Vicces, hogy az előző bejegyzés pont nagy és túl mély(nek ható) alvásról szólt, most meg pont az ellenkezőjéről fogok rinyálni.

Mert a ma éjszaka valami borzalmas volt.

Nem otthon voltunk, hanem Bogár családjánál. Itt együtt alszunk a gyerekkel egy szobában – arról asszem egyszer már írtam, hogy ez azért parás, mert ilyenkor, ha felébred éjjel, és meglát minket, bizony volt már hogy eszébe jutott, hogy be akar kéredzkedni mellénk. Nem reggel, ébredés után – hétvégenként van ez a játéklehetőség – egy kis összebújásra, hanem éjszaka kellős közepén. Jogos, ő már felébredt, akkor biztos reggel van. Ráadásul ahogy mocorgunk éjjel, az is nyilván könnyebben kiveri az álmot a szeméből, ha épp abban az alvási fázisban van… Szóval a lényeg a lényeg, hogy féléves kora óta külön szobában alszik alapvetően – és ha nagymamánál alszunk, vagy túrázunk vagy ilyesmi miatt egy szobában alszunk, az bizony kockázatos egy kicsit.

A másik amit tudni kell, hogy kb. kéthónapos kora óta, amikortól az éjszakai alvás nagyjából rendeződött (vagy legalábbis ott már úgy nézett ki, éjszakai szopizásra nincs igénye), onnantól az éjszakai felkelés az én reszortom. Az elején egyszerűen azért, hogy nehogy ő is meg az anyja is „elcsábuljanak”, és csak az egyszerűség kedvéért cicivel altatás legyen a dologból. Másrészt meg azért is, mert általában én hamarabb felébredtem ha nyígott.

Na, mindegy, a felállás tehát az, hogy alapvetően külön alszik, alapvetően jó alszik, de ha valamiért mégis fel kell kelni hozzá, akkor én vagyok az illetékes.

És ami tegnap volt, olyan még egész biztosan soha nem volt, kicsi korában sem. Jó, tudom, vannak kisgyerekek, akiknél ezen gyakorlatilag minden éjjel végigmennek a szülők, előttük le a kalappal, nemtom hogy bírják…

Persze, úgy kezdődött, hogy én rontottam el. Bár nem nagyon tehettem róla – de talán nem kellett volna vacsorára cseresznyét enni. Mindenesetre éjjel savasodtam, és/vagy egy cseresznyehéjdarab akadt a torkomon, mindenesetre egy óra körül lehetett, amikor elkezdte irritálni a torkomat valami, és csúnyán elkezdtem köhögni. Percekig, nagyon durván, egy méterre a gyerek fülétől. Bogár lement, hozott nekem vizet – aztán mikor már én próbáltam vízszintesben csöndben maradni, akkor még elpakolta az életmentővizet meg egyéb felszereléseket, és utána feküdt csak le.

Na, ez így együtt már sok volt a gyereknek. Felébredt. Tanulmányozott minket. Szövegelt nekünk. Elkezdett sírni, hogy oda akar bújni hozzánk. Aztán hogy bilizni akar. Aztán hogy az vagy ez micodaaa? Meg hogy kéri a sünit. De nem kéri a baglyot. Megint kaki van. Megint „odabújok anyihoz. Egy picit. A lábához” – szóval alkudozás ezerrel. Kiesett a cumi. Apu bújj ide. De inkább kiszállunk és ő is anyuhoz bújiik. Sírás, hogy azt nem. Akkor könnyek között megint bilire akar ülni (a bili egyébként így éjszaka totál elérhetetlen volt (van ugyan valahol itt is egy, de nem is tudom, hogy hol, meg az éjszakai bulibilizést sem tartom olyan jó ötletnek), szóval azon is elkeseredett sírásig).

