Tegnap nem voltam itthon, de Bogár összegyűjtött pár szöveget, amit elcsípett.

„Bajátaim ész mászik bajátaim, az a helyzet…”

vagy aszondja: Tépett nekem wc-papírt: „Tesszék. Másik, tesszék. Elég lesz.” – és lerakja a gurigát.

Ezek közül nyilván van olyan, amit tőlünk tanul (például egyik nap sokat mondogatta, hogy „persze Pityu”, ami az egyik nagynéném mondása, de az egész családra átragadt – most már őrá is), meg mikor múltkor azt mondta, hogy „megzabájjak apa”, azt is nyilván tőlünk tanulta el.

De egy csomó dolog van, amit nem tudom, hol hallott. Tévénk nincs, youtube-os mesét soha életében nem nézett (najó, vendégségben már látott ilyet), a könyvekből meg a hosszabb szövegeseket még nem olvassuk neki, csak az ilyen Iciri-piciri meg Török és a tehenek hosszúságú dolgokat. (A könyvolvasás tehát jelenleg inkább a képekről mesélés-meséltetés jelenleg, de lehet, lassan értékelné a konkrét meseszövegeket is...)

Szóval, a lényeg, hogy a szókincsében ennek ellenére csomó olyan kifejezés szerepel, amiben nem ismerek rá a mi szavajárásainkra. Talán a nagyszüleitől tanulja – de még valószínűbbnek tartom, hogy az óvodás unokatesóktól lesi el. Ők sem mindig használják ezeket jól, de annál nagyobb lelkesedéssel – és az egészen biztos, hogy mikor velük van, akkor minden idegszálával figyeli őket és tanul tőlük, ezt számtalanszor látom. Mondjuk minket is mindenben utánoz: múltkor voltunk egy esküvőn, és ahogy ültünk és figyeltük a szertartást, konkrétan minden mozdulatomat azonnal letükrözte – ha megvakartam az orrom, azonnal ő is, ha összekulcsoltam a kezem, ő is, ha hátradőltem a széken, ő is. Itt persze nyilván őt lestem a szemem sarkából, onnan tudom ezt – de vajon hányszor van, hogy észre sem veszem, hogy figyel, tanulmányoz, és átvesz tőlem dolgokat?

Szóval, ami nincs: nincs többet egyszerűen elaltatás, amivel épp nemrég büszkélkedtem. Nincs az, hogy altatóéneklés közben behanyatlik a kezemből az ágyba, aztán legfeljebb félóra múlva halljuk, ahogy magában magyaráz.

Most ugyanis pelenkázás-fektetés közben valamikor egészen biztosan benyögi, hogy „bilire, kaki jön!” És ez nem úgy megy, hogy akkor pisi (még mindig keveri a két terméket, pontosabban mindkettő kaki), aztán folytatódik az éppen félbehagyott folyamat. Igaz, az esetek nagy részében bilire ülés után hamar jön egy kis csurgás. Amit nagy örömmel megmutat nekünk, együtt ki kell önteni a WC-be – de aztán közli, hogy „még kell!”. És bizony igazából ilyenkor már nem kell. Csak ücsörögni akar még. De akár félórán keresztül. Tökegyedül, merthogy persze nem fogok vele félórát ott ücsörögni, vannak dolgaim. Pár percenként benézek, hogy kész? de sosincs kész. Úgyhogy a végére bedurvulok, és közlöm, hogy ennyi volt, irány az ágy – na, akkor kitör a világháború, sírás, kapaszkodás a bilibe, szóval harc indul. Amit aztán persze én nyerek, részben erőből, részben észből, mert azért általában ki tudok találni valamit, amivel elterelem a figyelmét, és amiről beszélgetni lehet, ami megnyugtatja. Így csak fél-másfél percre rövidül a bömbölés.

De azért ezt fárasztó naponta sokszor eljátszani – márpedig minden fektetés előtt, és persze utána is megtörténik. Merthogy fektetés után most már nem monologizál, hanem konkrétan minket céloz mindenféle óhajokkal-sóhajokkal. Amikre általában nem reagálunk a másik szobából, de a „kaki van, bilire”-re igen, mert ilyenkor szinte mindig jön pisi, és az esetek nagy részében kaki is. Ami tök jó, csak ne lenne olyan küzdelmes utána a bilizés abbahagyása…

A legrosszabb, hogy ez már az éjszaka közepén is előfordulhat. Ma éjjel például fél háromtól 30 percet ült a bilin. Felébredtem a sírásra, hogy apuka, kaki van,átmentem, kislámpát kapcsoltam, láttam, hogy pár csepp van a pelusban, kivittem a bilire, azonnal jött is a termék, amit a kislány, mintha nappal lenne, virgonc felpattanással, önmagának örömködős tapsolással, és azonnali wc-be öntéssel nyugtázott. Aztán jött a „még kell”, és egy szenvedős félóra. Otthagytam a félhomályban, egyedül a fürdőben – nem kapcsoltam nagylámpát, hogy ki ne verjem a szeméből az álmot, úgyhogy csak a szomszéd szobából szivárgott át valamennyi fény - , és megmondtam neki, hogy én visszamegyek aludni, neki is azt kéne, szóljon ha kész van. De nem szólt, úgyhogy ötpercenként kizavartam magam az ágyból, hogy megnézzem mi a helyzet. A végére nagyon megesett a szívem rajta: ott ült a sötétben, két kis ökle a szemén, térdére hajtva a feje, és rendületlenül trónol. De nem aludt, sőt, minden ágybavivős próbálkozás hangos sírásba torkollott. Végül megbeszéltük, hogy egy éneklés után megyünk, de így is bőgés lett a vége mikor felvettem, hogy „nem akajok aludni”. Aztán mire visszavettük a hálózsákot, sikerült megnyugodni – azért már nagyon fáradt volt szegényem.

