Kicsit akadozva és lassan írom ezt a blogot – ahhoz képest, hogy milyen hihetetlenül gyorsan fejlődik mindenben a kiscsaj. Szóval egyáltalán nem folyamatában, hanem pár hetente összesítve zúdítom csak ide az új dolgokat, amiket tud.

A legdurvább az, amikor olyan dolgot mond, amit nem tanítottunk neki. Mert persze, amit tanítunk, az most már elsőre megy – például a kiránduláson az első szóra megtanulta, hogy hegy, híd meg patak (ilyen mondatokba illeszti, hogy „folyik a patak”, meg persze azóta minden árok pataknak minősül, és minden, aminek korlátja van, híd). És most már ő maga kérdezi a dolgokat tegnap például Fehérvárról busszal és vonattal jöttünk haza kettesben, és folyamatosan kérdezgette, hogy: „Esz miesz? Ez mi ez ezen? Mi van ezen?” – ezeket a kérdéseket ha nem hallottam a bő két órás úton vagy ötvenszer akkor egyszersem.

De ez mind olyan dolog, amit akár rákérdez, akár magunktól próbáltuk az eszébe vésni, mi tanítottuk neki. De az tényleg félelmetes, amit egyszercsak fölszed.

Az első ilyen még jó pár hónappal ezelőtt a „beküt” volt (vagyis a betűk), erről már asszem írtam. De most már minden napra jut kifejezés amin csak leesik az állunk, mert nem tanítgatás, hanem ellesés útján került a szótárába – ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy nem is mindet tőlünk veszi át…

Például ilyen a „nehéz vajok”, azaz nehéz vagyok, amit vagy olyankor mond együttérzően, amikor nyögve felemeljük, vagy olyankor, amikor le akar kerülni a kezünkből a földre. Nyilván sose mondtuk ezt így neki, maximum azt, hogy „nehéz vagy” – ebből már ő rakta össze, hogy ezt magára vonatkoztatva hogyan kell mondani.

És ez csak egy példa, szinte mindennel kapcsolatban látszik, hogy tudja alkalmazni a nyelvi szabályokat, csak persze ez elég vicces. Azt pl. hogy vonat_on_ ült, vagy bus_szal_ jött valaki, például már egy hónapja mondogatja. Vagy ha azt akarja, hogy együtt csináljunk valamit, azt is teljesen szabályosan fejezi ki („menjünk oda” a régebbi „apu isz ide” helyett).

Pár hete írtam azt fel pl, hogy egy kertben töltött délután során miket mondott „Apu isz homokot apátoj”, meg „jajj, homokosz lett”. (A ruhája, mármint.)

Persze emiatt most már az elszólások, „gyerekszájak” különösen viccesek: a „Kéjek banántot”, meg a „szappanttal” mosunk kezet. Nem mondja a szó eleji s betűket – pontosabban következetesen h-t mond helyette. Így lesz a simi-simiből himi-himi, a sóból hó, a szandálból (szandi) handi…

Ja, igen, még az előző dumás bejegyzéshez akartam írni, hogy az is van már, hogy „nem akaam”, vagyis nem akarom. Szerencsére erre nem szokott rá azóta sem – néha mondja, de mivel általában olyasmit nem akar, amit mindenképp meg kell csinálni (kiszállni a kádból pl.), ezért elengedem a fülem mellett, és nem reagálok rá, így ő se tekint rá varázsszóként.

Kapott nyuszi alakú tortát húsvét táján. Azóta a „nyuszitóta” a vágyálom kaja. Amikor megyünk ebédelni, rám néz reménykedő szemekkel, hogy „Nyuszitótát megeszem én, jó?” Hát, mivel van cukrász a családban (nyilván tőle kapta ezt a bizonyos tortát is), nem kizárt, hogy fog még ilyet enni, de hogy én nem rittyentek ebédre neki, az tuti.

Van még egy nagyon aranyos dolog, amit a kertben szokott csinálni – de most már akárhol emlegeti, ahol madárról, vagy pláne ha rigóról van szó. Nagyon szeret ugyanis piszézni (amikor összedörzsöljük az orrunkat), ezt emberekkel is csinálja, de a játékaival is szokott piszézni – ő úgy mondja, hogy „pite-pite”. És nagy keserve, hogy a plüss meg gumiállatokkal tud piszézni, de az igaziakkal nem… Különösen a rigókkal szeretne nagyon. Még tavasszal kezdődött ez, mikor a kertet ástuk, és a rigók másfél méterre tőlünk szedegették a frissen ásott földből a gilisztákat. Nagyon tetszett neki, hogy ilyen közelről nézheti őket, aztán elkezdte mondogatni, hogy „igó! Pite-pite!”, és amikor bátorítottam, hogy hát akkor próbálja meg, ha úgy szeretne piszézni velük, nagy reménykedve elindult feléjük „pite-pite” kiáltással. Persze a rigó nem várta meg, de azóta is, valahányszor rigót lát, mindig megpróbálja megrohamozni őket és piszézni velük – és most már a lefekvés előtti „beszélgetés” során is emlegeti szomorúan. Nem nagyon érti, miért nem akarnak vele ilyesmit játszani a rigók…

Amúgy látszik, hogy van köze a biológiához a szülőknek (meg hát ő is MME családi tag), egész sok madárfajt felismer és megkülönböztet. A rigó, a cinke, a kárkár (varjú), galamb, „haká” (harkály) meg a fecske is megy neki (a szokásos tyúk-kacsa-liba, meg a többi háziszárnyason kívül).

