Szóval, két éves lett a gyerek, véget ért a GYED. Azért ez a blog még nem ér véget.

Ez volt a második munkanapom, mert azért nem rohantam vissza rögtön a szülinap után dolgozni. Bogár is meg én is kivettünk szabit, úgyhogy két hétig együtt volt a család. Voltunk Kapolcson, Balatonon, Anna and the barbies koncerten, Pádison, eveztünk a Dunapartunkon kenuban kérészrajzás közben – mindezt hármasban, illetve hát négyesben. Igen, ez itt a bejelentés helye – ez most már a hatodik hónap, úton van „tesó baba” ahogy Kisvirágszál hívja (még nincs fix nevünk, de minden valószínűség szerint lány lesz, és ő is valami virágnevet fog kapni). Úgyhogy most, hogy visszamentem dolgozni, még egy kis ideig kihúzzuk szabadságokkal és nagymamai segítséggel a gyerekfelügyeletet, aztán Bogár marad otthon megint – de már két gyerekkel…

Mindenesetre ez már nem lesz annyira gyedes blog, viszont eddig sem nagyon arról szólt, hanem inkább Kisvirágszálról. De most még egy bejegyzés erejéig jöjjön egy kis összefoglaló arról, milyen volt gyeden lenni apaként. (A fenti tök érdekes dolgok meg szépen elsüllyednek majd az emlékek közé, azokról nem fogok írni. Najó, annyit, hogy amikor Kisvirágszált a dunavirágzás közben ezer kérész csapkodta körbe az éjszakai vízen, egy cseppet sem volt megijedve, hanem határozottan nyújtotta ki a kezét a gyönyörű rovarok felé, hogy „Kéjem!”. A természetszerető-biolos szülők meg marha büszkék voltak természetesen.)

Na, szóval pár bejegyzéssel ezelőtt írtam, hogy kezdek magamon érzékelni olyan dolgokat, amik olyan tipikus „otthon ülő kismamásak”. Ezt a túlparázással kapcsolatban írtam, de akkor vegyük most sorra őket.

Hát, van például az a klasszikus, hogy „úgy érzem, mindent én csinálok otthon. Megszakadok a melóban, de ez persze nincs úgy értékelve, mindenki természetesnek veszi bla-bla-bla”. Na, hát ilyesmi érzéseim nekem is voltak a végefelé. Eddig is tökre megértettem ám azokat, akik otthon vannak és házimunkáznak, és persze a férjük/családjuk szerint csak lábat lógatnak, és ezen felháborodnak és az interneten blogbejegyzésekben akadnak ki. Megértettem én ezt, és egyetértettem velük. De most át is éltem. És az kicsit azért más. Konkrét offline vagy online nyafogásba nem csapott át ez a dolog, de csak azért, mert uralkodtam magamon. A legviccesebb az, hogy amúgy semmi okom nem volt rá – igazából Bogár (és mindenki akivel találkoztam meg beszélgettem erről) tökre elismerően és szeretettel fogadja azt, ahogy én vittem otthon a dolgokat. Szóval teljesen irracionális érzés volt ez, hogy „csak az én hátamon van minden, brühühü”, rengeteg segítséget, támogatást kaptam mindenkitől. De pont erről szól ez – úgy látom most már – hogy függetlenül a környezettől, csak ezt teszi egy év otthonlét. Ez egyszerűen nem a valóságot tükrözi (mint ahogy a túlféltés-para sem), hanem csak az történik, hogy elkezdi így érezni az, aki benne van. Lesz benne egy kis sértettség – még akkor is, ha semmi oka rá, és igyekszik is küzdeni ellene.

Szóval, kismamák, ezentúl még jobban megértelek titeket!

A másik, amit észrevettem, az a külső elhanyagoltság. Heti egyszer jártam dolgozni, akkorra összekaptam magam, megborotválkoztam, felvettem egy inget – de amúgy simán egy tréningsortban meg papucsban mászkáltam egész héten. Boltba is így mentem, meg orvoshoz is a gyerekkel. És nem zavart.

