Tyű, eltelt több mint egy év. Közben öten lettünk: a lányok mellé született egy fiú, a virágszálak mellé egy madár (tényleg madárneve van). Ez mondjuk most történt, nemrég – najó, másfél hónapja. Szóval újra van kisbabánk, és – bár vagy féltucatnyi készülőfélben lévő bejegyzés van különböző gépeken – van néhány dolog, amit még addig le kell írni amíg ilyen kicsi. Nem a szülés (bár az is, mert az meg… najó, hagyjuk, végülis a lányokéról sem írtam), hanem olyan dolgok, amik csak az ilyen kisbabáknál szembeötlőek.

Például teljesen elfelejtettem már, hogy az újszülötteknek nincs feneke. Mármint a luk nyilván megvan, de popsijuk, pláne az a cuki babapopsi, az abszolút nincs. Merthogy az újszülöttek soványak (nyilván, ki kell férni, meg hát mitől is lennének hurkásak), és úgy néz ki a dolog, mintha a hátuk egyenesen a lábukban folytatódna, sőt, mintha a testük a hátukig be lenne vágva: egyszercsak kettéválik az, amit hátnak nevezünk, és két láb lesz belőle, slussz.

Persze aztán elkezd enni a gyerek, és mivel nem mozog, szépen gyarapodik – Madár most már kifejezetten hurkás, pedig, mondom, még csak másfél hónapos…

A másik a „harkályozás”. Az a mozdulatsor, amit akkor csinál a gyerek, amikor a mellkasodon van, és éhes. Vadul keresni próbálja a kaját, felemeli a fejét (ugye nagyjából függőleges testhelyzetet kell elképzelni, mint a harkályé a fán), de a gravitáció visszahúzza, megint emeli, megint visszaesik, és ezt képes a végtelenségig ismételni. Szóval, mint egy harkály, püföli az orrával a szülője (vagy hát bárki) testét szegény – egész addig, amíg nem kerül végre cici a szájába, vagy amíg el nem fárad.

A harmadik meg szintén kajakereséssel kapcsolatos. Azt a kicsit rémisztő érzést is egész elfelejtettem már, amikor a válladra veszed, ő meg érzékeli, hogy itt olyasmi bőrfelület van, amiből kaja szokott jönni (a nyakad), és izgatott szuszogással és fújtatással, rád meresztve a még nem nagyon látó szemét, határozott céltudatossággal elkezdi magát olyan pozícióba küzdeni, hogy rátapaszthassa a kis fogatlan száját a nyaki artériádra…

Egyébként olyan iszonyú gyorsan fejlődik, hogy már ez sem igen van: most már tökjól lát, megnézi magának az embert, a testvéreit, és ugyan a fejével még nem tud követni (az nagyjából random mozog mikor izgatott), de a szemével már igen. És vissza tud mosolyogni, és persze már kétszer akkora mint volt (najó, lehet, hogy még csak annak tűnik, mindenesetre már most sír az ember lelke, hogy „hova tűnt az icipici kisfiam?”, merthogy már egészen gyerekformája van, nem újszülött… Pedig még csak pár hete született basszus.

Egyébként ez az az időszak – ami Lilavirágnál is elég kritikus volt -, hogy már érzékeli a környezetét, és képes unatkozni, ha nem történik semmi, ugyanakkor még semennyire sem képes magát szórakoztatni. Nem tudja még koordinálni a végtagjait, hogy kézbe vegyen valamit, nem tudja még tudatosan odafordítani a fejét/figyelmét semmire – viszont most már elég nagy ahhoz, hogy azt érzékelje, hogy ő most egyedül van hagyva, és nincs ott senki, és semmi érdekes sincs, és áááá, azonnal jöjjön valaki és történjen valami!

Eddig ugye csak akkor sírt, mikor éhes volt (meg, najó, ha fájt a hasa. Meg ha öltöztettük. Meg ha kényelmetlen volt a pisis pelenka. Meg ha éppen böfizni kellett. Meg… Najó, hagyjuk, mindenesetre a lényeg, hogy az ember tudta, hogy ha kielégíti az ember a szükségletét, akkor nyugi lesz), mindenesetre most már a kis lelkének is vannak szükségletei. Például az, hogy lehetőleg mindenki körülötte forogjon és őt csodálja, najó, legalábbis hogy legalább valami érdekes történjen a látókörében. Szerencsére ebben óriási segítség Fehérvirág – de ez már egy másik bejegyzés lesz.