Éneklés: nagyon gyakran kéri, hogy énekeljünk – de mostanában ez arra fut ki, hogy mi énekeljük amit kért, ő meg közben elkezdi a „hinta palintát” Így aztán minden többszólamú lesz – csak éppen az egyik szólam mindig a Hinta palinta… Meg – az a furcsa, hogy még húsvét előtt – azt vettem észre, hogy ha magában énekelget, akkor nagyon gyakran azt énekli, hogy „alleluja-alleluja”. Mondom, húsvéti idő után még megérteném (bár azóta többször hallottam, de nem tudom, ez húsvét miatt van e, vagy azért, mert nő, és amúgy is gyakrabban énekelné), de ezt még a „szezon előtt” elkezdte…

Azért van, amiben az apukák nem olyan jók, mint az anyukák.

A kislányuk öltöztetésében. Ma reggel a fehér body-rózsaszín ruhácska mellé ráadtam egy sötétlila harisnyát. (Mert a bodyn apró lila szívecskék vannak. És gondoltam, ez így akkor összeillik.) Csak akkor tudatosult bennem, hogy hibát követtem el, amikor feladtam mellé rá a "brekekés" zöld bebújós papucsát... Na, mindegy, most is ebben a rózsaszín-lila-zöld kombóban van, egyrészt nem ér meg a dolog egy újraöltöztetéssel járó macerát, másrészt az anyja úgyis egy konferencián van pár napig...

Ha már lila: ma reggel az asztalon felejtettem egy fél lilahagymát. Reggelihez a falatkákra vágtam neki körömnyi darabkákat - szereti a zöldségeket. Amire nem számítottam, hogy annyira, hogy képes az asztal közepéig nyújtózkodni érte a kisszékéből. Amíg kicsit nem figyeltem kávéfőzés közben, megkaparintotta, nekem meg csak pár perc múlva esett le, hogy ez a harsogás olyan, mintha almát enne, az meg nem része a reggelinek... Szóval nagy élvezettel elrágcsált egy fél lilahagymát, mire észbekaptam - aztán meg már nem volt szívem kivenni a kezéből. Kenyeret persze nem evett hozzá... Szerencsére addigra már nagyjából jóllakott, a reggeli végén jártunk...

Van most egy kis probléma. Mármint a gyerekkel.

Nemigen volt még beteg, talán ezért vesszük kicsit túl komolyan ezt a dolgot. Mióta én vagyok itthon vele, talán kétszer kellett kiszívni az orrát, szóval még csak taknyos sem igen volt (najó, ebbe mondjuk belejátszik az is, hogy egész ügyesen ki tudja fújni. Jó, nem erővel trombitál azért, de egész kicsi kora óta tud az orrán át fújni, és most már azt is teljesen jól felfogja, hogy ez az orra kitisztítására való. Valójában az egyik kedvenc játéka az orrfújás: ha talál egy százas csomag papírzsepit, akkor félóráig tökéletes nyugiban eljátszik vele: egyesével kivesz minden egyes „epit” (ahogy ő nevezi), kifújja bele az orrát, szigorúan egyszer, aztán eldobja, kibányászik egy újat a zacsiból, azt is akkurátusan kibontja, fúj egyet bele, megint eldobja és így tovább. Aztán gyűjthetjük össze a fél szobát beborító, alighasznált zsepiket…)

Na, mindegy, most sem taknyászati probléma van, hanem fosós. Van az a szín, hogy libafos – na, hát pont olyan, amit produkál, és olyan híg, hogy a nyakába folyik, ahogy tisztába tevéskor felemelem a lábát. Akárhogy trükközök, folyton összekenődik valami, szóval egyrészt folyamatos a mosás – másrészt meg persze aggódunk a kislányért.

Hétvége óta megy ez, most meg már csütörtök van, szóval ez nem egy egyszeri gyomorrontás… Gondoltunk arra is, hogy a hosszúhétvégi, családi kiránduláson evett valamit az erdőben, vagy a szálláson volt más a víz, de hát most már itthon vagyunk egy ideje… Összesen 14-en voltunk (szűk családi kör), de senki más nem lett beteg, pedig ugyanazt ettük, ugyanott jártunk, szóval fene érti ezt… Dokinál nem voltunk még, de most már nagy a kísértés – csak hát mit tudna mondani? Kekszen, pirítóson meg krumplin diétázik már harmadik napja – tegnap azt hittük, megjavult, de csak arról volt szó, hogy nem volt produktum.

