Szóval a szívmelengetős napon volt negatív élmény is, de már alig emlékszem rá. Azért megírom gyorsan azt is, hogy ne tűnjön úgy, hogy a gyereknevelés csak babaszagolgatásból és szívfacsaróan szép jelenetekből áll.
Na, a dolog a közlekedéssel kapcsolatos. Azzal kapcsolatban azért vannak mostanában konfliktusok Fehérvirágszállal. Reggel az oviba – ami másfél kilométerre van (megesküdtem volna, hogy max 1, de Bogár lemérte applikációval, és bizony tényleg másfél) – szóval oda gyalog járunk. Pontosabban ő a lábbal lökős kismotorjával. Ekkora távra környezetszennyező is, meg pazarló is lenne kocsival menni, a bringán van gyerekülés, fel tudnám tenni, de akkor Bogár nem tudná visszahozni ugyanígy (ő a hátán kendőben viszi a kisebbiket mikor Fehérvirágszálért az oviba megy, az meg bringával nem biztonságos/kompatibilis), lehetne gyalogolni de az lassabb – és asszem ennyi, más lehetőség nem nagyon van.
Szóval, a lényeg: motorozás van, oda is, vissza is. Viszont járda nincs. Mehetnénk hosszabb úton, és ott lenne, de hát az meg hosszabb. Úgyhogy marad az aszfalton, de utcán közlekedés – kisforgalmú utcák ezek, de akkoris, az a szabály, hogy ahol autók is járnak, ott csak felnőtt kezének megfogásával lehet közlekedni. (Ez a szabály nyilván szívás a kihalt utcán, de így, hogy ezt csak így lehet, nincs gond a kereszteződéseknél, parkolókban, forgalmas szakaszokon. Egyszerűen nincs alternatíva, ilyenkor megáll, szól, hogy „Autóút!”, nyújtja a kezét, és csak így lépünk le a járdáról. Mikor meg mondjuk, hogy „Ez már gyalogút”, elengedi, és szaladhat – tudjuk, hogy úgyis megáll a kereszteződésnél. Ennek a biztonságnak az ára viszont, hogy fel sem merülhet, hogy nem fogja a kezünket az oviba menő út háromnegyedéig – körülbelül onnantól van járda…)
Na, megint elkalandoztam. A lényeg, hogy ez azért elég hosszú út neki. És – főleg az elején, szeptemberben – elfáradt a felénél, nyűgösködés volt, „vegyélfel”, „fájalábam” stb. Persze felvevésről szó sem lehet – akkor egyrészt Bogárral is felvetetné magát visszafelé (amit nem bírna, hátán a másik gyerekkel), másrészt onnantól akkor mindig joggal kérhetné, hogy vegyem fel az út során bármikor, mikor elfáradt… A megoldás az volt, hogy lassan mentünk, ha elfáradt, megálltunk, néztük a madarakat, a forgalmat, a fákat, a leveleket, beszélgettünk, és igyekeztem nem nagyon noszogatni, hogy induljunk már… De azért itt voltak nagy sírások.
Most már nemigen vannak, mindketten nagyon jól megtanultuk menedzselni ezt az utat. Az egyik trükk, hogy ha elfárad, húzhatjuk a kezénél fogva a motoron. A másik meg a mindenféle játékok, meg az énekek, mondókák kántálása. Most már pontosan tudom, melyik saroknál kell rákérdezni, hogy na, mit énekeljünk útközben – egy sarkot nyerünk amíg kitalálja, aztán még kettőt legalább, amíg énekeljük, ritmusra menetelve/motorozva. Szóval mostanság már simán ott vagyunk az oviban bő negyedóra alatt, ha minden rendben megy.
