Na, hiába a tavasz, múlt hét vége felé már nem volt olyan hepi minden. Már a meleg is túl nagy volt a kerti munkához, de főleg a munkahelyen jött pár váratlan, nem kellemes meglepetés. Semmi különös, de az elmúlt pár hét földfelettlebegős érzése már valahogy nemigen talált meg.

Persze, Kisvirág is nyűgösebb volt az átlagnál; pénteken például korábban kelt mint szokott (bár asszem sokan irigyelnének, ha megmondanám, mikor), de így neki is korábbra csúszott a ritmusa, én meg nem tudtam a felét sem megcsinálni annak, amit az ébredése előtt terveztem. Aztán azon nyígott, hogy „Keebe”, vagy „kertbe”, mindenáron ki akart menni, mikor én még próbáltam összecsapni reggeli után azt, amit előtte akartam, amikor kinn voltunk, akkor meg melege volt, bár legalább az unokatesóival találkoztunk, és jót játszottak a Tutecben. De a korai kelés és reggeli miatt az ebéd is korábbra csúszott, így aztán mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt volt – amíg megmelegítettem a kaját, végig bömbölt, vagy öt percen át – szerintem ennyit még nem sírt egyfolytában, mióta itthon vagyok vele. A nyöszögés az más, de arra meg tudom keményíteni a szívem és nem foglalkozni vele, ez most konkrétan sírás volt. Persze most sem tudtam mit csinálni: ő benn ült a szobában, én meg a konyhából próbáltam szóban vigasztalni, de tudtam, hogy hiába lépnék át a rácson, csak még rosszabb lenne, mert annál később eszünk, és a fő baja az, hogy éhes… Szóval, ha ez sírni hagyás, akkor hagytam sírni, mert az elválasztó rácson eszem ágában sem volt kiengedni, a konyha veszélyes üzem a forró löttyökkel…

Meg is égette szegény a száját az első falat levessel, nem figyeltem, és meleg volt még, ő meg éhes és mohó. Persze ettől folytatódott a sírás, pedig még ott voltak a könnyek a szemében az előzőből… De ez már csak másodpercekig tartott – tényleg az volt a fő baja, hogy éhes volt, de végre ott volt előtte a kaja. Rengeteget evett, de nagyon lassan – szerintem félig aludt közben.

Szóval vagy egy órát ebédeltünk, aztán kidőlt.

Aztán már Bogár volt vele, én meg szekrényt festettem Katcabogáréknál.

A hétvége aztán jól telt, sok családi programmal – jó volt, de haladni nem sok dologgal sikerült, és kezd megint rámtelepedni a frusztráltság. Ez egyébként már az elején is így volt: azt érzem, hogy minden úszik. Ha a munkahelyi dolgokkal foglalkozom, akkor lelkiismeretfurdalásom van, hogy nincs időben meg az ebéd, nem mostam, nincs kitakarítva, és a kert sem halad. Ha pedig ezekkel foglalkozom, akkor hiába ad csomó sikerélményt amit megcsinálok, folyton azon frusztrálódom, hogy a munkával nem haladok, és mennyi minden melóval vagyok késésben, és még mennyi mindent kéne csinálni.

Hát, gyerek mellett dolgozó kismamák, szevasztok, gondolom, ez ismerős.