Akkor csinált ilyet egyébként, amikor jött a foga. Más jele nemigen volt a fogjövetelének, csak a híg kaki – egy-két napig. De ez sokkal hosszabb ideje tart, meg kinn van már 16 foga, és nem látom nyomát, hogy további őrlők ki akarnának bújni. (Amúgy sincs hely abban a csöpp szájában, nem is tudom, hogy férne el ott jelenleg több fog…)

Szóval, nem tudjuk mivan, de ez azért aggasztó. Semmi más jele nincs a problémának, nincs láz, nincs rossz közérzet – éjszakai ébredés volt egy-kettő hét elején, de azt a hosszúhétvégés utazás számlájára lehet írni. A diétát nagyon ügyesen tartja, nagyon szépen eszi a krumplit meg a pirítóst, issza a teát, egy zokszavunk nem lehet rá (neki sincs egyébként az egésszel kapcsolatban), de aggasztó, hogy egyáltalán nem látszik javulás fosás tekintetében.

Persze tudtam én, hogy ez a beszéd dolog gyorsan megy, végülis pont ezért kezdtem részben blogot írni – mert mire az első szavait leírtam, már szélsebesen tucatnyinál tartottunk.

Most is írogatom ám offline, hogy miket mondogat, de mire nagy büszkén közzétenném itt, már rég túlhaladja, és már másra vagyok büszke.

Múlt héten például elkezdett mindent becézni. Én apuka vagyok, az anyja anyika, a nagymama mamika, a ruhája badika és bugyika, de még a kakika is elhangzik időnként. Persze alapvetően ezt akkor csinálja, amikor az ujja köré akar csavarni minket – de ez azt jelenti, hogy szinte mindig. Meg kell zabálni.

Azelőtti héten pedig azzal akartam eldicsekedni, hogy milyen jól ragoz. Mondja, hogy a „öpészet”, azaz törpéset olvassuk, aztán mutatja a képen, hogy „őpék áza” (törpék háza). De így aztán különösen vicces, amikor valamit rosszul mond: azt, hogy szörp (öőp), már jóideje mondja, ha meglátja az asztalon (ezért szoktuk eldugni. Szörp csak különleges alkalmakkor van, a mindennapi innivaló a víz. Ja, igen, újabban az is megy, hogy „innivajó”), szóval a szörpöt úgy teszi tárgyesetbe, hogy szörpet. Irtó cukin mondja.

Meg elkezdte azt is, hogy „nemtom”, valahogy furán, duplázott „o”-val mondja, hogy nemtoom, de teljesen visszahallom a saját hangsúlyomat, amikor például keresünk valamit és közli, hogy „nemtom hojjan”.

Szóval, ezeket akartam leírogatni, erre tegnap ilyet mondott, amikor Bogár megigazította magának a haját, hogy: „Anyika is csinált copfot”, ami persze így hangzott kábé, hogy „anyika isz cináát cofot”, na de akkoris! A tárgyragot és a múlt időt is teljesen jól használja. Meg az ikes igéket (azt, hogy alszik, nem mondja, hanem tentézik a baba (kábé úgy mondja, hogy „tentétik”). És különbséget tesz aközött, hogy kié az adott dolog (ez fontos is neki, mindig mondogatja, hogy apué, anyué, étababáé (az ő maga)).

Tudja azt is, hogy kicsit meg nagyon. Most este például azt mondta, hogy „naon áj ábam”, vagyis valamitől fájlalta a combját, mikor átöltöztettem.

Lehet, hogy a kiejtése nem tökéletes (például a szavak első betűjét nem nagyon mondja – bár az elmúlt napokban itt is változás van. Eddig pl. a nyúl az „uci” volt, most már „nuszi”, sőt, „nuszika”.), szóval lehet, hogy egy vadidegen nem mindig értené amit monbd. De azért a nagy részét igen – és akinek a füle hozzá van szokva, az teljesen jól megértheti amit közöl, és már beszélgetni is tud vele…

Hamarosan leérvel minket, előre látom.

Szokták kérdezni, hogy viszem-e a kislányt ilyen babás programokra. Ringatóra, Kerekítőre, Dúdolóra… Meg baba-mama tornára, hordozóklubba meg ezekre a helyekre, ahova az ekkora gyerekekkel szoktak járni a gyeden otthon lévő kismamák.

És hát nem. És van egy kis lelkiismeretfurdalásom emiatt. Bogárral, amíg ő volt itthon, viszonylag rendszeresen mentek ilyen helyekre, de október óta egyszer sem voltunk. Sőt, játszótéren sem nagyon.

Ezek a mentségeim:

Először is, ezek a programok általában 9-10 körül kezdődnek. Legalábbis itt a mi településünkön, a közelünkben lévő művházban, ahova Bogár is járt ezekre. Kisvirágszál meg kilenc előtt nemigen kel fel. Mire a reggeli készülődés, evés stb. végetér, már rég elkezdődött a program. De ha mondjuk fél tizenegyig alszik (ez is rendszeresen előfordul, de olyankor már általában felébresztem), akkor már véget is ér addigra.

