Hát, megint eltelt csomó idő, már a kicsi is szinte nagy. Legalábbis ahhoz képest, amilyen pici volt akkor, amikor még elkezdtem gyűjteni, hogy ki mit tud. Sőt, igazából egy csomó gyerekszájszöveget, meg büszkélkednivalót leírtam magamnak már azelőtt, mielőtt megszületett volna Kisebbikvirágszál, a Lila, de azok persze azóta elkeveredtek, meg már az több mint negyedéve volt, ennél azért egy „kicsit” gyorsabban fejlődnek. Ami akkor nagy szám volt, az ma már tavalyi hó. Ami hol van. Vagy mi.

Na, mindegy.

Kisebbikkisvirágszál, azaz Lila (szoknom kell ezt még):

Ő például tud nézni a kék szemével. Itt mondjuk a nézés az nem akkora nagy szám, de hogy kék! Az én gyerekemnek! Kék! Szeme! Van! Hát, ezt sose gondoltam volna. Az egész családom barna színkomplexiójú, apunak meg a legkisebb öcsémnek van a legvilágosabb szeme, de azért az is barna, még ha szürkészöldesbarna is. De ez meg világító kék… A kék szem a gyengém – a kékszemű csajok is, nameg persze a kékszemű kisgyerekek is, szóval teljesen odáig vagyok meg vissza.

És persze tényleg néz is vele. Most már simán lekövet bármit, megbámul. Ami jó, mert két hónapos korában még macera volt, hogy _már_ unatkozott, ha nem foglalkozott vele valaki, de _még_ nem találta ki, hogy önmaga is tud tenni a szórakoztatásáért – például azt, hogy oda fordítja a fejét és oda néz, ahol valami érdekes van/történik.

Sőt, most már mosolyog is. Egy hónapja, mikor elkezdtem írni mikor már két hónapja írtam ezt a bejegyzést, akkor még úgy fogalmaztam, hogy „tétován mosolyog, de nem azon tétovázik, hogy vajon én konkrétan megérdemlem-e azt a mosolyt, hanem azon, hogy egyáltalán képes-e a mosolygásra vagy inkább mégsem”.

Hát, azóta szintet léptünk: most már egyszer-kétszer hangos-göcögős kacajt is sikerült kicsalni belőle. És persze most már konkrétan rámosolyog az emberekre, akik fölé hajolnak, vagy akik produkálják neki magukat.

Hangok. Igen, most már azt is tud – még nagyon keveset hallani a hangját (mármint a sírást leszámítva, persze), de most már egész gügyögős effekteket tud kiadni. Juteszembe, egy hónappal ezelőtt konkrétan olyan hangjai voltak, mint egy nyolcbites játéknak a 90-es évek elejéről; ilyen sivítós csippanások. Most már „heőőő”-zik meg rendes babahangokat ad ki.

Mit tud még?

Ja, aludni. 8-9 órát is végigalszik simán, időnként csak hetet, nade az se rossz, na. Az igaz, hogy éjfélkor kezd neki általában.

Ja, meg fogni is tud. Ha valami felkelti a figyelmét, akkor először a szemével fókuszál rá, aztán a kezével. Elkezd kapálózni felé, és most már egész gyorsan és céltudatosan meg tudja ütögetni meg megfogni a feje fölé függesztett dolgokat. Sőt, szép lassan közelíti hozzá a másik kezét is, és előbb-utóbb két kézzel ragadja meg a dolgokat.

Nagyon vicces volt ahogy felfedezte a kezét. Ökölbe szorítva maga elé tartotta mint egy bokszoló, és nagyon erősen figyelte, fél órán át akár. Persze, a keze önkéntelenül is mozog, ez aztán még jobban érdekessé teszi. Ezt egyébként most is csinálja, de most már képes a nagy figyelés közben a másik kezével megközelíteni és megfogni az előrenyújtott öklét… Nagyon izgi. Neki mindenképp, látszik rajta ilyenkor.

Nagyobbikkisvirágszálnál nem emlékszem hogy ilyen lett volna – ő mondjuk a kezének az árnyékát nézte úgy emlékszem…

Nagyobbikkisvirágszál, azaz Fehér:

Ő meg szépen szobatisztul. Most hétvégén pl. 78 óra alatt egyetlen egy pisis pelenka volt – a legvégén. Pedig akkor már fél napja nem voltunk otthon… Szóval nagyon ügyesen csinálja. Érdekes, hogy egész más most a módszer, mint nyáron, amikor elkezdte ezt a dolgot: akkor folyton szólt, hogy bilire akar ülni. Most meg folyton ellenáll, és nem akar, de minimum naponta négyszer (reggeli kelés után, délutáni fekvés előtt, délutáni alvás után, és fürdés előtt) muszáj, ezt erőltetjük, ez a rutin részévé vált. És az a helyzet, hogy láthatólag simán visszatartja közte. Szokta is mondani, hogy „összeszojítom a fenekemet”.

Szóval, a módszer más, de az eredmény tök jó – néha-néha azért becsúszik még egy-egy baleset.

A másik tudománya az éneklés. Eddig is nagyon szeretett énekelni – de általában saját maga által költött dalokat. Nagyon jó kis dallamokat mixelt össze, egyrészt halandzsa, másrészt értelmes, őt épp foglalkoztató dolgokból, amikbe időnként valódi nótákból való sorokat szőtt bele. Egyébként ez még most is az egyik kedvenc játéka: tegnap este vacsora közben/után egy hosszú-hosszú éneket adott elő. Úgy volt nagyjából, hogy „Tigris megy a fűben/ide megy-oda megy/így lovagolnak/jobbra-balra át elment”. Aztán jött a következő versszak: „Róka megy a fűben/ide-oda megy/gyere vissza róka”, aztán a következő „Elefánt megy a fűben/ide megy-oda megy/ találkozik a tigrissel/gyere vissza tigris” – és így tovább, kis variációkkal ugyanaz, de mindig más állat megy a fűben. A dallam meg olyan kántálós, de a végére begyorsulós, változatos pentaton valami. Ja, és a szöveg ennél sokkal viccesebben hangzik az ő nyelvén. Az utolsó sor például valahogy így: „Ejefánt med a fűben/ide med – oda med/tajákozik a tigjisszel/deje vissza tigjisz”.