Egy óra múlva aztán felsírt megint. Akkor csak átmentem, megsimogattam, melléültem, hozzámbújt, beszéltem hozzá kicsit, aztán visszafeküdt, nem kellett felvenni, két perc sem volt az egész. Mindenesetre zűrös éjszaka volt az átlaghoz képest. Igaz, jön a foga is, folyton a szájában turkál, és látom hátul, ahogy fehéredik.

Mindenesetre aminek még vége van, az a megszakítás nélküli alvás. Az elmúlt másfél hetet számolva majd minden második éjszaka volt valami hasonló.

Láthatólag kevesebb alvás is elég már neki. Mint ahogy volt egy növekedési ugrás 6 hetes kora környékén, és az addigi tejmennyiség helyett hirtelen kétszer annyit igényelt, (amit szegény Bogár, akinek a tejtermelése épp akkor érte utol az igényeket, nagyon megszenvedett), úgy most az éjszakai 11-12 óra helyett egyik napról a másikra 9-10 órára váltott. Nem mondom hogy ez kevés, vagy hogy sajnálni kéne minket, sőt, csak tényleg furcsa, hogy vannak ilyen ugrások, egyik pillanatról a másikra.

És hát megjött a dackorszak is. Eddig tényleg álomjó dolgunk volt, de hát két hét múlva két éves, szóval itt az ideje. Óriási vehemenciával szerez érvényt a „nem akajom”-oknak és az „az a enyém!”-eknek meg a „még akajok!”-nak. Az unokatesók négyen vannak testvérek, és tudják, hogy a legkisebbel kedvesen kell bánni, úgyhogy a velük való balhék a „ki játszik mivel” meg a mi kié témában mindig azzal végződnek, hogy aranyosan engednek neki, de hallgatni is rossz, amit Kisvirágszál levág ilyenkor. Amikor meg velünk szemben feszül be valamibe, akkor bizony fizikai és lelki erőre is szükség van, hogy bírjuk a kád/ágyszélébe kapaszkodós bömbölést és keserves sírást, hogy „nem akajooook” fürdeni vagy épp aludni menni, vagy felvenni ezt vagy azt a ruhát, esetleg pelenkát sem. Ezek klasszikus műbalhék egyébként: tegnap berepült egy bogár a kád szélére miközben próbáltam beküzdeni a kádba: a sírást mintha elvágták volna, és tök normális hangon kérdezgetni kezdte, hogy ez mi, és mit csinálok vele (kivittem a kertbe). Szóval, egyrészt az ehhez hasonló hirtelen, váratlan elterelések segítenek ilyenkor, másrészt az összebújás – ha odabújunk, és hagyjuk, hogy sírjon, vigasztaljuk, együttérzésünkről biztosítjuk (meg közben arról, hogy sajnos amit akarunk, az lesz), akkor előbb-utóbb általában tud egy kicsit relaxálni, és akkor megoldható a probléma. Általában – de ez egyre több energiabefektetést és kreativitást kíván… Hát, ez egy ilyen korszak.

Ugyanakkor az van, hogy továbbra is egy nagyon-nagyon aranyos, intelligens és kedves kislány. Tegnap például egész délelőtt tökegyedül játszott, a lehető legaranyosabban dumálgatva közben. Vagy pl. volt egy több mint másfél órás autóutunk mostanában, amit oda-vissza tökéletes nyugalomban, egy szem játékkal meg a kezeivel játszva, az ablakon át nézelődve, magában énekelgetve töltött, csak időnként pislantottunk hátra, hogy összevigyorogjunk, aztán folytatta.

Hosszú, összetett mondatokban beszél, tökéletesen ragoz, nagyon cuki, ahogy a tagmondatok között leviszi a hangsúlyt, aztán jellegzetes, dallamos kötőszavakkal folytatja. Pl. „Bajackot nem szedünk moszt, meeeejt (kis szünet) nem megéjett. (hangsúly le, aztán:)) Még. …Haneeeeem jibizlit szedjünk inkjább!”. Mondja, hogy, „kéjem szépen”, „bocánat” meg „szajjájom, de…”, múltkor meg megkérdeztem, hogy mikor eszünk már (én már nagyon éhes voltam, de ő láthatólag még nem), mire közölte, hogy „Féjójája!” A számokat is nagyon szereti, sokszor kéri a „szentit”, és mindent megmér vele – van olyan nap, hogy minden „huszonkettő”, de van hogy „nyóc-kijenc” vagy haaminc.

Szóval, hihetetlen dumálókája van, és dackorszak ide vagy oda, irtó aranyos és cuki lány.

Nem volt gond. Elég későn feküdt megint, de mukk nélkül aludt hétig. Akkor felébredt, hogy „kakivan, bilire”, termelt egy óriásit a bilibe (a pisi persze a pelusba csurgott, de így is odáig voltam meg vissza), aztán még visszakéredzkedett az ágyba. Nem aludt vissza rögtön, volt egy jó órás „jajj, kieszett a cumi!” meg „kéjem a sünit! Nem kéjem a vizijót” „innivajót kéjek” ugrálás, de fekve játszott az ágyában, szóval láthatólag nem volt igénye még felkelni. Aztán egyszercsak el is aludt, és 10 után ébredt megint…

Volt egy másik sztori, még tegnap miközben a hosszú bejegyzést írtam, akkor jegyzeteltem:”

„Most mellettem tanulja felakasztani a szíjuknál fogva a dolgokat. Előtte percekig kétségbeesve húzta erőből, és kiabálta, hogy „nemtudom, egíts!”. A második után már nem segítettem, csak innen a székből ülve (fontos blogolnivalóm van) magyaráztam, hogy fölfelé próbálkozzon. Gyanakodva fogadta a tippet, de aztán megpróbálta – és ha láttátok volna azt az örömet ahogy rájött! Aztán még volt pár próbálkozása amíg bármikor reprodukálni tudta a mozdulatot, de minden egyes alkalommal megörült neki, milyen ügyesen tud leakasztani valamit – ami erőből nem ment. Szerintem most tanulta meg a „többet ésszel mint erővel” alapigazságot…”

Vicces, hogy az előző bejegyzés pont nagy és túl mély(nek ható) alvásról szólt, most meg pont az ellenkezőjéről fogok rinyálni.