De az igazat megvallva az is lehet, hogy tök máskor is vannak ilyenek. Bogár annakidején kábé ebben az időben járt, de az a helyzet, hogy még sosem néztem meg. Lehet, hogy délután is vannak – mondjuk akkor meg azért nem lenne igazán jó, mert addigra Bogár is hazaér a melóból, és akkor már közös, hármasban aktívkodós programot szerveznénk, ha lehetne, és nem épp akkor aludna a gyerek, meg nem kellene folyton itthon is dolgozni meg nem lenne ezer más. Mindenesetre, ha összejön, akkor inkább sétálunk vagy kertezünk egy jót hármasban.

Szóval a másik indok az időhiány. Ha épp nincs munka, amit bevállaltam, akkor főzni kéne, a kertet meg a házat kéne rendbe rakni stb. De persze, tudom, hogy ez bullshit, ezek minden kismamának vannak, azt’ mégis járnak ilyenekre. Ez kábé azzal egyenértékű mentegetőzés, hogy nem megyek este bulizni, mert a DVD-gyűjteményemet kell katalogizálnom… (Amit persze tényleg kellene. Vagy legalább kezdeni vele valamit, lassan két éve volt a költözés, de ezek a cuccok még mindig dobozban vannak valahol elásva.)

Na és aztán ott van még, hogy nyilvánvalóan egy szem férfiként lennék ott a gyerekkel egy csupanős programon. Nem azért mondom, mert félnék a MILFektől, de én azért ilyen helyzetben szégyellős vagyok. Hiába mondják, hogy nyugi, van ott néha-néha egy-egy apuka, meg nem ciki – egyszer jártam gerinctornára, ahol szintén azt mondták, hogy nem lesz gáz, és szoktak lenni férfiak is, de aztán valahogy sosem voltak, és de, az volt. Mármint gáz. Kínos.

Szóval, tömören szólva, szociopata vagyok egy kicsit, és félek, hogy kinéznének, meg mit mondanának…

Ezek az érvek persze rólam szólnak, és a gyereknek meg nyilván tök jó lenne egy ilyen program. De igazából abban sem vagyok benne biztos, hogy annyira nagyon szüksége van rá. Egyrészt szerintem tök jól és sokat játszunk itthon is – mindenféle ilyen kerekítős játékokat is, van cd, könyv kismillió, meg gyerekkoromból (illetve a sok kistesóm gyerekkorából) emlékszem ilyen játékokra, és ezeket szoktuk csinálni. Nem heti egy órát, hanem sokkal többet.

Másrészt a társasága is megvan. Itt laknak ugye a kolóniában az unokatesói: a kislány alig egy évvel nagyobb, az ikrek kábé hárommal, a legnagyobb meg 6 évvel. És óriási bulikat szoktak csinálni – ők nagyon szeretik a kislányt, és Kisvirágszál is őket. Mindegyik a korosztályának megfelelően játszik vele, de teljes lelkesedéssel, és nagyon aranyosan odafigyelve a legkisebbre vetik be magukat a közös játékba. Persze, mostanában a kert(ek)ben vannak a legnagyobb dzsemborik – és itt jön a képbe a kimozdulás. Merthogy itt a több kertben szétszórva több játszótérnyi mászható fa, homokozó, izgalmas felfedeznivaló, sőt csúszda van. Szóval minden játszótérnél jobb szerintem, mikor ide kiszabadulnak – ez már az én gyerekkoromban is így volt.

Jó, persze, azóta játszanak kinn, mióta jobb az idő. Én meg ugye pont ősszel, a vacak időben, meg aztán a fagyokban voltam vele eddig főleg itthon. Mégsem mentem vele sehova.

De, most már látjátok, miért nem.

Na, és most, miután kimentegetőztem magam, akkor most megígérem, hogy elmegyek vele valamikor. Valahová. Valami ilyenre. Hátha mégis bejön nekem is.

Azt hittem, hogy ma tök sok időm lesz blogot írni, de most már  tényleg. Zűrös volt a hét eleje, a múlt hétről ne is beszéljünk, de most kicsit felszabadulok, dejólesz. Aztán meg ez lett belőle:

Reggel keltünk a szokásos időben – Bogár ötkor indult dolgozni. (Hosszú sztori majd egyszer mesélek.) A háziorvos hétkor kezdi a rendelést – az volt a terv, hogy én oda megyek, kell íratni néhány beutalót (hosszú ez is, majd). Közben volt másfél órám, azt elég jól ki is használtam, megírtam a leveleket, elintéztem dolgokat – bár az MME-nek elfelejtettem feladni a rendelést (hosszú, majd).

