Ez volt kiírva a szemben lévő ajtóra a folyosón. Jó, mikor először láttam, totál ki voltam készülve, és másnap, kipihenten már láttam, hogy „nővérdolgozó” van odaírva, de onnantól kezdve mindig ez ugrott be, amikor megláttam. Márpedig két nap alatt elég sokat láttam.

Igen, két napig kórházban voltunk.

Péntek éjjel jött a krupp. Mindenféle előjel nélkül – de hát így szokott. Péntek este még mindenki vidám és fitt volt, tervezgettük, mi mindent fogunk megcsinálni hétvégén. Még főztünk sütőtökkrémlevest is, hogy szombaton ne kelljen.

Aztán egy óra körül elkezdtek fura hangok jönni a gyerekszobából.

Elsőre még csak tényleg fura volt. Azért gyorsan átrohantam, és ott fulladozott szegény Fehérvirágszál, sírva. Kaptam föl, vittem a fürdőszobába, rányitottuk az ablakot, próbáltam nyugtatgatni. Ekkor már azért tudtam, hogy ez mi lehet – a két kisebbik öcsém is kruppos volt. A családom először egy ausztriai nyaralás során találkozott ezzel a dologgal. Az egyik első külföldi családi utunk volt asszem, még sosem hallottunk kruppról, hát, nem irigylem a szüleimet, hogy külföldön, idegen környezetben találkoztak először vele. Így, otthon, nagyjából felismerve is baromi félelmetes volt.

Áthívtuk a sógoromat, aki orvos, ő adott neki kúpot, de azt tanácsolta, vigyük be a kórházba. Összepakoltuk gyorsan a kúp ellenére nemigazán javuló, hörgő gyereket, néhány cuccot, be a kocsiba (sógor vezetett) – mire a kórházba értünk kicsit javult a helyzet, ebben részben nyilván a hideg levegő is segített, amíg az autóba-autóból cipeltük a kislányt. Aki egyébként végig tündérien viselkedett, az úton is, a kórházban is. Ott aztán kapott inhalálva gyógyszert, megvizsgálták, befektették, én mellette. Fehér elbűvölt minden doktornénit és nővérkét, kedvesen, okosan, nyíltan válaszolgatott mindenre, pedig tök rosszul volt végig. Persze, sokat bújt hozzám, a kezemet fogva aludt el, sőt, mivel én közben folyamatosan írtam az üzeneteket Bogárnak, hogy mi van, rám szólt, hogy „Most már aludjál”.

Aztán másnap már teljesen jól volt – de persze nem engedtek minket haza. Elvileg 2 éjszakát kell ilyenkor benntölteni, de egyrészt belekapaszkodtam abba a félmondatba, amit mondtak, hogy az első tünetmentes éjszaka után mehetünk haza, másrészt meg oké, már szombat volt, mikor megérkeztünk, de az már számíthatna az első éjszakának, nem?

Hát, azért nem erőltettem ezt a hazaengedés-dolgot, csak reménykedtem benne, hogy esetleg… hátha… és végülis vasárnap dél körül azt mondták, hogy najó. És így hazaértünk édesanyám és édesapám közös névnapi bulijára is, amin szűk családi körben voltunk vagy 50-en… Kár lett volna kihagyni.

De ezt persze szombat reggel még nem tudtuk, csak reménykedtünk, hogy hazaengednek majd a bulira – viszont el kellett foglalni valamivel az ágyban fekvő háromévest… Elég büszkén mondhatom, hogy egész jól sikerült. Igazából marha jól szórakoztunk, igazzy apa-lánya minőségi idő volt – szerintem Fehérvirágszál azt gondolja, hogy ez ilyen nyaralásféle volt.

Először is, volt nálunk egy csomó könyv. De volt a gyerekosztályon egy polc is, tele könyvekkel – na abból is válogattunk csomót. Szép képeseket meg nekivaló meséket tartalmazót. Például meglepve vettem észre, hogy a Kis mentőautós könyvnek (ami elég nagy kedvenc) van folytatása is. Ráadásul éppen egy olyan eset is van benne, amilyen az övé volt: ugyanúgy krupp, ugyanúgy ki kell nyitni a kislányra az ablakot, kap kúpot meg párásítanak is… Szóval nagy élmény volt felfedezni benne a saját történetét.

