Nem írtam már vagy másfél hónapja. Főleg azért nem, mert közben – 10 nappal hamarabb a „hivatalosan” előirányzott időpontnál – megszületett a második kislány is. A legnagyobb probléma most a blogolással (már az időhiányon kívül) az, hogy mi legyen a nevekkel. Mert a kistestvér szintén virágnevet kapott, így aztán a Kisvirágszál már nem egyértelmű. Kisvirágszál I, Kisvirágszál II olyan béna, Kisebbikvirágszál, Nagyobbikvirágszál olyan mesterkélt, az eddigi Kisvirágszál nem változhat át hirtelen Nagyvirágszállá, mert az marha zavaró lenne… Szóval semmi jó ötletem nincs, segítsetek!

Amúgy a kisebbikről sok írnivaló nincsen. Most már hét hetes, a szülés nyilván megérne egy blogbejegyzést, de az azért eléggé intim dolog ahhoz hogy csak úgy leírjam ide. Feleztük az időt az előzőhöz képest, vagyis ez most csak 12 óra volt, ki nem hagytam volna, hogy ott legyek, iszonyúan meghatódtam megint, jó is hogy mondták, hogy „nem akar fényképezni, apuka?” mert amíg a gépet előbányásztam, legalább titokban letörölgethettem a könnyeimet, szóval, nagyszerű élmény volt.

Szóval, a kisebbik eszik, alszik, bőg  hasonlít, szóval azt csinálja amit egy ekkora gyereknek kell. Nagyon kikerekedett, nagyon sokat eszik, az alvás nekünk most ugye kicsit szakadozott. Másfél hete volt pár nap, hogy egymás után 7-8 órákat aludt éjjel, de csak óvatosan örültünk neki – és valóban, pár napra rá visszacsökkent 4-5 órásra az alvás-evés ciklusa éjjelre is. Hát, igen, az előző Virágszál hasonló korából az rémlik, hogy csak egyetlen biztos dolog van az időrenddel: az, hogy nem biztos semmi. Ilyenkor még olyan gyorsan követik egymást a növekedési ugrások (vagy úgy egyáltalán, a változások), hogy mire az ember azt gondolná, hogy „na, végre, látszik valami mintázat, megvan a napi ritmus, akkor most már tudjuk, hogy fog kinézni a holnapi meg a holnaputáni nap!”, akkor abban a pillanatban borul a dolog, máskor lesz éhes, máskor alszik és egészen más mennyiséget, és hát ilyenkor alkalmazkodni kell…

A dolgot most ugye bonyolítja, hogy egy eggyel nagyobb gyerek is van a családban, és neki is alkalmazkodni kell az új helyzethez.

Azt hiszem, erre nem nagyon lehet panaszunk, Nagyobbik Kisvirágszál nagyon várta a tesót, azóta is folyton szeretgeti, simogatja, megringatja a bölcsőt ha sír. Sőt. Tegnap már a cumit is megpróbála szakszerűen a kicsi szájába illeszteni. Esténként eddig nem indult be az ágyba, amíg nem kapott az anyjával fél percet, hogy megölelgesse, megpuszilgassa („megszejetgetem az anyit”), mióta van kistesó (és általában pont olyankor eszik, amikor neki fektetés a program), azóta nem csak az anyját, hanem a kisbabát is „megszejetgeti” lefekvés előtt – kis ölelgetés, puszi, és csak utána lehet csak indulni az ágyba. Ennek a kis esti szertartásának a kibővítését teljesen magától találta ki, mi nem is bátorítottuk erre.

Kapott ő is egy kis rongybabát, tépőzáras pelenkával, hordozóval (hordozókendő-anyagból készült minden), hát nem gondoltuk volna, hogy ez ennyire beválik – velünk együtt fürdeti, teszi tisztába, szopiztatja, és nagy büszkén viszi a hátán szobáról szobára „kirándulni” a – természetesen – saját magáról elnevezett kisbabáját. És persze etetésnél is ott kell lennie az asztal mellett – olyan helyre igyekszünk tenni, ahol nem lesz lekváros/zsíros a „kis családtag”.

Azért vannak persze jelek, hogy az igazi új baba okozott neki némi megrázkódtatást. Egyrészt sokkal bújósabb lett – tény, hogy többet kell vele foglalkozni, mióta van más is, akit folyton kézbe veszünk, nyugtatgatunk, etetgetünk. A fizikai kontaktust eddig is igényelte, de most mintha kevesebbet lenne el egyedül – folyton jön, hogy „kátyázzunk” (kártyázzunk – nagyon ügyesen megtalálja már a Fekete Péter szerű állatos kártyában a párokat, megörül nekik, és párosítva leteszi őket, hogy „pájom van!” vagy „megvan a pájja!”, de az is jó játék, ha csak egymástól húzunk, és megnevezzük a különböző állatokat), „Ojasszá”, vagyis olvassál – ezt is nagyságrenddel többet kell csinálni mostanában, mint két hónappal ezelőtt, mondjuk az is lehet, hogy most nőtt bele abba a korba, hogy már élvezi a meséket.