A problémák ott kezdődtek, hogy hatkor hallom ám, hogy a kislány felébredt. A bébifonon először csak pár mormogást lehetett hallani, aztán úgy tíz perc elteltével elkezdett folyamatosan dumálni. Álmos volt még a hangja, és nem követelőző, csak a babáinak mesél ilyenkor, vagy magának, nem tudom – nem is azért volt ez gond, merthogy bármit is foglalkozni kellett volna vele – ilyenkor általában van egy éberebb periódusa. Ez úgy hat-hét óra magasságában szokott előfordulni, de rendszerint nem érinti a felnőtteket – még ha fel is ébred teljesen, mint most, hamar visszaalszik magától, és kilencig fel sem ébred újra.

Csakhogy ott kellett elmennem előtte, ha ki akarok menni, fel kell venni a cipőt stb. – szóval az, hogy elhagyom a lakást, pont azzal a zajjal jár, amire felkaphatja a fejét.

Szerencsére nem hallott meg, és a nagyszülők így is vállalták a felügyeletet, és azt mondták, a távozásom után pár perccel el is hallgatott, és aludt tovább.

Az orvosnál is mázlim volt, harmadik voltam, pillanatok alatt sorra kerültem – pedig vittem magammal a gépet, az volt a tervem, hogy amíg várakozom, majd befejezek csonkabejegyzéseket. Aztán volt még egy köröm vásárolni, a kaját meg a gyógyszereket be is zsákoltam – de elfelejtettem beugrani a horgászboltba, pedig akkor még (naivan) az volt a titkos tervem, hogy olyan laza nap lesz, hogy este még egy peca is beleférhet, miután Bogár hazajött.

Már ezekkel is jól elment az idő, meg receptkérés ürügyén még a családdal is dumáltam egy jót (ez most a két nagynénémet jelenti, meg a szüleimet – igazából egy egész családi kolónia van itt a környéken. De homa (hosszú, majd mesélek) – aztán vártam, hogy Kisvirágszál felébredjen.

Az van, hogy nagyon kicsi a ház, és gyakorlatilag két térre oszlik: az egyikben alszik a gyerek, a másikban alszunk mi, meg abban van a konyha, meg az előszoba - szóval végeredményben a fürdő-wc kivételével minden más. Tehát, ha nem akarjuk felébreszteni a kislányt, akkor bizony hangoskodni nem nagyon lehet. Ebbe beletartozik az edényekkel csörömpölés is – sem főzés, sem mosogatás nincs alvásidőben. Vagy csak nagyon óvatosan. Tíz óra után már tűkön ültem, hogy nem haladok a dolgokkal, de a kislány még alszik. Még vártam egy kicsit – de ilyenkor lehet jól elcseszni az időt az „amíg várok, kicsit facebookozok”, meg a „még egy youtube-videó belefér” dolgokkal. És hát ez is történt – úgyhogy mire észbekaptam, már közelebb járt a kismutató a 11-eshez mint a tízeshez. És a kislány még mindig aludt, úgyhogy elkezdtem hangosan pakolászni a fürdőszobában (az pont szembe van az ajtajával). Fel is ébredt végre, és kezdődhetett a nap.

Aminek a reggeli utáni első lépése (akkor még azt hittem, hogy az első) az ebédfőzés volt. Medvehagymás pogácsát és bablevest terveztem – először volt a medvehagymás pogácsa ötlet, mert mielőtt szedünk újra (remélhetőleg a jövő héten), ki akartam fogyasztani a fagyasztóból a maradékot. A bableves meg azért, mert ahhoz jól megy a pogácsa, meg mert szeretem a babot és már régen ettem, és mert már régóta szerettem volna reprodukálni édesanyám bablevesét. Ezek a családi receptek nagy értékek gondolom mindenkinek, ez egy olyan kaja, amit meg akarok tanulni, és kész.

Úgyhogy neki is álltam. Csak közben kiderült, hogy szinte semmi sincs itthon hozzá. Pedig a doki után ugye voltam vásárolni, de úgy látszik, kihagyott az agyam éppen. Aztán kiderült, hogy elromlott a mosogatógép, pedig minden tele volt koszos edényekkel már a főzés előtt is. Úgyhogy már az előkészítés és sokkal több időbe telt mint gondoltam. Aztán végül nekiállt rotyogni, de akkor már látszott, hogy a kettő együtt nem fog egyszerre elkészülni. Mire a pogácsa tésztája is kész lett (és nagyjából a leves is), az is látszott, hogy a horgászat sem reális délután-estére. Részben azért egyébként mert akkora volt a szél, hogy nem sok értelmét láttam lemenni a Dunára… Közben jött a postás, kétszer csengetett (najó, az egyik a DHL volt. Két csomag jött, Bogárnak egy kendő, nekem egy ebayes kütyürendelés), és a kislány is kétszer balhézott valamin. Az egyiknél a megoldás az volt, hogy kijöhetett a konyhába, és kapott egy darab répát rágcsálni, a másiknál nemtom. A fő probémája az volt megint, hogy éhes – amit nem teljesen értettem, sokat reggelizett, és nagyon későn…

Szóval félháromra lett ebéd kábé. A bab még főhetett volna, kemény lett, de Kisvirágszálnak iszonyúan ízlett (és felismerhetően anyu-féle volt, csak mondjuk nem olyan jó mint az övé, de hát ez volt az első, majdleszjobb), szóval jó hosszan ette. Aztán lefektettem, és nekiláttam befejezni a pogácsát – és mire Bogár megjött, már késő is volt, szél is volt, el is fáradtam, és a konyha is csatatér lett megint.