Mert a ma éjszaka valami borzalmas volt.

Nem otthon voltunk, hanem Bogár családjánál. Itt együtt alszunk a gyerekkel egy szobában – arról asszem egyszer már írtam, hogy ez azért parás, mert ilyenkor, ha felébred éjjel, és meglát minket, bizony volt már hogy eszébe jutott, hogy be akar kéredzkedni mellénk. Nem reggel, ébredés után – hétvégenként van ez a játéklehetőség – egy kis összebújásra, hanem éjszaka kellős közepén. Jogos, ő már felébredt, akkor biztos reggel van. Ráadásul ahogy mocorgunk éjjel, az is nyilván könnyebben kiveri az álmot a szeméből, ha épp abban az alvási fázisban van… Szóval a lényeg a lényeg, hogy féléves kora óta külön szobában alszik alapvetően – és ha nagymamánál alszunk, vagy túrázunk vagy ilyesmi miatt egy szobában alszunk, az bizony kockázatos egy kicsit.

A másik amit tudni kell, hogy kb. kéthónapos kora óta, amikortól az éjszakai alvás nagyjából rendeződött (vagy legalábbis ott már úgy nézett ki, éjszakai szopizásra nincs igénye), onnantól az éjszakai felkelés az én reszortom. Az elején egyszerűen azért, hogy nehogy ő is meg az anyja is „elcsábuljanak”, és csak az egyszerűség kedvéért cicivel altatás legyen a dologból. Másrészt meg azért is, mert általában én hamarabb felébredtem ha nyígott.

Na, mindegy, a felállás tehát az, hogy alapvetően külön alszik, alapvetően jó alszik, de ha valamiért mégis fel kell kelni hozzá, akkor én vagyok az illetékes.

És ami tegnap volt, olyan még egész biztosan soha nem volt, kicsi korában sem. Jó, tudom, vannak kisgyerekek, akiknél ezen gyakorlatilag minden éjjel végigmennek a szülők, előttük le a kalappal, nemtom hogy bírják…

Persze, úgy kezdődött, hogy én rontottam el. Bár nem nagyon tehettem róla – de talán nem kellett volna vacsorára cseresznyét enni. Mindenesetre éjjel savasodtam, és/vagy egy cseresznyehéjdarab akadt a torkomon, mindenesetre egy óra körül lehetett, amikor elkezdte irritálni a torkomat valami, és csúnyán elkezdtem köhögni. Percekig, nagyon durván, egy méterre a gyerek fülétől. Bogár lement, hozott nekem vizet – aztán mikor már én próbáltam vízszintesben csöndben maradni, akkor még elpakolta az életmentővizet meg egyéb felszereléseket, és utána feküdt csak le.

Na, ez így együtt már sok volt a gyereknek. Felébredt. Tanulmányozott minket. Szövegelt nekünk. Elkezdett sírni, hogy oda akar bújni hozzánk. Aztán hogy bilizni akar. Aztán hogy az vagy ez micodaaa? Meg hogy kéri a sünit. De nem kéri a baglyot. Megint kaki van. Megint „odabújok anyihoz. Egy picit. A lábához” – szóval alkudozás ezerrel. Kiesett a cumi. Apu bújj ide. De inkább kiszállunk és ő is anyuhoz bújiik. Sírás, hogy azt nem. Akkor könnyek között megint bilire akar ülni (a bili egyébként így éjszaka totál elérhetetlen volt (van ugyan valahol itt is egy, de nem is tudom, hogy hol, meg az éjszakai bulibilizést sem tartom olyan jó ötletnek), szóval azon is elkeseredett sírásig).

Stb-stb-stb. Ez ment reggel nyolcig gyakorlatilag. Nem sírt ám végig. Fél-egy óránként volt valami, amin annyira elkeseredett, hogy sírásig fajult, de amúgy nem sírt csak ébren volt, és ment a pörgés, nyafogás, egzecéroztatás. A megoldás az volt egyébként, hogy kimásztam az ágyból, leterítettem egy pokrócot az ágya mellé, és úgy próbáltunk aludni, hogy a kezemet benyújtottam az ágyba és így megvolt a testkontaktus. Hol ráhajtotta a fejét a kezemre – így tudtam aludni pár percet, de baromi kényelmetlen pózban - , hol a lábát lógatta ki a rácsos ágy szélén ülve, azzal taposott az arcomon. Hol hintapalintáztatta a sünit, amit beadtam neki – ehhez sem kellettem, tudtam picit aludni, csak kár, hogy percenként kiejtette az ágyból, és akkor jött a balhé hogy kéri vissza. Amikor épp nem voltam olyan kóma, hogy azt sem tudtam, mit beszél (vagyis amikor annyira erőszakosan felemelte hangját, hogy kénytelen voltam felébredni), egész jól tudtunk kommunikálni: elmagyaráztam, hogy csöndben kell beszélgetni, hogy ne ébresszük fel anyát, a nagymamát meg a ház többi lakóját (tényleg le is halkította ilyenkor a hangját aranyosan – egy percig kb.), megbeszéltük, milyen szuper dolgokat fogunk csinálni holnap – csak előbb aludjunk egyet („alvás” említésére balhé – akkor helyesbítek, hogy jó, nem kell aludni, csak tegye le egy kicsit a fejét, úgy, jó, akkor odateszem a kezem, ahhoz bújj hozzá, látod, így, jó, akkor nem alvás után, hanem majd „reggel”, akkor fogunk málnát szedni, meg megnézni a tyúkokat meg a többi izgi dolgot), ugyanígy megbeszéltük többször, hogy milyen jó dolgok történtek ma, kikkel találkoztunk, ki mit mondott – szóval a szokásos, máskor hatásos nyugtatómantrákat. Meg persze énekeltem neki sokat – a házban alvó többiek nagy örömére, gondolom.

Közben háromszor kellett tisztába tenni – ezt azért erőltette nagyon, mert ez volt az egyetlen ami miatt hajlandó voltam kivenni az ágyból.

