Ez egy nappal az ezelőtti bejegyzés előtt volt asszem, de most már azt tettem fel előbb, mindegy.

Még ugyan több mint egy hét van másféléves koráig, de voltunk tegnap dokinál meg védőnőnél. Az a helyzet, hogy az ilyen védőnős köröktől parázok kicsit, ebben Bogár a mester… Jó, ott voltam én is az első pár alkalommal, de ő tartotta eddig velük a kapcsolatot, ő tudja, mit kell ilyenkor vinni, mit kell csinálni, egyáltalán hogy működik a rendszer (pl. ki van írva az ajtóra, hogy érkezéskor húzzunk számot – de a valóságban nincsenek is számok, amiket húzni lehetne… Ez mindig összezavar.). Pedig a gyerekdokit is ismerem régebbről meg a védőnőt is (a családon keresztül – a gyerekorvos jött például a legkisebb öcsémékhez is annakidején).

Szóval, mindig van bennem egy kis feszültség ha ilyesmit kell csinálni. Mit is kell vinni? A gyerek könyvecskéje – az múltkor para volt, nem találtuk, most időben előkészítettem. Víz a gyereknek meg nekem – ezer fokra fűtik a várót, nyilván a fel-le vetkőztetett gyerekek miatt ez fontos, de én meggebedek. Könyv, játékok, hogy lekössem amíg várunk. Meleg ruha a gyerekre, és indulhatunk. Csak úgy nyakba vettem, egy sarokra van a rendelő, addig néztük a varjakat (kárkár), meg egy autót, ahogy nem tudott elindulni a jeges parkolóhelyről, csak kapart a kerék.

Megérkeztünk, óriási a tömeg odabenn, de vannak ismerősök, dejó, kezdenénk dumálni, mikor rájövök, hogy a pelenkák otthon maradtak. Pelenka azért kell, mert ezt teríti az ember a gyerek alá amikor mérik. Meg amikor szúrják. Úgyhogy kettő is kell. Én meg kikészítettem mindkettőt és otthonhagytam. Anélkül a gyerek azokkal a felületekkel érintkezne mint a többi ezer gyerek, fertőzésveszély, para, ezt a védőnő is elmondta már a legelső alkalommal, úgyhogy uzsgyi vissza.

Szerencsére a gyereket még nem vetkőztettem le, és eléggé élvezi a sétát, csak kicsit kell neki énekelgetni útközben.

5-10 perc alatt megjártuk, mire visszaértünk, még többen voltak, viszont Katcabogárék is befutottak. Sőt, még egy üres szék is akadt mellettük (csoda, mert állva is csak élével fértek el amúgy az anyukák-apukák). Levetkőztem, aztán a kislányt is kicsomagoltam – és onnantól kezdve még bő egy órát ott rostokoltunk.

Viszont mégsem volt rossz egyáltalán, mert a kislány egyszerűen mindenkit elbűvölt. Egyszer ugyan volt egy kis sírás (természetesen azért, mert nem teljesült az akarata – amíg vetkőztettem, egyedül ült a széken, aztán az én ölembe kellett ülnie, pedig ő egyedül akarta elfoglalni az egész felnőttszéket, borzasztó), de a szokásos módszerrel (egy percig ölelgetés, szorosan összebújva sírás, aztán valami vicces játékkal figyelemelterelés) sikerült kezelni a helyzetet. És onnantól kezdve tényleg ő volt ott a legcukibb-legaranyosabb, pedig sok cuki és aranyos kicsi volt ott… Megnézte a babákat, mászkált körbe-körbe a tömegben – mivel kábé 2-3 hete jár önállóan, ezt még azért félelmetes nézni, de fantasztikusan ügyes. Persze belekapaszkodik mindenbe – hol egy anyuka lábába, hol a védőnéni köpenyébe, de mindenkire azon nyomban felmosolyog, ettől mindenki elolvad, és mehet tovább a következő „áldozathoz”. Játszott a vele egykorú gyerekekkel – ez mondjuk nagyjából az egymás mosolyogva nézéséből és esetleg kukucsolásból állt, egyszer közeledett egy ugyanakkora kislány hozzá hogy ölelgeti, de akkor még nem oldódott föl teljesen, és hátrált…

Nem tudom jól leírni, de hihetetlen büszke voltam rá, ahogy ott a tömegben a lábak között mászkált, bátran, nyitottan de azért óvatosan, és mindenkit levett a lábáról.