Sosem értettem, hogy hogy lehet egész nap főzni, vagyis inkább a konyhában tölteni – hát, most belecsúsztam én is… Vannak tanulságok, persze: időben el kell kezdeni, fontos az előkészítés, nem kell mindenből óriás adagot csinálni (akkor sem, ha értékmentés az egyik cél), illetve a gyakorlat teszi a mestert. Ha olyan kaját főzök, amit már sokszor csináltam, akkor minden gyorsabban megy. Amúgy tökre szeretek főzni, szóval alapvetően nem volt ez rossz így, csak sokminden mást is akartam csinálni. Például blogot írni.

Ami most végül úgy valósult meg, hogy amíg Bogár berakott egy mosást, én leültem a gyerekkel az ágyra, és itt gépelek mellette. Nem megy egyszerűen, mert ahogy itt ücsörög nekem dőlve, könyvvel a kezében, folyton az én kezembe is nyomkod egy-egy újságot meg könyvet, hogy olvassak inkább én is. Mostanában ez megy: párhuzamosan kell vele enni is, meg olvasni is. Nem feltétlenül ugyanazt a könyvet, a lényeg, hogy időnként én is mutassak neki képeket, néha meg ő mutatja az ölében lévő újságra mutatva, hogy vonat! alma! kislány! Irtó cuki, és nagyon élvezem, csak nehéz úgy gépelni, hogy lépten-nyomon kitakarja a képernyőt meg a billentyűzetet egy-egy könyv, amit a látszat kedvéért úgy kell odatennem, mintha olvasnám…:)

...facebook oldala a blognak?

Töprengtem, aztán lett. Itt van. Majd meglátjuk, kell-e.

Mindenféle új szavak meg tudományok vannak nap mint nap.

Például: Eszmiesz? Meg: Asztamindenit! Ja, és: pipua, azaz pihe-puha.

Meg egész kis párbeszédeket folytat le magával. Füléhez tartja a telefont, mint amikor a nagyival beszél, halandzsázik perceken át, de tökéletesen ki lehet venni pl. azt, hogy „Mitetél? Toászt etem/banyánt etem” (Mit ettél? Tojást ettem, banánt ettem…)

Vagy tegnap ilyet is mondott: "Jaj-jaj, esz mi volt? Puki…"

Aztán a másik, ami az elmúlt héten nagy sláger volt, az új papucsa, a bekekés. Brekekés, azaz békás: béka tappancsa van rajta. Szédületes egyébként ez a ragozás dolog, hogy milyen gyorsan megy neki. Az első jelzőként használt szava a cíkosz, azaz „csíkos” volt, aztán jött a pöttyös, mostanában meg próbálgatja a színeket, még azért csak 50 százalékban találja el. És közben megszülettek azok a szavak is, amik azt írják le, hogy milyen állat látható az adott tárgyon: makis, azaz majom van rajta, epántos, azaz elefánt, macis, azaz macis.

Ez eddig rendben van, ezeket mi tanítottuk neki. De azt, hogy „bekekés”, azt saját maga találta ki, és én teljesen lehidaltam tőle. Mi maximum olyat mondunk neki, hogy „békás”, de akkor mért nem azt mondja, hogy bekekás, honnan tudja, hogy itt é-nek kell lennie, amikor sosem mondott még ilyet?

Rájött arra is, hogy tud énekelni – mármint nem a halandzsanyelvén mindenfélét, hanem hogy azokat is tudja, amiket én szoktam énekelni neki. A „Szél fut a nádason, habzik a tó” kezdetű kánont (amit „bekeke” néven szokott kérni. Tényleg kéri: kérő hangsúllyal addig mondogatja, hogy „bekeke! Bekeke!, amíg rá nem kérdezek, hogy a Kumbejt énekeljem? mire boldogan rávágja, hogy „Jó!”, vagy újabban hogy „Iken!”. (Van „cica” kérés is, az a cirmoscica, haj; van vau-vau-s az az „öreg kutya nem ugat” nóta, van „bibamm”, az a jár a toronyóra, van a „Bente”, vagy „Mama!” ének, az a volt egyszer egy kemence, belebújt a Kisbence. Meg van még pár ilyen, a lényeg, hogy megmondja, hogy mivel szórakoztassuk.

