Tegnap nagy lelkesedéssel bizonygatta, hogy „Beütész van az ajcomon!” Mielőtt hívjátok a családvédelmiseket hogy verjük a gyereket, elárulom, hogy kiütést akart mondani, de az sincs az arcán amúgy, a popsiján volt pár napig… Nemtom, honnan jött neki az igekötőcsere, meg hogy az arcán is van…

Múltkor meg elfelejtettem leírni ide az egyik vicceset. A száját ütögetve modulálta az elnyújtott kiáltást – én meg csatlakoztam hozzá, hasonlóakat régóta játszunk, már kicsi korában is elhallgatott, ha sírás közben elkezdtem ritmikusan ütögetni a mellkasát, és így vicces ritmusokba szakadozott a kiadott hangja… Na, de most ez másfajta játék volt, nem is én tanítottam neki, de nagy örömmel csatlakoztam, amit nagyon élvezett is, aztán egyszercsak elvette a szája elől a kezét, és megkérdezte:

„Te nagyindián vagy?”

Nyilván valaki mondta neki, mikor ezt csinálta, hogy olyan, mint egy kisindián – ha pedig ő a kisindián, akkor logikus, hogy amikor én is beszállok az apacs csatakiáltásba, akkor én meg nagyindián vagyok, még akkor is, ha fogalma sincs róla mi az az az indián.

Másrészt vannak érdekes szavak, amiknek meg egyértelműen tudja a jelentését. Például „mini”-ről tudja, hogy az még a kicsinél is kisebb, sokszor mondja például, hogy: „Kéjek mini falatokat!”. Ez azért vicces, mert azóta én is rászoktam a minizésre, pedig amúgy nem szavajárásom, nem tudom, kitől vette ezt át…

Leejt valamit, le kell mászni érte: „Főveszem, jó? Szemmi gond.” (És még ötször elmondja nagy komolyan, hogy „semmi gond”.) Ami azért nagyon jó, mert eddig mindig az ment, hogy „jaaaaajj, jeeszett, felveszed?” és ez nem kérdés volt, hiába hangzik úgy; addig ment a jajveszékelés, amíg oda nem adtuk neki amit leejtett.

Egyre jobban szobatisztul. Sőt, most már a babái meg a moncsicsije is kezd szobatiszta lenni.  A plüssjószágokat is bilire ülteti ugyanis mostanában. Mondja neki, hogy „Nyomizzál!”. Aztán jön a kaki a Moncsicsinek, és akkor meg kell tapsolni, kitörölni, kimosni stb. Mindezt a legteljesebb komolysággal…

Ja, és minden este fürdésnél szépen letörölgeti a csapot meg a csempét ahol eléri. Fogja a nyeles kefét, és azzal. De tegnap még azzal is megfejelte, hogy miközben a csap különböző hajlatait mosta, mondogatta hozzá, hogy „megmossuk a fülét” (ez a két oldalsó része a csapnak), „az ojját isz” (az nyilván az, ami legelőre lóg), „megmosszuk a nakát” (az meg a keverőcsap alatti gömbcsuklós rész, nyilván) – és mindeközben, ahogy én szoktam mosni két kézzel a nyakát-fülét, ugyanolyan mozdulatokkal dörzsölgeti ő is a megfelelő részeit a csaptelepnek.

Talált két ajándékszatyrot. Tudjátok, azok a díszes papírzacsik. Természetesen azonnal azt gondolta, hogy ezt ő kapta, és ez valami ajándék. Kérdezte is: „Édeszanya, ezt kitőj kaptam? Kitőj kaptam ezeket?”

Olvasunk este az ágyon, régi családi naptárakat, mostanában arra kapott rá, nagyon szereti a családtagok képeit nézni: „Te japozzáj inkább, én cak tajtom” – merthogy ezek felül spirállal vannak összetűzve, nem olyan könnyű ám őket lapozni…

Ezt nemtom miért írtam fel, öltöztetés közben mondta, éppen a pizsamáját patentoltam be – megpróbáltam fonetikusan leírni, mert a kiejtése is nagyon vicces…

„Be kee patentojni, mee kijóg a pocakom”