Elkezdődtek a játszmák. Mármint hogy ha az egyik szülő szigorú valamiben, akkor bepróbálkozik a másiknál.

Egyik este nyűgösködött, hogy ő még olvasni szeretne – én meg már a pizsamájába öltöztettem, és megmondtam neki, hogy nem, most már alvás lesz, ha kész vagyunk. Fürkésző szemekkel rámnéz, hogy komolyan gondolom-e, aztán elindul kifelé, azzal a szöveggel, hogy: „Megké’dezem a’ anyit, szabad olvasni -e…”

Egyébként minden oké, tündéraranyos kiscsaj, nem tudom elégszer leírni, milyen aranyos és szívmelengető az, hogy bármi problémája van az embernek, hirtelen fizikai fájdalomtól kezdve valami bosszúságon át egész egy veszekedésig – amint érzékeli hogy „baj van”, azonnal odarohan, hogy „Megszejetgetlek!”, és átöleli a lábunkat vagy ahol elér, és odabújik.

Az evéssel sincsen gond, továbbra is mindent megeszik, persze van, hogy valami épp nagyobb kedvenc, más meg kevésbé, például simán meglenne natúr joghurton egész nap, abból volt hogy balhék voltak minden étkezésnél, amíg be nem vezettük azt a rendszert (és meg nem értettük vele), hogy joghurt csak vacsora után van, más étkezésekkor szó sem lehet róla.

Ennek ellenére mostanában rászokott arra, hogy evés közben elkezdi kérdezgetni, hogy:

„Még vajami vaaan?”

Lehet, hogy ez annak a pár napnak a hatása, amit nagymamánál töltöttünk – ő elhalmozta minden étkezésnél három fogással plusz desszert(ek)el. Mondjuk tőle mi is mindig feszes hassal jövünk el, gondolom, ez a nagymama-hatás mindenkinek ismerős… :) Meg egyébként hasonló dolgai Kisvirágnak eddig is voltak. Pár hete például vendégségben voltunk. Gyakorlatilag egész nap ettünk: ebédre érkeztünk, délután folyamatos sütizés/gyümölcs/mogyoró, este indulás előtt még adtunk neki „vacsit” – hét-nyolc körül indultunk, hazaérve már nem akartunk vacsorázni, ha nem alszik el a kocsiban, akkor is gyors fürdés, és irány az ágy.

Legalábbis ez volt a terv.

Aztán mikor elmondtuk neki a kocsiba ülve, hogy igen, most beülünk, aztán hazamegyünk, otthon fürdünk és aztán alvás, de jó lesz – akkor közölte, hogy:

„Ejőtte eszünk vajamit, jó?”

És ez egy héten belül egy másik alkalommal is szinte szó szerint ugyanígy lezajlott…

Amúgy ez az előre letisztázása a dolgoknak láthatólag nagyon fontos. Reggel felkelésnél megbeszéljük(=elmondjuk lépésről lépésre), hogy mi fog következni a reggeli rutinban (bilire ül, felöltözünk, aztán reggelizünk, igen, kenyeret, igen, lehet sonkásat is, paradicsom is lesz), aztán megmossuk a kezünket, aztán lehet játszani, addig anyu főz, jó? Igen, te is főzhetsz a játékfazékban. Igen, a moncsicsi is kér majd belőle. Aztán utána ebéd, és utána mi lesz, na mi? Alvás, igen, ügyes vagy! És utána felkelünk, és megyünk a mamához, de jó lesz!, aztán ugyanezt elismétli ő, időnként segítünk, hogy igen, és utána? nem, akkor még nem mamához megyünk hanem alszunk, ugye? Na, és utána? – na, és ezek után, illetve ha ő maga kimondja, hogy mi fog következni, sokkal könnyebb a megbeszélt kereteket betartani, mint ha nem beszélünk róla előtte…

Jó példa volt erre a bilizés.