Szóval most, miközben a „Kumbej-kumbej”-t, azaz a békás nótát énekeltem, hamiskásan rámvigyorodik, és közli, hogy „Éta is!”, vagyishogy ő is akarja. Bíztattam egy kicsit, erre nagy szégyellősen, nagyjából tényleg dallamban maradva elkezdi, hogy „Kumbe-kumbej”… És ezt az este folyamán aztán még vagy tucatszor megismételte, nagyon büszke vagyok…

Na, hiába a tavasz, múlt hét vége felé már nem volt olyan hepi minden. Már a meleg is túl nagy volt a kerti munkához, de főleg a munkahelyen jött pár váratlan, nem kellemes meglepetés. Semmi különös, de az elmúlt pár hét földfelettlebegős érzése már valahogy nemigen talált meg.

Persze, Kisvirág is nyűgösebb volt az átlagnál; pénteken például korábban kelt mint szokott (bár asszem sokan irigyelnének, ha megmondanám, mikor), de így neki is korábbra csúszott a ritmusa, én meg nem tudtam a felét sem megcsinálni annak, amit az ébredése előtt terveztem. Aztán azon nyígott, hogy „Keebe”, vagy „kertbe”, mindenáron ki akart menni, mikor én még próbáltam összecsapni reggeli után azt, amit előtte akartam, amikor kinn voltunk, akkor meg melege volt, bár legalább az unokatesóival találkoztunk, és jót játszottak a Tutecben. De a korai kelés és reggeli miatt az ebéd is korábbra csúszott, így aztán mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt volt – amíg megmelegítettem a kaját, végig bömbölt, vagy öt percen át – szerintem ennyit még nem sírt egyfolytában, mióta itthon vagyok vele. A nyöszögés az más, de arra meg tudom keményíteni a szívem és nem foglalkozni vele, ez most konkrétan sírás volt. Persze most sem tudtam mit csinálni: ő benn ült a szobában, én meg a konyhából próbáltam szóban vigasztalni, de tudtam, hogy hiába lépnék át a rácson, csak még rosszabb lenne, mert annál később eszünk, és a fő baja az, hogy éhes… Szóval, ha ez sírni hagyás, akkor hagytam sírni, mert az elválasztó rácson eszem ágában sem volt kiengedni, a konyha veszélyes üzem a forró löttyökkel…

Meg is égette szegény a száját az első falat levessel, nem figyeltem, és meleg volt még, ő meg éhes és mohó. Persze ettől folytatódott a sírás, pedig még ott voltak a könnyek a szemében az előzőből… De ez már csak másodpercekig tartott – tényleg az volt a fő baja, hogy éhes volt, de végre ott volt előtte a kaja. Rengeteget evett, de nagyon lassan – szerintem félig aludt közben.

Szóval vagy egy órát ebédeltünk, aztán kidőlt.

Aztán már Bogár volt vele, én meg szekrényt festettem Katcabogáréknál.

A hétvége aztán jól telt, sok családi programmal – jó volt, de haladni nem sok dologgal sikerült, és kezd megint rámtelepedni a frusztráltság. Ez egyébként már az elején is így volt: azt érzem, hogy minden úszik. Ha a munkahelyi dolgokkal foglalkozom, akkor lelkiismeretfurdalásom van, hogy nincs időben meg az ebéd, nem mostam, nincs kitakarítva, és a kert sem halad. Ha pedig ezekkel foglalkozom, akkor hiába ad csomó sikerélményt amit megcsinálok, folyton azon frusztrálódom, hogy a munkával nem haladok, és mennyi minden melóval vagyok késésben, és még mennyi mindent kéne csinálni.

Hát, gyerek mellett dolgozó kismamák, szevasztok, gondolom, ez ismerős.

Akkor most ugorjunk egy kicsit az időben, a mai napra. Az van, hogy pont a másfél éves kora jön a régi bejegyzések között, és ott van két nagyobb téma, ami akkor volt aktuális, és amihez két félkész bejegyzés tartozik. Majd befejezem azokat is valamikor, és akkor halad majd tovább az időrend, de addig is leskribálom a mostani dolgokat, hogy el ne felejtsem.

Szóval ma például ilyet mondott, hogy „Me’eg ’an” – vagyishogy meleg van. Tényleg az volt – kinn a kertben tevékenykedtünk délelőtt, és én konkrétan rövidnadrágban dolgoztam. Rajta azért több ruha volt, de ezt a harisnya+nadrág kombót hamar el kell felejteni, ha ilyen idők lesznek… (Ezt csak azért írom le, mert azért az öltöztetésben nem vagyok nagy mester. Szóval bizonyos keretek között nyilván egész csinosan fel tudom öltöztetni a kiscsajt, de azért asszem látszik néha, hogy itt apuka öltöztet. Például azt nemrég tanultam meg, hogy rózsaszínt zölddel nem párosítunk. Vagy pirossal? Áh, összekeverem… Mindegy, a lényeg, hogy az eddig bevált harisnya nadrággal kombinációkat hamarosan le kell váltani, és az új „mitmivel” konstrukciókhoz kell majd azért anyi is.)

