is rossz, amit Kisvirágszál levág ilyenkor. Amikor meg velünk szemben feszül be valamibe, akkor bizony fizikai és lelki erőre is szükség van, hogy bírjuk a kád/ágyszélébe kapaszkodós bömbölést és keserves sírást, hogy „nem akajooook” fürdeni vagy épp aludni menni, vagy felvenni ezt vagy azt a ruhát, esetleg pelenkát sem. Ezek klasszikus műbalhék egyébként: tegnap berepült egy bogár a kád szélére miközben próbáltam beküzdeni a kádba: a sírást mintha elvágták volna, és tök normális hangon kérdezgetni kezdte, hogy ez mi, és mit csinálok vele (kivittem a kertbe). Szóval, egyrészt az ehhez hasonló hirtelen, váratlan elterelések segítenek ilyenkor, másrészt az összebújás – ha odabújunk, és hagyjuk, hogy sírjon, vigasztaljuk, együttérzésünkről biztosítjuk (meg közben arról, hogy sajnos amit akarunk, az lesz), akkor előbb-utóbb általában tud egy kicsit relaxálni, és akkor megoldható a probléma. Általában – de ez egyre több energiabefektetést és kreativitást kíván… Hát, ez egy ilyen korszak.

Ugyanakkor az van, hogy továbbra is egy nagyon-nagyon aranyos, intelligens és kedves kislány. Tegnap például egész délelőtt tökegyedül játszott, a lehető legaranyosabban dumálgatva közben. Vagy pl. volt egy több mint másfél órás autóutunk mostanában, amit oda-vissza tökéletes nyugalomban, egy szem játékkal meg a kezeivel játszva, az ablakon át nézelődve, magában énekelgetve töltött, csak időnként pislantottunk hátra, hogy összevigyorogjunk, aztán folytatta.

Hosszú, összetett mondatokban beszél, tökéletesen ragoz, nagyon cuki, ahogy a tagmondatok között leviszi a hangsúlyt, aztán jellegzetes, dallamos kötőszavakkal folytatja. Pl. „Bajackot nem szedünk moszt, meeeejt (kis szünet) nem megéjett. (hangsúly le, aztán:)) Még. …Haneeeeem jibizlit szedjünk inkjább!”. Mondja, hogy, „kéjem szépen”, „bocánat” meg „szajjájom, de…”, múltkor meg megkérdeztem, hogy mikor eszünk már (én már nagyon éhes voltam, de ő láthatólag még nem), mire közölte, hogy „Féjójája!” A számokat is nagyon szereti, sokszor kéri a „szentit”, és mindent megmér vele – van olyan nap, hogy minden „huszonkettő”, de van hogy „nyóc-kijenc” vagy haaminc.

Szóval, hihetetlen dumálókája van, és dackorszak ide vagy oda, irtó aranyos és cuki lány.