De azért rá kell szánni erre az időt, mert van, hogy nem megy minden rendben. Például múltkor láttunk egy elütött meztelencsigát – na, azt vagy öt percig nézegette szótlanul, a kormány fölé görnyedve. Ilyenkor, ha sürgetem, csak az ellenállást növelem, úgyhogy inkább kivárjuk türelemmel, az a nyerő. Vagy például útbaesik egy iskola – na, ott mindig van valami érdekes, egyrészt olyan a tömeg a suli előtt, mint egy fesztiválon, egymást érik az autók és a gyerekek, úgyhogy itt átnavigálni is nehezebb, másrészt ilyenkor kicsit meg is szeppen a tömegtől, harmadrészt meg ennyi ember mindig érdekes, és megáll bámulni hogy mit játszanak a nagyobbak, mit csinálnak stb. Szóval az iskola előtt mindig lelassulunk, de most már rájöttem, hogy ha itt kitalálok egy jó menetjátékot, mesélek vagy valami új énekre váltunk amit szeret, akkor át lehet lendülni ezen a holtponton, és csak a tömegben lavírozás lassításával kell számolni.
Megint elkalandoztam, nem is erről akartam beszélni, aznap vasárnap volt, nem is volt ovi. Templomba mentünk viszont, ő motorozott, én a hátamon vittem Lilavirágot. Odafelé villámgyorsak voltunk – ez is egy kilométer feletti távolság, de pikk-pakk odavoltunk, lelkesen hajtotta magát.
Visszafelé viszont… Hát, ugyanazon az úton jöttünk, mint az óvodából szoktunk, és félúton behisztizett. Egyrészt benne volt az is, hogy elfáradt, másrészt nyilván az is, hogy az unokatesókkal indultunk, de húgom gyerekei már nagyobbak, a biciklikkel gyorsabbak, és ilyenkor csalódott – de végülis mindegy, a lényeg, hogy elkezdett nyígni, hogy de ő már otthon akar lenni, de nem akar menni, mert fáj a lába, de vegyem fel, de ne fogjam a kezét az úttesten, de ő nem akar hazamenni, de legyünkmárotthon, de nearramenjünk, de aznemjó, eznemjó, semmisejó… Akinek van gyereke, annak nyilván ismerős.
Végülis semmi katasztrófa nem volt, ott álltam mellette, türelmesen mondogattam, hogy mit miért nem lehet, igazából a sírás nem is tartott sokáig, csak nem akart elindulni. Tőlem állhattunk volna ott akármeddig, de a hátamon a kicsi fázott. Meg a végére már én is. Igyekeztem nagyon nyugis lenni, de azt hiszem, így is mindig túl hamar kezdtem rá a megnyugvás után, hogy na, induljunk már – erre mindig újrakezdődött a műsor. Felvenni nem tudtam (nem is akartam), fenyegetésnek semmi értelme, beígértem, hogy miután hazaértünk, átmehetünk az unokatesókhoz, de igazából semmi sem használt. Kivártuk hát azt a negyedórát, amíg méltóztatott elindulni – de sokkal többnek tűnt.
Ráadásul otthon, az unokatesókhoz átlátogatás sem sült jól el – ott ugyanezt eljátszottuk visszafelé. Keserves sírás, hogy ne a Lilavirágszálat vigyem a kezembe, hanem őt, neki fáj a lába, ő nem tud mozdulni a kert közepétől. Végül ott lepasszoltam a kicsit, és felvettem a kezembe, ez lett a megoldás, de a húgoméktól átjönni (ami max 100 méter) szintén sok idegeskedésbe és persze időbe telt.
Szóval, ez volt a negatív. Azért nem ez a jellemző. Ugyanaznap volt az előző bejegyzés két cuki sztorija is, na, az a lényeg – az, hogy néha becsúszik egy-két ballábbalfelkelős rossznap is, azt hiszem, mindenkinek bele kell férjen. Én sem vagyok minden nap életvidám és kedves – a kicsik miért lennének mások.
Na, ez megint irdatlan hosszú lett – akartam írni arról is, hogy melyik mit csinál mostanában, de majd legközelebb.