Merthogy ez volt itt a lényeg: ő ki akart jönni, én meg ezt akartam elkerülni mindenféle trükkös módszerrel. Mert ha egyszer van rá példa, hogy éjszaka közepén kivesszük, akkor onnantól nemigen magyarázom meg egy aligkétévesnek hogy ez csak kivételes alkalom volt…

Egyébként otthon nem lett volna gond: szerintem viszonylag rövid, de valszeg intenzív sírással elaludt volna. Arról nem is beszélve, hogy sokszor halljuk éjszaka, hogy beszélget magában, felébred, de eszébe nem jutna hívni minket, ha nem lát, nagyszerűen eljátszik az ágya környékén elérhető dolgokkal. Kivéve mondjuk, ha "kakivan", akkor azért felemeli a hangját, hogy tegyük már tisztába. Szóval otthon ez nem lett volna ekkora gond - nem lett volna száz százalékosan nyugodt az éjszaka, de jó eséllyel mind jól kialudtuk volna magunkat a végére. Hát, most enyhén szólva sem.

Amit nem értek, hogy hogy bírta energiával az éjszaka közepén a majd’ hat órányi pörgést-ébrenlétet. Ugyanúgy játszott, járt az agya, manipulált és beszélgetett, mint nappal – pedig vagy 3 órát aludt csak előtte, sőt, a délutáni alvás totál kimaradt. (Lehet, hogy ez is a probléma egyik forrása volt egyébként, de esküvőn voltunk…)

Aztán 7-8 között valamikor elaludt – nem tudom pontosan, mert én ennek a második felét már tényleg félig kómában nyomtam végig. Konkrétan volt, hogy arra ébredtem, hogy beszélgetek vele. Szóval, már nyolc körül járhatott, amikor arra ébredtem mellette a padlón, hogy alszik – fájó derékkal visszamásztam az ágyra, aztán aludtunk mindannyian még fél tizenegyig (szerencse, hogy vasárnap volt).

Ma nem látszott rajta semmi komolyabb fáradtság, délután azért aludt egy nagyobbat – és most kicsit be vagyok tojva, mi lesz ma éjszaka, hogy megint itt alszunk, egy szobában, a meleg tetőtérben…

Ma reggel egy kicsit beparáztatott a gyerek. Pontban fél hét volt – én már tettem-vettem, de ő még ilyenkor bőven alszik, ha kilenc előtt fel is ébred kicsit, de vissza is alszik. De most 6:30 volt, amikor meghallottam a hangját a szobájából – pontosabban a bébifonból. Teljesen ébernek hangzott, magyarázott valamit, még az „apu”-t is felismertem a szövegeléséből. De nem nyitottam rá – ilyenkor, ahogy írtam, visszaalszik még, ha fel is ébred egy kis időre.

El is hallgatott hamar – de aztán 5 percre rá megszólalt a bébifon riasztója… Ilyen kütyünk van, ami nem csak a hangot közvetíti, de van olyan funkciója, ami (egy matrac alá helyezett érzékelő segítségével) észreveszi, ha a gyerek nem lélegzik, nem mozog, és hangos csipogással beriaszt. Ez elvileg a hirtelen csecsemőhalál ellen véd, és bő féléves kora óta használjuk – azóta viszont csak akkor jelzett be, ha úgy vettük ki az ágyából, hogy elfelejtettük kikapcsolni.

Szóval, egy kicsit betojtam, hogy ez most mi. Persze, az is lehetséges, hogy kimászott az ágyából, és azért nem érzékeli a levegővételét – de mondjuk azt meg hogyhogy ilyen csöndben tette? Legalább valami diadalmas halandzsát kellett volna hallanom, ha most egyszercsak gondolt egyet, és elhagyta az ágyát (ilyesmit eddig még sosem próbált, legalább is tudtommal)…

Szóval, berontottam a szobájába, ahol szintén éktelenül csipogott a gyerekvigyázó ottani egysége. A kislány az ágya sarkában feküdt, tágra meresztett szemmel, mozdulatlanul. Persze, megijeszthette a csipogás, kikapcsoltam gyorsan, és csak utána fordultam oda hozzá. Továbbra sem mozdult, sőt, arra se, hogy rátettem a mellkasára a kezem, és totál beparázva ellenőriztem, hogy lélegzik-e. Természetesen igen. Elég sötét volt, úgyhogy nem láttam, mit néz – valószínűleg engem bámult, hogy mit keresek én ilyenkor a szobájában. Ugyanakkor valószínűleg félig (sőt, majdnem teljesen) aludt is – nem moccant sem arra, hogy megsimogattam, sem arra, hogy még egyszer ellenőriztem, minden rendben-e – csak mikor már fél percig tettem-vettem motoszkáltam körülötte, kerestem a cumiját és a kezébe adtam, akkor mocorgott-helyezkedett kicsit.

Gondoltam, jól van, akkor igazából még alszik, és óvatosan becsukva az ajtót, kivonultam.

Régebben – mikor még elkezdtem ezt a GYED-dolgot, asszem erről a blog elején valamikor írtam is – ez a szobából kimenés volt az altatás legkritikusabb pontja. Már akkor is bekéredzkedett az ágyba, és tök jól elvolt benne egyedül, ébren is, meg értette azt is, hogy most aludni kell, amit szeret – de az, hogy kivonulunk a szobából, maga az egyedülhagyás aktusa nem igazán tetszett neki, és ezt gyakran ki is fejezte. Volt, hogy csak nyöszögött, és mire becsuktuk az ajtót, abba is hagyta, volt, hogy felpattant az ágyban és úgy nézett utánunk szemrehányóan és szomorúan (ami ugye altatásról lévén szó, nem volt épp célszerű, álló helyzetben tuti elhúzódik az elalvás), volt, hogy hangosan üvöltött – akkoriban, ha ezt nem hagyta abba hamarosan, még visszamentünk, és leültünk mellé (később a szoba másik felébe, ahol nem lát, de tudja, hogy ott vagyunk), amíg meg nem nyugodott. Ez azonban már fél éve nincs így – egyszerűen csak odasúgom neki, hogy aludj jól, Kisvirágszál, és kimegyek, ha altatom, és száz esetből 99-szer ennyi az altatás. De, ha úgy érzékeli, hogy reggel van, és ébredni akar, akkor egy ilyen kivonulás tuti, hogy felébreszti. Az még oké, hogy bejövök, és úgy játszunk-beszélgetünk, hogy ő az ágyban van, de hogy otthagyom, mikor ő már felkelni szeretne, azt – érthetően – sérelmezi. És ez akkor is így van, ha még hajnal van, és én igazából csak kilopózni szeretnék a szobájából. Ha észrevesz, akkor erre bizony van esély. (Ezért van, hogy altatás után már nemigen megyünk be a gyerekszobába reggelig.)