Másrészt, ahogy számítottunk is rá, a szobatisztaságra való törekvésben is történt visszaesés. Ahhoz képest, hogy nyár végén-ősz elején már nagyon közel éreztük magunkat a célhoz (gyakran szólt, hogy pisi jön, a kaki szinte mindig a bilibe ment már stb.), most a baba születésével mintha kevésbé lett volna neki fontos ez az egész. Most, másfél hónappal később jutottunk el arra a szintre megint, hogy pl. szombaton csak egyetlen, éppencsak picit nedves pelenka volt, a többi mind bilibe ment. De ez azért is volt, mert egész nap otthon voltunk – ha sétálunk, nem vagyunk otthon, szóval nincs látóhatáron a bili, akkor garantált a pelenkacsere.

De, mondom, erre számítottunk, azt láttuk a környezetünkben, hogy a kistesó érkezésekor kicsit visszababásodik a nagyobbik gyerek is. Máig emlegetjük a húgom legnagyobb gyerekének a szavajárását: az ikrek érkezése után volt egy időszak, hogy ült az etetőszékben, és panaszos hangon (és nagyon cukin) mondogatta, hogy „Etess! Itass! Etess! Itass!” - holott előtte már nagyon ügyesen tudott egyedül enni.

Rosszabb, hogy sajnos az éjszakai, eddig csodálatosan hosszú (általában 9-10 órán át aludt, teljesen mukk nélkül, nagyon-nagyon ritka volt, hogy felsírt valami miatt és át kellett menni hozzá) éjszakai alvása is elromlott.  Nem mindig, de mostanában összemérhető azon éjszakák száma, amikor felébred azokkal, amikor 11-től aszik 11-ig. Murphy, hogy ha volt olyan, hogy a kisebbik alszik (ma több mint nyolc órát hagyott nekünk), akkor a nagyobbikhoz kellett éjjel kelni, és persze fordítva. Nem egymást ébresztik – a kicsi mellettünk alszik bölcsőben, a nagylány a gyerekszobában az ágyában - , inkább az a jellemző, hogy a másik alvási szakaszának a közepén ébreszt a másik…

Kisebbikkisvirágszálnál persze ilyenkor az etetés a megoldás – egy ideig elvan azzal, ha ringatom a bölcsőt (ez félálomban is megy, illetve kell 3-4 perc, amíg megáll a ringás, addig én egész álmokat álmodok végig)(vagyis mostanában nem egy álmom szokott lenni éjszakánként, hanem akár több tucat :)), aztán jön az ágyból kivevés, lemérés, közben Bogár is felébred, akkor átnyújtom a gyereket, eszik (sokat, és elég gyorsan), közben egy tisztábatevős szünettel (a szopizás szinte mindig meghozza neki az „ihletet”), aztán újra evés, aztán Bogár újra felébreszt engem, és átnyújtja a dedet – a böfiztetés és altatás az én reszortom. Egyrészt egész jó trükköket kitaláltam már a gázok előcsalogatására (részben apukámtól tanultam, ennek mindig is ő volt a mestere, nem csoda, volt kin gyakorolni a hat gyerekkel – plusz az unokákal), részben meg az altatáshoz, ha felpörög a kislány, kell hidegvér. Ha ugyanis az éjszaka közepén is tágra meredt szemmel nézelődik jobbra-balra, akkor nyilvánvalóan unalmas neki az elhomályosított szobában a bölcsőben feküdni, és reklamál. Ilyenkor ringatás plusz cumi plusz fejsimogatás plusz énekelgetés tetszőleges kombinációjával próbálom visszaaltatni – és ez bizony néha hosszú menet (fél-egy óra is benne van simán).

Szerencsére az elmúlt napokban megint hosszabbak az alvások, és nincs ez az éjszakai hacacáré – de persze most már végképp nem akarom elkiabálni.

Ja, de a nagyobbikról akartam írni, szóval ő vele azért nincs macera – ha felsír, átmegyek, sokszor nem is tudja, mi baja, csak sír, ilyenkor felajánlok neki valami kis szolgálatot, kér-e egy korty vizet, kifújjam-e az orrát, betakargassam-e – ilyenkor valamelyikre rábólint, megcsináljuk, aztán már fekszik is vissza. Ezek tényleg csak szimbolikus tevékenységek általában, éppen csak belekortyol a vizébe, úgy tesz mintha fújna, a takarót meg úgyis lerúgja fél perc alatt (azért alszik alapvetően hálózsákban), azt látom, hogy ilyenkor az a lényeg, hogy valaki egy kicsit sürögjön körülötte, érezze a kapcsolódást.

Nem több az egész egy percnél, és már fekszik is vissza, mehetünk aludni mind a ketten.

Ő általában reggelig (hacsak nincs még egy hasonló köre  pár óra múlva – ilyen is előfordul mostanában) én meg addig, amíg a másik Virágszál vagy a munka hagyja…