Amúgy sem vagyok egy kiöltözős típus, de azért éreztem magamon, hogy kicsit túlságosan elengedem magam. Pláne, mikor Bogár is megjegyezte, hogy észrevette ám, hogy csak munka előtt borotválkozom…

Szintén ilyen magamat elengedős, otthonkényelmesedős dolog, hogy alaposan meg is híztam. Bár ebbe belejátszik az is, hogy én főztem. És hát szeretek főzni, meg finomakat enni. És ha én főzök, akkor nyilván igyekszem a legfinomabbakat, amiket szeretek. És ha finom kaja van, sok, és egész nap otthon van az ember, a kajával teli hűtő mellett, hát, akkor bizony jópár kiló plusz lesz az eredmény… (Mondjuk főzni azelőtt is főztem, és ezután is remélem sokat fogok. Tegnap például, miután hazaértem az első munkanapból, amíg Bogár eltette a paradicsomot, én kölessel töltött cukkinit csináltam. Eredetileg „rendes”, húsosat akartam, ez a köleses a „zöldevő” húgom receptje, amit Bogár tavaly megkóstolt, és mint kiderült, azóta erre áhítozik, szóval ez lett belőle. És hát az a helyzet, hogy igaza volt, nagyon jó ebéd lett belőle itt a melóhelyen.)

Elő volt ugyan irányozva, hogy amíg GYEDen leszek otthon, majd minden reggel jól tornázok meg gyúrok egyet, mielőtt felébred a gyerek, de ebből konkrétan nulla alkalom valósult meg. Mindig volt valami fontosabb, na. Szóval, mostantól még jobban felnézek a magukat összekapó kismamákra, és mégjobban megértem azokat, akik kétségbeesnek azon, hogy ez nem sikerül – nekem sem sikerült, nem jó érzés.

Amit viszont nem tapasztaltam meg a klasszikus kismama-megőrülések közül, az a bezártságérzés. Egyrészt azért, mert hetente egyszer azért bejártam dolgozni, másrészt azért, mert itt a kolóniában (ahol tavaly ilyenkor 23-an, jelenleg meg éppen csak 17-en élünk rokonok) azért mindig megvolt a változatos és támogató társaság is, meg hát fizikailag is van tér bőven az összenyitott kertekben. (Ez bonyolult, majd egyszer elmagyarázom – mindenesetre ne egy hatalmas telket képzeljetek el, hanem kicsit úgy, mint egy sakktábla egyik sarkát, ahol a fekete mezőkön élnek a családtagok. (A fehéreken meg mindenféle szomszédok.))

Ez a probléma tehát nem volt meg, de nem igazán bánom. Egyrészt szerintem ez a legfélelmetesebb az összes közül (mert hiába tudod, hogy irracionális, azért az borzasztó lehet, ha úgy érzed, hogy akaratod ellenére be- és össze vagy zárva a saját gyerekeddel, akire esetleg emiatt még mérges is vagy titokban), másrészt meg én nagyon-nagyon szeretem ezt a nagycsaládi összetartást, ami itt van. Óriási mázlim van a családommal – de szerintem ezt már leírtam itt többször is.

Na, szóval ezek a fenti dolgok ismerősek lehetnek mindenkinek, aki volt már gyeden/gyesen otthon lévő anyuka/apuka. Nyilván igazzy gyes-neurózist nem tudnék átélni, ahhoz valszeg a szülés utáni fizikai és hormonális állapot is szükséges – de most már legalább értem/érzem az alapjait.

Mindezek mellett iszonyúan élveztem ám ezt az egészet. Ezek a fenti problémák annyira minimálisak voltak (az én esetemben legalábbis), hogy felszínre igazán sosem jutottak – most azért bányásztam elő őket, hogy leírhassam. Ahogy írtam egyszer, amennyire vissza tudok emlékezni, ez életem egyik (hanem a leges-) legboldogabb időszaka volt. És most, hogy vissza kellett jönni dolgozni, konkrétan több munkával-feladatokkal kapcsolatos rémálmom is volt – pedig nem is nulláról csöppentem vissza bele, hiszen részmunkában eddig is csináltam. Azt hiszem, azért ez nem a munkának szól, egyszerűen csak a nagyobb változásokra reagálok így mindig, ilyen hülye álmokkal…

Szóval, a gyednek vége, a blog folytatódik – van ám egy csomó félbemaradt draft is, meg téma is van/lesz bőven. Hamarosan dupla mennyiségű. :-)