Most minden bizonnyal észrevett, hiszen simogattam, engem nézett (gondolom, mondom, a félhomályban csak annyit láttam biztosan, hogy nyitva a szeme), de meg se mukkant, mikor kijöttem. Lehet, azt gondolta, hogy még éjszaka van, aludni kell – ha este jövök be hozzá valamiért, pontosan tudja, ez csak villámlátogatás volt, és nem szokott balhézni.

De azért ehhez már világos volt… Vagy mégis valami baj lenne? Mi van, ha nem azért nem reagált, mert még félig-háromnegyedig alszik, hanem mert valami baj van? De ha épp azzal ébresztem fel, hogy visszamegyek, és újra ellenőrzöm?

Így toporogtam az ajtaja előtt egy darabig. Aztán visszamentem. Megint lecsekkoltam, megsimogattam, egy ideig megint nem reagált, de aztán most már nagyobbat mozdult erre. Megint odasúgtam neki, hogy aludjon még, ellenőriztem a bébifont (megnyugtatja, ha úgy látja, hogy valami dolgom van a szobájában, és azért jöttem be – így kevésbé érti félre úgy, hogy azért jöttem, hogy vele játszak-őt ébresszem), aztán kijöttem megint.

És mivel, bár határozottan ébren volt (najó, nyitva volt a szeme megint – ráadásul most addig simogattam-piszkálgattam, amíg nagyobbakat nem mozdult), és megint semmi reakció nem volt arra, hogy kimentem, megint csak nem nyugodott meg a parám. Úgyhogy, pár percen belül harmadszor, hamarosan megint visszamentem.

Akkor már egy másik pozícióban, a fal felé fordulva aludt. Óvatosan kijöttem, de most meg persze felébredt – szerencsére már csak akkor, mikor csuktam be az ajtót, de hallottam, ahogy megfordul az ágyban, és motoszkál egy kicsit. Úgyhogy ott álltam az ajtóban, fogtam a kilincset, és leheletfinoman zártam vissza… (Az egész házban az az ajtó és az a zár van leggyakrabban WD40-el kezelve, érthető okokból… :) )

Aztán el kellett jönnöm dolgozni, és édesanyám vette át a gyerekügyeletet. Tőle tudom, hogy végül 10 óra után ébredt, és minden rendben.

Szóval asszem ezt egy kicsit túlparáztam, egyszerűen csak aludt még félig, azért volt olyan fura.

Úgy látszik, így a gyed vége felé kezdem átvenni az otthonlévő anyukák idegbajait, például a túlféltést, parázást is… (Meg még egy pár másikat, de arról majd máskor írok.)

Édesanyám találta ki azt a trükköt, amikor már mindenáron saját kanállal akart enni, hogy két kanalat terít Kisvirágszálnak minden kajához. Az egyikkel próbálkozik ő, a másikkal (lehetőleg a kicsit nagyobbal) pedig mi tápláljuk hatékonyan.

Na, ez tök jól működött az elmúlt hónapokban. Egyre ügyesebben használta az evőeszközt – eleinte persze azokat tudta így enni rendesen, amik ráragadtak a kanálra. A leves viszont kifolyt, a borsó kigurult – szóval csomófajta étel van, amihez bizony kellett a második kanál. Minden étkezésnél kiválasztotta az odakészített két kanál közül, hogy melyik az övé, a másikra pedig közölte, hogy „ez apu kanaja”, és azzal kellett adni a falatokat.

Most jutottunk el arra a szintre, hogy most már a két kanál inkább versenyhelyzetet szül – mármint ott van mindkettő a szájánál, teli étellel, és neki el kell döntenie, melyiket kapja be. És persze inkább a sajátját – én meg ott szobrozok a kanállal a kezemben, amíg vagy megpróbálja félig teli szájjal azt is bekapni – ami fulladás- és kifolyásveszélyes –, vagy a következő falatot megint a sajátjáról fogyasztja, én meg várhatok tovább a teli kanállal a kezemben. Hát, kösz, akkor inkább én is eszem közben – szóval eljutottunk oda, hogy jobbára egyedül eszik. Csak amikor spéci kívánsága van („leve” kell neki, vagy „jépa” vagy „husi”), szóval amikor konkrét falatot kell kihalászni neki, akkor kellek én. De olyankor is csomószor az van, hogy én kihalászom a kanalammal a kívánt falatot, aztán balhézik, hogy adjam át inkább az ő kanalára, és úgy eszi meg…

Eléggé figyeltünk egyébként arra, hogy ne akarjon idejekorán egyedül enni. A reggeli kenyerét most is felkockázom neki, és egyesével-kettesével adom elé, és ez a kétkanalas módszer is arra volt jó, hogy ne pacsáljon szerteszéjjel mindent, meg ne játsszon a kajával. Igaz, hogy így is csupa étel meg morzsa körülötte mindig minden, és minden étkezés után takarítani lehetne/kellene, de elég fegyelmezett. Másfél éves koráig gyakorlatilag a karfán tartotta a kezét, és csak a száját tátogatta, csak a fejével „mozdult rá” a kajára, ha nem voltunk elég gyorsak. Most meg már tényleg meglehetősen ügyes, szóval – lekopogom – a legrosszabb mindenhovakajátkenős részt átugrottuk.