Szóval, olvastunk rengeteget. Meg meséltem fejből is sztorikat rengeteget. Meg kitaláltunk mindenféle játékokat az ágyban – mivel egymás mellett voltak az ágyaink, az övén meg volt felhúzható rács, tök jó bunkit tudtunk csinálni a takarókból, ami alá beköltöztünk. Meg persze ettünk sokat – sok finomságot hozott másnap Bogár is a kis betegnek, de az ebéd is finom volt. Mondjuk reggelire csak a joghurtot ette, meg persze a kekszjellegű desszerteknek volt legnagyobb sikere, de azzal, hogy eszegetünk, ráadásul az ágyban (a rácsra lehetett felrakni keresztbe egy kis asztallapot) egy csomó idő elment, és jó móka volt. Meg persze ezen a kis asztalkán sokat rajzolt is, meg a papírokból, amiket kiszínezett, hajtogattunk papírcsákót. Az asztalkán Dobbléztunk is (nagyon szeret társasozni, a Dobbléban is tök jó, pedig az jóval nagyobbaknak való. Jó, azért persze kell előnyt adni neki, meg esetenként kis segítséget, de ennek a társasnak (is) teljesen jól érti a lényegét, és nagyon élvezi. Ja, és tanul is belőle! Mindenféle absztrakt jelek is vannak ezeken a kerek kártyákon, és ezeket eddig nem nagyon ismerte – de pont a kórházban egyszercsak meglátott valahova felragasztva vagy felfestve egy violinkulcsot, és egyből megörült neki, mutatta, hogy nézd, ott egy violinkulcs! Hát leesett az állam…)

Játszottunk Mit visz a kishajót is – ezt most először próbáltuk, háááát, még azért nem penge benne, de roppantul élvezte. Néha egész jól megy neki, de néha meg felteszi kitalálandónak, hogy „Mit visz a kishajó ajtóbetűvel” – és a megfejtés persze ajtó. (Ami meg igazából autót jelent, de ezt most hagyjuk.) De a P-betűt például felismeri a parkolótáblákon, tudja, hogy az a Péterbetű is, és csomó szót tud, ami azzal kezdődik, de azért, mint látszik, azzal még nincs teljesen tisztában, mi az hogy kezdőbetű… :)

Volt sok videóhívás is, amivel elütöttük az időt – felhívtuk a nagymamát, a kistesót, anyut stb.

Meg énekeltünk rengeteget, kicsit kínos is volt, mert asszem zengett tőlünk a folyosó. Rengeteg szép éneket tud, igazából egyedül is, de együtt énekelni szórakoztatóbb, úgyhogy ezeket együtt kell. Sokat mi tanítottunk neki, de minden héten újabb és újabb énekkel meg verssel lep meg, amit az óvodában tanult. Az óvónéni is mondta, hogy úgy néz ki, az egyik, amit legjobban szeret az óvodában, és legnagyobb lelkesedéssel veti bele magát, az az ének- és verstanulás… Most persze a Mikulásos énekek voltak főleg műsoron, de nagyon szereti és sokszor kéri „a vizeset” is (az a Tavaszi szél vizet áraszt) meg most például nyomtunk egy békás sorozatot:összeszedtünk mindent, amiben béka szerepel, és azokat nyomtuk teli torokból, Kumbej-kumbej, azaz a Béka-kánon, a Virágéknál ég a világ, a Száraz tónak… stb.

Na, és mindezek mellett persze előkerült a telefon is. Főleg két alkalmazást használt, az egyik a KidsDoodle – ezen mindenféle szivárványos színekkel lehet rajzolni a képernyőre. A másik pedig ez a memóriajáték. Az a helyzet, hogy egyiket sem ismerte (bár persze IRL memóriajátékozni szokott), általában nem szabad a telefonjainkhoz nyúlni, most is csak azért mutattam meg neki ezeket, mert azért ez elég extrém helyzet volt.

