Ez még egy ilyen hónapokkal ezelőtt elkezdett bekezdés a nyárról...
Hát, jól elrepült ez a nyár is. Vagyis rövid volt, na. Sokmindent csináltunk.
Kezdődött azzal, hogy meglátogattuk az öcsémet Barcelonában. Technikailag ez még tavasszal volt, az utolsó napjaiban, de átnyúlt nyárra is. Van róla egy tök hosszú, félig kész bejegyzés, de már nem hiszek abban, hogy befejezem. A lényeg, hogy jó buli volt – nem csak azért, mert Barcelona, meg mert végre láttuk a legkisebb öcsémet, aki ott tanult, hanem mert bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk repülőzni és utazni, várostnézni is a két kislánnyal. Jó, a repülőút végére mindig sírás lett (a nagyobbikvirágszál elaludt oda és visszafelé is, és hát a repülőgépülés nemigazán alkalmas erre egy akkor még két és háromnegyedévesnek, szóval gémberedés volt szegénynek keményen), a városnézésbe pedig napi két dolog fér így bele, nem több, és itt is tekintettel kell lenni arra, hogy legalább az egyik program kifejezetten érdekes legyen a gyerekeknek, de ez azért nem olyan nehéz dolog. A Ciutadella parkban például utcazenészek vannak, meg papagájok, meg óriás szappanbuborékfújó fiatalok – ez bőven elég.
Aztán, a sok kisebb program mellett július végén volt két hét szabadság. Először Almádiba mentünk, de az ott töltött nyolc éjszaka ellenére sem voltunk ott sokat, mert először Kapolcsra ugrottunk át kétszer délelőttől éjfélig bulizni (igen, gyerekekel, tökre élvezték), aztán Tapolcán rokonlátogattunk, aztán Tihanyban vendégeskedtünk – és a maradék három nap maradt konkrét Balatonozásra. Ami pont arra volt elég, hogy rájöjjünk, hogy mennyire mázlisták vagyunk, hogy a Duna mellett lakunk. Mind strandolási, mind pecázási szempontból sokkal jobb – kisebb a tömeg, változatosabb part… Tényleg elképesztő ez a tömeg, egyszerűen nem is értem már, miért szeretik az emberek ezt – és én mit szerettem rajta kiskoromban.
Persze a kicsik marhára élvezték a strandon kialakított fövenyes részt – de míg a Dunának gyakorlatilag mindenhol ilyen a partja (najó, sóderesebb-kavicsosabb, de ez nem látszik zavarni őket), itt van pár méternyi ilyen rész, ahová minden kisgyerekes összezsúfolódik. Jó, jó a játszótér is – de az otthon is van, még ha nem is a vízparton. Az egyedüli, ami nincs, az a csúszda, amiről egyenesen a vízbe lehet toccsanni. Na, az mondjuk jó dolog: Fehérvirágszál órákat eltöltött azzal, hogy ezeken csúszdázott. Szinte az volt a félelmetes, mennyire nem volt félelemérzete – akármilyen messze voltunk, akármennyire is mellig ér neki a víz, amibe ha belecsobban, feje tetejéig eltűnik, ő azonnal fordul újra, kivárja a sorát a lépcsőn, és csúszik újra, és újra és újra…
Aztán mentünk még a vidéki nagymamához több napra – a kisebbik, Lilavirág még nem is aludt ott sose, hát most többet is, nem volt semmi gond.
Aztán aludtunk a Duna-parton is, sátorban. A legnagyobb kánikulában egy dunázós délután közben villant be, hogy mennyivel jobb itt a klíma, mint fent a házunkban, és amúgy is régóta tervezzük, mi lenne, ha most… Volt pár forduló mire lecuccoltam minden szükségeset, de aztán tök jól sült el ez a spontán Duna-parti táborozás. Jó, arra nem számoltunk, hogy konkrétan hideg lesz az éjszaka, úgyhogy mindannyian meglehetősen fáztunk. Azzal sem számoltunk, hogy a szokatlan környezet, a reggeli madárcsicsergés, a sátoron áthatoló fényesség a megszokottnál jóval korábbi felkelést fog jelenteni. Ami nem lett volna baj, csakhogy mi, felnőttek, éjszaka kihasználtuk, hogy Katcabogárék és az öcsém is csatlakozott, és hajnalig tábortüzeztünk, beszélgettünk, ittunk meg játszottunk a gyerekfektetés után. Szóval, felnőttesen kirúgtunk a hámból, és a másnapi korai keléssel jól megszivattuk magunkat, csak kóvályogtunk egész nap.
Voltunk még a Fátrában is. A tavalyi Pádisos, régi koleszos-egyetemi csapattal – 25 gyerek és 22 felnőtt volt ott. El sem fértünk egy házban, így kicsit szétszakadt a társaság, de annál jobban megbecsültük azokat az órákat, amíg mindenki együtt volt. Nagyon jó móka volt, szuper túrákat nyomtunk – mindkét gyerek a hátunkon volt, így mindketten meglehetősen nagy pluszsúlyt cipeltünk. Úgy számoltam, Fehérvirág plusz a hordozó plusz a vizek plusz kaja plusz egyéb cuccokkal én jó 22-23 kilót vittem a hátamon, de Bogár is alig kevesebbet. Ennek ellenére egész jó szinteket mentünk, szakadékokkal, sziklákkal, kilátásokkal, létrákkal, áfonyaszedéssel meg törpefenyőkfölé nyúló magashegyi csúcsokkal is – igaz, ide fel nem jutottunk volna a szint jelentős részét megoldó felvonó segítsége nélkül… Persze, aki nagyobb túrázó meg fittebb mint mi, az simán többszörösét megtette ezeken a túrákon is, meg többet bevállalt a mienknél kisebb gyerekekkel is. De a mi edzettségi szintünkkel (~ nulla) én tök büszke voltam magunkra, nem mondhatnám, hogy estére túl sok maradt volna a lábunkban…
Hazafelé elég nyűgös utunk volt, de mint kiderült, Fehérvirágszálon rajta volt a hírhedett gyereknyavalya, a kéz-láb-száj vírus. Igaz, fájlalta a lábát, rugdosta az ülést, vakarta, de főleg csak nyígott szegény, mi meg azt hittük, csak az autózás sok, pedig azt máskor jól szokta bírni. Aztán másnap ijedtünk meg, mikor láttuk a piros foltokat a talpán. De ő akkor már teljesen jó volt, onnantól kezdve semmi jele nem volt annak, hogy beteg – a rémisztő piros foltokat hólyagokat leszámítva, amik 99 százalékban a talpán jöttek elő. A gyerekorvos mondta, hogy ez micsoda, mondta, hogy fertőző – tényleg, a társaságból aztán, akivel ott voltunk, több gyerek és felnőtt is átesett rajta.
Én is. És nagyságrendekkel rosszabbul viseltem, mint a saját kislányom. Rég volt 40 fok környékén a lázam, nem emlékeztem már, mennyire szar, hát nagyon, aztán jöttek az őrületbe kergető, fájó viszketés meg hólyagok a talpon-tenyéren, aztán még a majd két hét karantén… A vége, a kiütések bőrkeményedéssé válása és lehámlása (az egész ujjról foszlik a bőr, Fehérvirágszálé csúnyább volt, hatalmas darabokban tépkedte a bőrét, jó játék volt neki) három héttel a kezdete után még mindig tart.
Na, de erről még majd lehet, lesz egy bejegyzés.
Meg azóta voltunk az Őrségben is 4 és fél napot, majd arról is talán.