Az evésről jut még eszembe, hogy mostanában a fő játék az, hogy főz. Fél éve még az autózás volt a legkedvesebb játék – ha bement egy szobába, és volt ott egy autó (matchbox vagy bármi), azonnal azt akarta megkaparintani, és tologatta nagy brummogva.

Most viszont a kis edények, műanyagpoharak, kupakok számítanak a legjobb játéknak – öntögeti egyikből a másikba a képzeletbeli vagy valóságos vizet (ha a kádban vagy kint játszik), szövegel közben, hogy ő most mit főz, kommentálja, hogy most megkeveri, kiönti, apunak adja, és aztán hozza, hogy együk-igyuk meg.

Ezt a játékot valószínűleg Bebótól, az egy évvel idősebb unokanővértől tanulta, neki is ez a kedvenc szórakozása.

Vicces egyébként, hogy akár valódi főzésről van szó, és várja, hogy terítsek meg végre, és ehessünk, akár az ő játékfőzéséről, nem azt mondja a végén, hogy „elkészült”, hanem hogy „megkészült”. Teljesen konzekvensen mindig ezt mondja, kikészülök tőle, annyira cuki. Vagyis nem, „megkészülök”.

Tegnap meglátogattuk a keresztgyerekeinket. Bő háromnegyed óra autózásra laknak. Délután mentünk, így a délutáni alvás kimaradt a Kislánynak, úgyhogy amikor kilenc után elindultunk haza, már eléggé kifáradt. Persze, előtte nagy játék volt a három nagyobb gyerekkel – abból is látszott, hogy elfáradt, hogy indulás előtt meg odabújt Hegekomámhoz egy tíz percre, aki persze ettől teljesen elolvadt (nagyon bújós kislány egyébként, félórákat képes valakihez mozdulatlanul odasimulva, csak az öléből, vagy mellette ülve hóna alól figyelni).

Mindenesetre 2 perccel azután, hogy elindult az autó, már aludt is. Méghozzá úgy aludt el, hogy közben fogta a kezemet. (Bogár vezetett – bő fél éve van jogsija, de nagyon élvezem, hogy én pl. ihatok ilyen alkalmakkor. Ő meg tényleg tök jól vezet.). Szóval ott ültem mellette, és ha én ülök hátul, rendszeresen kézenfogva utazunk – csak most szinte azonnal el is aludt. Ő markolta az én mutatóujjamat, a többi ujjammal meg átkulcsoltam a csuklóját. És így utaztunk végig haza. A napnyugta utáni nyári fényeket néztem a sötétedő nyugati égbolton, és közben minden percét élveztem az útnak, meg ennek a meghitt kézfogásnak, meg annak, ahogy szuszogott mellettem az ülésben.

Arra gondoltam, hogy nem olyan sokára már ciki lesz neki kézenfogva mászkálni az apjával, szüleivel. És kamaszkora után sem valószínű, hogy mondjuk a diplomaosztóján vagy bármikor majd’ egy órán át szorongassa a kezem. Felnőtt emberek ilyet már nem csinálnak. Kamaszok sem. Sőt, már a húgom 4 éves gyerekei is csak időnként engedik meg nagy kegyesen, hogy „najó, most egy kicsit megszeretgethetsz”.

Szóval igyekeztem tudatosítani magamban, hogy mennyire különleges, múlandó és nagy érték ez a kézfogás. Fantasztikus érzés volt.

Ez megint csak duma lesz, bocs.

Szóval, ha megkérdezel valamit (például hogy miért öntötte ki már megint a poharából a tejet/szörpöt a padlóra (ettől lassan tényleg nagyon felidegesedem amúgy, tegnap két étkezés alatt négyszer történt meg, az utolsónál már számolnom kellett tízig, mire nyugodtan tudtam megkérdezni, hogy: ) "Kisvirágszál, ezt miért csináltad?" Erre válaszul rád néz ártatlanul nagyra nyílt szemekkel, és azt mondja, hogy "Azét, meet..." és itt vagy félperces halandzsamagyarázat következik, aminek a végére már nem bírja az ember mosolygás nélkül. Szerintem egyébként ezt a halandzsát direkt erre fejlesztette ki, mert amúgy mindent-de-mindent tökjól elmond, megmagyaráz, csak ilyenkor tudja, hogy a halandzsával nyerhet. Mosolyt, mármint.

Érdekes, hogy viszont ő még nem kérdezi a miértet.

De másik is van, amikor beveti a hablatyot. Ezt már régebben mondja, már szerintem egy hónapja hallottam meg először, hogy az ágyában fekve magyaráz, hogy "Nem! Haneeem..." és akkor itt jön az összevisszaduma perceken át. Esetleg a végére odateszi, hogy "éted?", azaz érted? Ezt akkor csak úgy magának monologizálta, de bárkinek képes most már lyukat magyarázni a hasába.

Meg még egy dolog: az előző posztban még lehet, hogy igaz volt, hogy úgy jönnek a kérdések, hogy "Ez micoda?" és rögtön erre rá, hogy "Ez milyen?", de most már fejlesztett rajta: "Ez micoda?" - "Traktorkerék/lapulevél/ufó" - "Milyen tattokeék/apuevél/ufó?" . Szóval azonnal ismétli a szót, de feltétlenül visszakérdez, hogy jó, ez xy, de milyen?

Lassan ott tartunk, mint szpeti: havi egyszer felteszem blogba az állapotjelentést a gyerek fejlődéséről… Tényleg vagy féltucat tök érdekes témáról szóló bejegyzés van félkészen, de azokra sosincs elég idő, viszont pár mondatát most felteszem ide.

A legutolsó mozzanat most este az volt, hogy „segített” kitölteni a tejet a poharába, és nagy büszkén közölte erre, hogy „Én szegitettem! Mondd meg anyinak isz!” – merthogy az anyja nem látta a produkciót, a szomszéd szobában volt.