Ugyanígy megbeszéltük, hogy csak egyszer bilizhet már lefekvés után – volt ugyanis párszor, hogy unatkozott, és vagy másfél órán át azzal szórakoztatta magát lefekvés után, hogy negyedóránként kitalálta, hogy „kaki vaaaan”! Akkor beszaladtunk, bilire ültettük, pár perc után megkérdeztük, hogy na hol a kaki, mire közölte, hogy „a fenekembe”, de nem akart még felállni, mert „minnyát jön a kaki”. Aztán nem jött, visszafektettük, 10 perc csönd és kezdődik elölről. Na, ezt egy komoly megbeszélés a fentiek szerint (elmondtuk, mi lesz: még egyszer kivesszük, de utána alvás. Szóval hogy lesz, Kisvirágszál? „Ez a utósó. Utána aludás” – oké, akkor gyere. És miután hiába sírt, tényleg nem vettük ki utána (pár perc sírás után bementem, megkérdeztem, kér-e vizet, kért, sőt papírzsepit is, hogy megtörölje a könnyes arcát – aztán megnyugodva, hogy azért foglalkozunk vele, és belenyugodva, hogy tényleg az előző volt az utolsó bilizés, percek alatt elaludt. És azóta is: ha megértetjük vele, hogy egyetlen lehetőség van a bilizésre, akkor azt azért kihasználja (akkor is, ha utána tök száraz marad a bili, mert nem is kell igazából), de utána nem nyafog újabb lehetőségért. Okos kislány.

Meg vicces. Tegnap a fürdőkádban pancsolt, közben meg óriási szövegelt egyedül magában. Nem értettem mindent, de azt például tisztán, hogy "Vittes vadok. Nadon vittes vadok. Hehe... Cuki vadok, nadon-nadon cuki vadok!" ... és így tovább, perceken keresztül. (A vittes az a vicces, ha valaki nem vágná elsőre).

Van még csomó vicces/jó sztori, mondás, de mindig elfelejtem ezeket, mire oda jutok… Szerencsére Bogár rendesebb, és rendszeresen küldi a családnak, hogy miket mondott/csinált utoljára a kiscsaj. Ezekből idézek most párat:

„Hosszú percekig figyeli csendben, ahogy kockázom a karalábét, majd megszólal mosollyal a szája szélén „Nadon üdesen cinájod!”

De aztán, mikor fél perc múlva a megtelt deszkával odamegyek a fazékhoz hogy belesöpörjem, gyorsan gondoskodik arról is, hogy nehogy elbízzam magam, erőteljesen rámszól: „Ott még vaaan, héka!” – miközben rámutat a még fel nem daraboltra…”

Ez a „héka!” váltotta egyébként a „te!”-t. „Nem úgy kell olvasni, te!” „Nem abbój kéjek, te!” „Ez nem rigó, te!” „Óvatoszan cináld, te!” stb.

Most ugyanezek már „héka”-val mondja. Egyik napról a másikra volt a váltás – eddig nem is figyeltem fel rá, hogy ez szavajárásunk a családban, pedig tényleg. Mind a kettő. A héka, sőt, a héka-béka is…

Na, még egy sztori Bogártól, aztán legközelebb már igyekszem igazzy apás bejegyzést írni. Elöljáróban annyit, hogy nagyon-nagyon szeret táncolni, iszonyúan vicces videófelvételek készültek arról, ahogy hajladozik össze-vissza zenére, lengeti a kezét mint egy rapper, dülöngél mint egy erősen ittas diszkózó, ringatja a csípőjét mint egy néptáncos. Amint van valami ritmusszerű hang, már táncol, van, hogy a saját énekére táncolgat, de a legjobb szórakozás, amikor velem vagy az anyjával rophatja. Viszont ezt az öltáncot (pláne, hogy anyja ölébe már be sem fér, a tesóbaba egy hónap múlva már várható) megnéztem volna… :)

„Tegnap is, ma is úgy akart táncolni, hogy az ölemben van, amit én persze nem vállaltam. Ma már azt is megkérdezte, hogy „mét?” Mondtam neki, hogy fáj a hátam. Később, órákkal később, veszem ki az etetőszékből, és az ölemben viszem a pólyázóra pelenkázni (nekem könnyebb, mint 2x emelni). Erre megkérdezi: „Mót’ nem fáj a hátad?”