Stb-stb-stb. Ez ment reggel nyolcig gyakorlatilag. Nem sírt ám végig. Fél-egy óránként volt valami, amin annyira elkeseredett, hogy sírásig fajult, de amúgy nem sírt csak ébren volt, és ment a pörgés, nyafogás, egzecéroztatás. A megoldás az volt egyébként, hogy kimásztam az ágyból, leterítettem egy pokrócot az ágya mellé, és úgy próbáltunk aludni, hogy a kezemet benyújtottam az ágyba és így megvolt a testkontaktus. Hol ráhajtotta a fejét a kezemre – így tudtam aludni pár percet, de baromi kényelmetlen pózban - , hol a lábát lógatta ki a rácsos ágy szélén ülve, azzal taposott az arcomon. Hol hintapalintáztatta a sünit, amit beadtam neki – ehhez sem kellettem, tudtam picit aludni, csak kár, hogy percenként kiejtette az ágyból, és akkor jött a balhé hogy kéri vissza. Amikor épp nem voltam olyan kóma, hogy azt sem tudtam, mit beszél (vagyis amikor annyira erőszakosan felemelte hangját, hogy kénytelen voltam felébredni), egész jól tudtunk kommunikálni: elmagyaráztam, hogy csöndben kell beszélgetni, hogy ne ébresszük fel anyát, a nagymamát meg a ház többi lakóját (tényleg le is halkította ilyenkor a hangját aranyosan – egy percig kb.), megbeszéltük, milyen szuper dolgokat fogunk csinálni holnap – csak előbb aludjunk egyet („alvás” említésére balhé – akkor helyesbítek, hogy jó, nem kell aludni, csak tegye le egy kicsit a fejét, úgy, jó, akkor odateszem a kezem, ahhoz bújj hozzá, látod, így, jó, akkor nem alvás után, hanem majd „reggel”, akkor fogunk málnát szedni, meg megnézni a tyúkokat meg a többi izgi dolgot), ugyanígy megbeszéltük többször, hogy milyen jó dolgok történtek ma, kikkel találkoztunk, ki mit mondott – szóval a szokásos, máskor hatásos nyugtatómantrákat. Meg persze énekeltem neki sokat – a házban alvó többiek nagy örömére, gondolom.

Közben háromszor kellett tisztába tenni – ezt azért erőltette nagyon, mert ez volt az egyetlen ami miatt hajlandó voltam kivenni az ágyból.

Merthogy ez volt itt a lényeg: ő ki akart jönni, én meg ezt akartam elkerülni mindenféle trükkös módszerrel. Mert ha egyszer van rá példa, hogy éjszaka közepén kivesszük, akkor onnantól nemigen magyarázom meg egy aligkétévesnek hogy ez csak kivételes alkalom volt…

Egyébként otthon nem lett volna gond: szerintem viszonylag rövid, de valszeg intenzív sírással elaludt volna. Arról nem is beszélve, hogy sokszor halljuk éjszaka, hogy beszélget magában, felébred, de eszébe nem jutna hívni minket, ha nem lát, nagyszerűen eljátszik az ágya környékén elérhető dolgokkal. Kivéve mondjuk, ha "kakivan", akkor azért felemeli a hangját, hogy tegyük már tisztába. Szóval otthon ez nem lett volna ekkora gond - nem lett volna száz százalékosan nyugodt az éjszaka, de jó eséllyel mind jól kialudtuk volna magunkat a végére. Hát, most enyhén szólva sem.

Amit nem értek, hogy hogy bírta energiával az éjszaka közepén a majd’ hat órányi pörgést-ébrenlétet. Ugyanúgy játszott, járt az agya, manipulált és beszélgetett, mint nappal – pedig vagy 3 órát aludt csak előtte, sőt, a délutáni alvás totál kimaradt. (Lehet, hogy ez is a probléma egyik forrása volt egyébként, de esküvőn voltunk…)

Aztán 7-8 között valamikor elaludt – nem tudom pontosan, mert én ennek a második felét már tényleg félig kómában nyomtam végig. Konkrétan volt, hogy arra ébredtem, hogy beszélgetek vele. Szóval, már nyolc körül járhatott, amikor arra ébredtem mellette a padlón, hogy alszik – fájó derékkal visszamásztam az ágyra, aztán aludtunk mindannyian még fél tizenegyig (szerencse, hogy vasárnap volt).

Ma nem látszott rajta semmi komolyabb fáradtság, délután azért aludt egy nagyobbat – és most kicsit be vagyok tojva, mi lesz ma éjszaka, hogy megint itt alszunk, egy szobában, a meleg tetőtérben…