Meg hétvégén megtanította a nagymamája a teljes nevére, így most már egész érthetően tud válaszolni a kérdésre, hogy „mi a neved kislány?” ha a rendőrbácsi megkérdezi. (Nemtom miért, de nekünk anno az óvodában azt tanították, hogy azért kell tudni szépen megmondani a nevünket, hogy a rendőrbácsinak meg tudjuk mondani. Nyilván eltévedés esetére…) Persze, valószínűleg nem szólalna meg, ha egy rendőrbácsi kérdezné, családi körben is fel kell oldódnia pár percet, mielőtt az újonnan tanult dolgokkal produlkáltatnánk, de hát ez gondolom, természetes. Amúgy ez a félénkség-bátorság az idegenekkel az egyik félkész poszt témája, nagyon érdekes szerintem, de most juszt se írok le belőle semmit, mert akkor ez a bejegyzés és piszkozatban marad.

Inkább ideírok még pár dolgot, amiket az elmúlt hetekben tanult/mondott. Másfél hete például, mikor labdáztunk, és begurult a kislabda valahova, akkor így panaszkodott:

Hojjan, nem éjem el, apu egíts! Oda esett!

Az még mindig fantasztikus, ami dumát lenyom elalvás előtt – nyilván ilyenkor összefoglalja a napot, és egyre értelmesebben. Ritkán alszunk vele egy szobában (csak ha utazunk), úgyhogy általában ezeket csak ajtón vagy bébifonon keresztül halljuk, így nyilván még kevésbé értjük, de most hétvégén ott aludtunk a nagymamánál, aki megtanította neki a nevét, és azt például perceken keresztül, valami képzeletbeli valakivel vitázva-veszekedve mondogatta, amit aznap tanult, hogy „Nem Bebó vagyok! Vezetéknév Keresztnév (nyilván a saját nevét mondja ehelyett, Bebó meg egyébként a kicsit több mint egy évvel idősebb unkanővére) vadok!”

Egyáltalán nem néztük sosem a védőnős táblázatokat, hogy mikor mit kéne csinálnia, de azt hiszem (Kisvirágszál négy unokatestvére meg a rengeteg környezetbeli baba alapján), hogy dumában meglehetősen megelőzi a hasonló korúakat, viszont fizikai aktivitásban kevésbé. Lehet, ezt tőlünk örökölte: mi bizony, ha van egy kis időnk, sokszor csak ledőlünk az ágyra összebújni-olvasgatni, ahelyett mondjuk hogy eljárnánk futni vagy sportolni. Hát, a „ledőlni olvasni”-t, azt szó szerint csinálja ő is, de a lehető legkomolyabban veszi ezt már kicsi korától: bekuckózik, körberakja magát könyvekkel, aztán lapoz, kommentál, lapoz, végez, átrakja a baloldali halomból a jobboldali halomba a könyvet, és kezdi egy újabbal.

Na, szóval csak a mozgásáról akartam írni: ügyesen mászik egyedül a csúzdára – de csak arra ami itthon van a szüleimnél, a játszóteresekhez általában túl nagyot kellene lépni, azt nem szeret. A lépcsőzés föl-le, fal mellett kapaszkodva szabályosan lépkedve megy (mármint természetesen egyszerre csak egy lépcsőfokot). A futkosás inkább gyors gyaloglást jelent (de azért tudja szaporázni, és különösen vicces, amikor nekilendül, és kiáltja közben, hogy „futááááás!”, pedig épp hogy csak gyorsabban totyog. Meg ilyenkor, ahogy fut, meg égnek emeli a kezét – részben talán lelkesedésből, de azt hiszem, leginkább egyensúlyozásból, hát meg kell enni ilyenkor, annyira cuki. Pláne ahogy bedől a kanyarban...

Elég kitartóan megy egyébként – motorral meg aztán végleg akármennyit menne (azt már mikor először próbálta tavasszal, szinte tökéletesen ment neki – mondjuk az is igaz, hogy a nagymamánál van egy szobai autó, amivel sokat mozgott télen (ugye karácsonykor még nem tudott járni), és az eléggé hasonló, meg hát mire ő is ráült a motorra, már rég, nagyon alaposan megfigyelhette a kolóniában élő, pár évvel nagyobb unokatesóit, hogy hogy kell ezt csinálni). Pedig ha megyünk fagyizni, sétálni, a legritkább esetben jön motorral – de nem azért, mintha nem bírná, vagy nem szeretne, hanem nekünk túl lassú az a tempó. Sőt, mostanában, ha velem jön boltba vagy bárhová, általában már a kendőket meg hordozókat is hanyagolom, egyszerűen csak felkapom a nyakamba. Bogár persze inkább hordozózik most is – csak mostanában neki nem jó, ha sokat emel.

Persze, ez nem vonatkozik az egy hónappal ezelőtti zempléni hosszúhétvégés családi túrázásra – de mondjuk kilométereket hegyenvölgyön nyilván jobb ilyesmiben vinni, csak egyszerűen lusta vagyok kötözgetni ha csak kiugrunk valahová. Meg meleg is a cucc.

De ez mind mozgatás, én meg a kislány mozgásáról akartam írni: szóval felmászik mindenhova, padkára, ágyra, székre, onnan íróasztalra stb. Fára nem mászik egyedül, de azt nagyon szereti, ha felteszem egy-egy vízszintes ágra, mondjuk nekem vállmagasságban, ahol meg tud a két kezével kapaszkodni, lógázza a lábát, és nézelődik büszkén, én meg ugrásra készen állok tőle karnyújtásnyira.

Szintén nem mászik ki az ágyból sem– de ennek mondjuk eléggé örülök. Emlékszem, a tesóim simán kibukfenceztek a rácsos ágyból hálózsákban, ráadásul úgy, hogy telepakolták matchboxokkal a hálózsák alját, és úgy közlekedtek vele csörömpölve – örülök, hogy ilyesmivel még nem próbálkozik.