Természetesen amíg én lapátoltam meg ástam a kertben, neki is kellett dolgozni: addig mondogatta, hogy „’apát! ’apát!” amíg nem szereztünk neki egy is egy kislapátot, amivel turkálhatott a földben. Pár nappal ezelőtt még szórakoztatóbb volt a segítsége: akkor folyton gilisztákat találtunk ásás közben. És mivel a giliszta nagy érték – nem csak neki, aki hatalmas ujjongással fogadott minden egyes jószágot, hanem nekem is (kezdődik a horgászszezon) -, kerestem egy műanyagdobozt, raktam bele földet, és abba gyűjtöttük. Úgy ment, hogy én ástam, pár lépéssel arrébb volt a doboz, és Kisvirág kezébe nyomtam a gilisztákat – az ő feladata volt elvinni a dobozhoz, és beletenni. Diadalmas vigyorral vitt minden egyes gyűrűsférget a dobozba („dobosz”, ahogy ő mondja), és azonnal fordult vissza, és jött, hogy „még! még! gi’ita!” én meg nem győztem mentegetőzni, hogy várjon még egy kicsit, most nem találtam…

Tök cuki, ahogy nem nagyon érti, hogy mi áll hatalmunkban és mi nem. Ha elmegy egy repülő, busz, rögtön kiabál, hogy „méK! méK!” (most már idáig fejlődött a régi „mé!”), és közben néz ránk, és nem érti, miért nem prezentálunk még egy buszt vagy repülőt. Ha hallunk egy varjút, látunk elszaladni egy pókot, elrepül egy légy, vadul nyújtogatja a kezét a magasba, hogy „ide! Ide! Kárkár/poKK/dzüm-dzüm ide! – és fel van háborodva, hogy a madár meg a légy nem száll rá a kezére, a pók meg elbújik, és láthatólag minket tart felelősnek ezért.

Na, szóval melege volt a kertben. Nem sokat haladtam ma, mert amikor elkóborol kicsit, folyton jön a kiabálás, hogy „Egítesz! Egítesz!” – ami azt jelenti, hogy „segítesz”, vagyis mennem kell segíteni átemelni valami akadályon, vagy megkeresni a kavicsot, vagy odébb vinni a kismotort. Aztán bejöttünk, csináltam ebédet gyorsan – sajna a zöldségleves elég béna lett, hiába próbáltam felturbózni a tavalyelőtt szedett szárított trombitagombával, mirelitzöldségből nem lehet csodákat várni. Csak ez most még ahhoz képest is gyenge lett, nemtom, mit szúrtam el. Meg túrógombócot csináltam hozzá, ez azért poén, mert életem egyik első főzési próbálkozása is túrógombóc volt. Akkor még udvaroltam Bogárnak, és azzal próbáltam lenyűgözni, hogy valami ünnepi alkalomra eperrel töltött túrógombócot próbáltam neki csinálni meglepiből a kollégiumban. Hát, anno nem volt egy sikerélmény; mindent elméreteztem, mire kész lettem, folyt rólam a víz, és az apró koleszszoba tele volt összekoszolt edényekkel, és mindemellett ormótlan, vacak gombócok lettek, az eper meg nem is dobott rajta akkorát, mint vártam... Bár, a lenyűgözés azért asszem sikerült :). Csak mint kaja nem lett nagy szám.

Ez most azért egy ezerszer egyszerűbb gyorsrecept, de Kisvirágot ezzel is sikerült lenyűgözni - olyan hatalmas adagot evett, mint a régi szép időkben. Egyébként az elmúlt két napban nagyon sokat eszik, ez nem tudom, mit jelent.

Most meg már félórája letettem délutáni alvásra, de ide hallom, hogy nincs alvás: dumál, énekelget magában az ágyában fekve. Volt már olyan, hogy ezt két órán keresztül csinálta, és már épp azon gondolkodtunk, hogy az aznapi napközbeni alvás kimarad, amikor rajtaütésszerűen elaludt (jó, ezt nem láttuk, mert ilyenkor igyekszünk csöndben sunnyogni a szobáján kívül, mert zárt ajtón keresztül is felfigyel a zajokra, aztán ha erről eszébe jut, hogy kommunikálni akar velünk inkább, az senkinek nem jó: neki azért nem, mert akkor még kevésbé alszik el, nekünk meg, mert vagy hallgatjuk, ahogy nyíg, hogy menjünk már, vagy beadjuk a derekunkat és bemegyünk, de akkor meg az megy füstbe, amit épp csinálunk), szóval a lényeg, hogy egyszercsak csönd lett, és két és fél óra múlva ébredt. Csakhogy az már jócskán késő este volt – és, bár nem szokott korán feküdni, de így aztán végképp eltolódott minden: vacsoraidőben volt az uzsonna, és a vacsora meg a fektetés meg aztán teljesen felborult. (Update: ezt a bejegyzést három körül írtam, most, hogy felteszem, már épp ébred - hallom a dumálást a szobájából...)

Na, ezért akartam megírni most időrenden kívül ezt a bejegyzést; volt még két szuper mondata amit meg akartam írni, hogy el ne felejtsem, de már nem jut eszembe…