Szóval ilyeneket eddig is énekelt, meg pár egyszerűbb éneket – de általában ez utóbbiakat szégyellősen, utánunk suttogva. Na, és most karácsony után meglepett minket.

Karácsonykor a családunk szinte folyamatosan énekel. Bő egy hétig minden nap összegyűlünk valamelyik családtagnál a karácsonyfa alatt, és az este folyamán az egyik közösségi program a karácsonyi énekek éneklése. A legkisebb öcsém csinált egy gyűjteményt belőlük most karácsonyra, 31 ének van benne, de azóta szerintem vagy még tucatnyit összeszedtünk, amit kifelejtett. Felvidéki pásztorjáték-énekektől a karácsonyi kánonokon át az olyan „átlagos” dolgokig mint a Mennyből az angyal. Na, szóval van a repertoárban bőven.

A kis(nagy)lány az ünnepek alatt természetesen nagyon élvezte a közös énekléseket, amikor körbeültük a karácsonyfát, de az időnkénti suttogós dúdoláson kívül nem nagyon szállt be aktívan.

És aztán, az ünnepek után, január első napjaiban egyszercsak elkezdte őket énekelni. Tisztán, szépen, csak néha-néha összekavarva egy-egy nehezebb, értehetetlenebb szót, és egyből több versszakot mondott egymás után. És nem egy éneket – hanem vagy hatot. És aztán, kis presszionálásra még másik féltucatnyit. Hangosan, szépen – és azóta együtt énekeljük őket minden este, és persze egyre újabbakat tanulunk.

Aztán. Tud még játszani. Mármint velünk, mindenféle játékokat. Asszem írtam már a kártyázásról, azt már lassan fél éve csináljuk lelkesen – a Fekete Péter-szerű, de állatos kártyákban nagy ügyességgel húzunk egymástól, és örülünk, ha párunk van. Akkor azt lerakjuk – és nem nézzük, kinek van több, a „nyertes-vesztes” fogalma hülyeség, mindenki nyertes, aki játszik.

De tud jengázni és dominózni is (kis segítség kell tőlünk közben, de érti és élvezi mindkét játékot).

Kirakózni is már kb, fél éve kirakózik – csak persze most már egyre bonyolultabbakat is megcsinál. Van egy Bogyó és Babócás kirakója is – azt következetesen „bohócos”-nak nevezi. Merthogy fehér az arcuk, nyilván – Bogyó és babócát (meg úgy egyáltalán, youtube-os vagy tévés mesét) meg még sosem látott. (Najó, talán vendégségben talán volt olyan, hogy látott valami mozgóképes mesét a háttérben.) Mindenesetre a „bohócos” és a többi kirakóját is nagyon szereti.

Meg persze főz a kis edénykéivel. Meg mostanában hajót épít, és azzal megyünk a Dunán, aztán megérkezünk a szigetre, ahol kiszáll, úszik, kavicsot dobál, pergetve horgászik, Tutecel, szóval eljátssza, amit egy nyári napon csinálnánk. (A hajó áll egy nagyszékből, elétolva egy kisszék, azelé a sámli, az elé pedig a rollerje, aminek a kormányával vezeti a hajót (vagy van, hogy csak a levegőt tekergeti). Közben „én vadok a kaptány!”, „pejgesszünk!”, „itt egy hal! Menyhal!” szövegeket nyom.

Tök jó, hogy így el tudja ereszteni a fantáziáját. Ha kell neki valami, elég, ha a levegőt nyújtom neki a markommal, hogy „tessék, itt a szög meg a kalapács, szerelj te is”, akkor nagy komolyan elveszi (a semmit), és elkezd vele kalapálni meg játszani. És ugyanez működik bármilyen veszélyes dologgal, amit amúgy nem adnék a kezébe. Sőt, van, hogy mikor keresek valamit, és nem találom, akkor egyszercsak ő hozza nagy boldogan, hogy „Itt van!”, és nyújtja a markát, ami persze üres, és akkor nekem kell örülnöm, és úgy tennem, mintha használnám az adott dolgot.

Nem tudom, ez mennyi idős korig működik, de ilyen egyszerű, fantáziát igénylő dolgokkal tényleg jobban el van, mint a konkrét játékokkal.

Na, akartam még csomó mindent írni; főleg gyerekszájakat, abból az elmúlt három-négy hónapból már jó nagy gyűjtés van különböző formátumokban. De szerintem itt ezt most befejezem, már így is hosszú, majd inkább lesz egy ilyen szövegelős bejegyzés is.

Ja, még „Ki mit tud” – azért Bogár is tud dolgokat. Például olyan negyvenéves meglepetésszületésnapot szervezni nekem, amire egész életemben vigyorogva fogok visszagondolni. De most nem ezt akartam elmondani, hanem hogy milyen vicceseket tud mondani. Egyszer, mikor Kisebbikvirágszál egy jó nagy adag félig emésztett tejből álló bukást helyezett el a ruháján, eltartotta magától a gyereket, nagy lelkesen ránézett és azt mondta neki örömmel telt hangon: „Túrót kaptam! Köszönöm!”