A buszok, kamionok meg a vonat az óriási kaland, azokkal lehet lekötni utazás közben – meg a Dunával. Minden Duna, ami víz, és partja van – most hétvégén fürödtünk a Balatonban, arra azt mondta nagy lelkendezve, hogy „Másik Duna!”. A Dunától 100 méterre lakunk, van vadrégenyes partrész, sóderos, homokos is, szóval már tavaly is végig élvezte a Dunázást, a fürdést, a pancsolást, a homokozást meg még a horgászatot is (pontosan tudja, mi az a horgászbot, meg azt is, hogy horgászni a Dunára kell menni, ha megfogom a botot, már indulna ő is, hogy „Duna! Duna! ’ogászni medünk!”), idén még a Dunában nem fürödtünk, de múlt héten már volt a szélében mezítlábazás, kavicsdobálás, hajónézegetés. A „sárkány” szót itt szedte fel – nem tudtam, miért kérdezgeti folyton utána, hogy „sátány hojjan”, aztán rájöttem, hogy egy sárkányhajót mutattunk neki, ahogy elindult.

Amibe már szintén hetek óta beléptünk, az a kérdezgetős fázis. „Ez micodaa?” – ha ez a kérdés nem hangzik el naponta vagy ötvenszer, akkor egyszersem. Rögtön utána következik az „Ez milyen?” – logikus, amint megtudta valamiről, hogy micsoda, szeretne tudni róla egy jelzőt is. Sárga, piros, hideg, meleg, kicsi, nagy, csíkos vagy büdös – ezeket aztán mind megjegyzi, és amint szóba kerül legközelebb az adott dolog (akár valamelyik lefekvés előtti monológjában), akkor azt is hozzátársítja.

Kicsit kevesebbszer, de szintén elég sokat kérdezi, hogy „Micinálsz?” Ezt gondolom nem kell magyarázni – mármint nektek, neki persze el kell mondani, hogy épp mit is csinálunk… Ennek egy vicces változata, ami szintén nagyon sokszor hangzik el, hogy „Én micinálok?”. Ezt nem költői kérdésként vagy viccből kérdezi, vagy mert azt akarja tudni, hogy amíg mi csináljuk a _valamit_, addig ő mit csináljon, hanem ilyenkor egyértelműen az áll a kérdés mögött, hogy tudni akarja annak a dolognak a nevét, amit ő csinál. Merthogy olyankor kérdezi, amikor valami fura dolgot művel: pl kilógatja a lábait a rácson, miközben félig hanyatt fekszik, és közben az égnek kalimpál a kezeivel. Most mit mondjak neki ilyenkor? Nemtom, mit csinálsz kislányom, ennek a mozdulatsornak még nincs neve, ha ezzel nyered meg a talajtorna-világbajnokságot, rólad fogják elnevezni.

Mi van még? Mennek az olyan szavak, mint az előtt, mögött, között, megy most már az „edeül”, vagyis egyedül (hajajj, előre látom, ebbe bele fogok őszülni, egyelőre még csak az elején vagyunk), megy a „kici”, „pici”, „icipici” – olyan értelemben is, hogy ha nem akarja abbahagyni azt amit csinál, akkor úgy kunyerál, hogy „mégeppicit”, szóval még egy picit had fürödjön mondjuk…

Na, még pár szó, amit az elmúlt hetekben felírogattam, de már rég túlhaladott:

Ojasszunk! Én isz ojaszok kicit! (Olvassunk, én is olvasok kicsit!

Anyi hojjan? Ebút! Kututál! Átszik moszt! Mozog a anyi! Ottan! (Anyu hol van? Elbújt! Kukucskál! Látszik most! Mozog az anyu! Ott van!)

Ott van pédájul...

Nagyon vicces, amikor valamire azonnal rávágja, hogy „nem!”, még akkor is, hogy ha igazából igent szeretne mondani. Ilyenkor a nem után egy pillanatnyi gondolkodás után jön az „igeen”, nagyon jellegzetes hangsúllyal. Illetve egy időben azt volt a szavajárása, hogy „De mégisz!”

Azt, hogy „jujj”, meg „jajj”, olyan beleéléssel tudja mondani… Például azt, hogy „jajj neeee”, vagy „jajjnemtom”.

Jajj, tudom még mit akartam írni fejlődésrögzítés címén: mostanában mindig szól, ha pisi jön (mondjuk mindkét ingert „kaki jön!” felkiáltással jelzi, de ez egyelőre mindegy), és egy csomószor meg is ússzuk a pelusba csurrantást. Mondjuk az is igaz, hogy minden apró cseppre elkiáltja magát, és rohanunk bilire, néha már meg is mondom neki, hogy nem baj, ez most menjen pelenkába. Nyilván nem ez a cél, szóval általában nagy örömmel dicsérgetem minden csepp produktumért, de van, hogy más dolgom van, vagy indulófélben vagyunk mondjuk, olyankor nincs mese.

A kaki is egyre többször sikerül bilibe – volt olyan hét, hogy több mint 50%-os volt a találati arány, de aztán a következő hét kevésbé volt sikeres.

Hát, nagyjából ezek vannak most – gyorsan felteszem, mielőtt ez is elavultá válik…

Mához két hónapra már két éves lesz Kisvirágszál. Ez nem csak azt jelenti, hogy mostantól a bejegyzések alcíme 23. hónap lesz, hanem azt is, hogy két hónap múlva véget ér a GYED. Amibe belegondolva eléggé elkeseredtem – valószínűleg sosem leszek már vele ennyi időt egyfolytában (azért a csökkentett munkaidő csak több együttidőt tesz lehetővé, mint a teljes), és már a négyötödén túl vagyunk ennek az időszaknak. Asszem írtam már, hogy szerintem ez életem legboldogabb időszaka – valószínűleg akkor is így lenne, ha nem én lennék itthon vele, de ez nyilván hab a tortán.

Azzal vígasztalom magam, hogy amikor 20% a töltöttsége a telefonomnak, akkor is még bőven jól elketyeg jóideig, szóval 2 hónap még elég sok idő.