Erre az extrém helyzetre való tekintettel megnéztük élete első mozgóképes meséit is. Mivel a kórházi szobánk falát egy félfalnyi ToyStorys kép fedte, ami láthatólag nagyon érdekelte, folyton kérdezgetett róla, megnéztünk pár jelenetnyi ToyStoryt. (Azt hittem, vannak rövidfilmnyi, ToyStory-világban játszódó mesék is, de tévedtem.) Így viszont nem igazán volt kerek a sztori, erősen figyelte, de szerintem inkább ijesztő volt neki, mint jó.

Aztán néztünk Süsüt – úgy emlékeztem, az elég lassú, nem túl akciós, nyugis egy ilyen elsőmesének. De túlontúl az – konkrétan rohadtul unalmas. Nemigen jött be neki – egyébként emlékszem, annakidején én sem szerettem.

Végül a Vízipóknál kötöttünk ki. Az sok szempontból szerintem az egyik legjobb mese, egyszerűek és rövidek a sztorik, van benne ismeretterjesztő jelleg is – és ez be is jött. Egyet néztünk meg abból is, de azt hiszem, lesz azért folytatás…

Mint ahogy a mesenézésnek is lesz folytatása, nyilván. Ez így a másfél nap alatt összesen 15 perc volt, főleg este, amikor még ébren kellett maradni, de már nagyon kifáradt, szerintem ennyi belefért. De mostantól ez valszeg rendszeresebb lesz – de hát végülis itt az ideje.

Azért kellett ébren maradnia szombat este, mert szabályos időközönként menni kellett a kezelőbe, ahol egy hosszú csövön át kellett „pipáznia” – gőzölögtetve kapta a gyógyszert. Ezt a 10 perces szeánszot pár óránként kellett végigcsinálni, az elején még jó móka volt, de a negyedik után már nagyon unta.

Na, és a szombat esti nagyon elhúzódott. Egy fiatal nővérke volt akkor már, és elfelejtette, hogy mi még arra várunk. Délután Fehérvirág nem aludt (volt csendespihenő, én be is szunyáltam, kikészített azért az éjszakai idegeskedés meg kórházbaindulás, de ő mellettem a kiságyában üldögélve akkurátusan végiglapozott vagy 8 könyvet, aztán felébresztett, hogy „vége van a cendeszpihenőnek”), előtte éjszaka ugye neki is fárasztó volt ez az egész rohamos-kórházas balhé, és nem aludt, szóval ott már eléggé ment a nyűgösködés. Végül én mentem oda a nővérpulthoz, hogy mi lesz már. Jó, az is igaz, hogy folyamatosan voltak a kezelőben, ezért nem tudtunk hamarabb menni, de azért a nővérke sem volt a helyzet magaslatán, például a gyógyszeradagolás sem sikerült teljesen, a 10 perc felére már nem is jött gőz a kütyüből…

Ezt leszámítva egyébként egy rossz szavunk sem lehet a kórházi ellátásra, a másik két nővér aki a többi műszakban foglalkozott velünk vérprofi volt, és egyben nagyon-nagyon aranyos, a doktornénik szintén, a kaja a reggelit leszámítva okés, a kórház tipptop – csak mondjuk wc-papír meg törlőkendő meg szappan nem volt, de gondolom, ez ma már természetes, hogy ilyesmit mindenkinek magának kell vinni ha kórházba megy.

Atyaég, most látom, mennyit írtam. Pedig csak másfél napot voltunk benn… Mondjuk az is igaz, hogy ez az egész szokatlan élmény volt neki is, meg nekünk is, nem szokott beteg lenni. Most is csak az az éjszakai roham volt rossz – aztán utána már teljesen életvidáman és pár köhintést leszámítva egészségesen telt a hétvége, még ha a helyszín különleges volt is.

Ééés aztán persze amint hazajöttünk, jött a takony, a folyamatos orrfújás, a hurutos köhögés satöbbi. Ez megy azóta is, úgyhogy oviba sem megy – remélhetőleg Mikulásra már mehet…