Amikor a védőnéni mérte, egy zokszava nem volt, pedig emlékszem, pár alkalommal ezelőtt nem szerette, de most tűrte a nyújtogatást meg a neki már túl kicsi mérlegre összehajtogatást, leültetést. Közben nagy büszkén szorongatta a kiskönyvét (az oltási dokumentációját) – a védőnéni meg el volt ájulva, hogy milyen szépen fejlődik (mondjuk tény, hogy apja meg anyja is nagydarab, de ahogy nézem, kilóban és magasságban is simán inkább a fél-egy évvel nagyobbakkal van egy kategóriában). Aztán pedig, mikor védőnéninek már kevesebb dolga volt, szó szerint levette a lábáról: csak épp mondani akart valamit, és megállt előttünk, de konkrétan odaült mellénk, amikor a gyerek rávigyorgott, sőt rákacsintott (duplaszemmel, persze, ezt elbűvölően tudja csinálni, közben ráncolja-felhúzza az orrát, meg kell zabálni), meg cukiskodott egy kicsit neki. Így aztán beszélgettünk egy hosszabb adagot a védőnénivel is, meg hozott neki játékokat, amikkel aztán más gyerekek is odajöttek játszani, így még nagyobb volt az interakció a többiekkel (egyszer volt, hogy valami játék másnak is kellett meg neki is, de ott is sikerült egy másik, hasonló játékkal megoldani, mielőtt balhé lett volna. Egyébként itthon az unokatesóival is lerendezi az ilyesmit ügyesen, szóval igazzy balhé nem szokott lenni, de azért tudja sivalkodva jelezni, ha túlságosan rászállnának a többiek – de szerencsére az 1, a kétésfél és az 5 évvel nagyobb unokatesók nagycsaládban nőnek fel (négyen vannak, a kétésfél évvel idősebbek ikrek), ráadásul van tapasztalatuk kisebbekkel (jó, a legkisebbnek nincs), és nagyon szeretik a kislányt (de tényleg, születése óta megőrülnek érte), úgyhogy pont a túlszeretgetés szokott probléma lenni, és azt szokta megunni, hogy a nagy ölelgetésben nem jut tere azt csinálni, amit ő szeretne.

Na, elkalandoztam. A lényeg, hogy büszke voltam, hogy mindenkitt mennyire elbűvölt, és tényleg szuperül viselkedett. A dokihoz mikor bementünk, ott persze csimpaszkodott belém ezerrel, és már a vetkőztetésnél jött a sírás, de aztán mikor megkapta a szurit és felvettem, hamar megnyugodott, sőt elkezdte követelni a polcon lévő, nyugtatónak szánt játékokat, sőt, mikor kimentünk, integetett a doktorbácsinak, aki ugyan egy cinikus-morgós fajta, de azt hiszem, ez még azért őt is meglágyította.

Mondták, hogy az oltástól pár napig lehet láza meg nyűgösködhet, de semmi ilyet nem tapasztaltunk, vasszervezete van ennek a kis csodacsajnak…

01.19.

Behalok, konkrét párbeszédet lehet már vele lefolytatni!

Tegnap, szopizás után elkezdi, hogy

Ő: - Tepp! Tepp! (Azaz csepp, a vitamincseppje, amit mindig ilyenkor kap)

Mi (nézünk fel a polcra, ahol szokott lenni): - De hol a csepp? Nincs a helyén! Elbújt!

Egy darabig keressük, aztán felfedezi a mellette levő polcon, és diadalmasan vigyorogva mutat oda:

- Ott tan!

- Tényleg ott van, ügyes vagy! Na gyere, feküdj ide, felvesszük a hálózsákot!

- Nem! (és visszabújik az anyjához)

- Najó, akkor eldugom! Na, melyik kezemben van? (Ez a szokásos ökölbe rejtős játék, nagyon szereti, de pont a vitaminos fiolával nem játszottuk még)

Na, erre nagy lendülettel vigyorogva elindul felém az ágyon, megmutatja melyikben van, aztán belehengeredik a hálózsákjába, amit ilyenkor én szoktam összecipzárazni rajta, miközben Bogár cseppent a szájába. Hívja is, amint elkezdem a hálózsákot igazgatni, hogy:

- Anyi! Anyi! – vagyis hogy jöjjön és cseppentsen már.

Aztán amint lenyalogatta a szája széléről is az ottmaradt cseppmaradványt (egyszer meg kell kóstolnom, miért szereti ezt a Vigantolt annyira), odafordul megint Bogárhoz:

- Pápá!

Merthogy ilyenkor már én veszem át a fektetést, még kap enni cumisüvegből kicsit, de azt már félhomályban – mire befejezi, már félkómás állapotba kerül, és ahogy átviszem a szobájába, már csak bújik hozzám, és simán megy a fektetés (jó esetben).

Szóval pápát mond az anyjának, aki erre megpuszilja nevetve, de ő már a következő programpontnál jár, szemrehányóan néz a lámpára:

- Ámpa!

Az anyja fogja mivan, felkel, lekapcsolja. Csakhogy erre sötét lesz, és eltűnik az anyukája, erre (már az én ölemben) kicsit megijedve elkezdi, hogy:

- Anyi! Anyi!

Édesanya megnyugtatja, hogy itt van, minden oké, feltekeri kicsit az olvasólámpát, így már nincs koromsötét, mire Margaréta megnyugodva fogyasztani kezdi a cumisüvegből a kajáját. (A szopizás már az alvásra ráhangolódás jegyében félhomályban zajlik, de a cseppentéshez meg kell fény, úgyhogy az a kompromisszumos megoldás, hogy a Vigantol után váltunk félhomályra.)

Onnantól már csönd volt. Pár perc alatt megitta amennyit akart, aztán eltolta magától. Felkeltünk az ágyunkból, átvittem a gyerekszobába, ott elkezdtem az elmaradhatatlan altatót énekelni miközben ringattam kicsit, de igyekeztem rövidre fogni, mert láthatólag nagyon relaxált és nyugodt volt, ilyenkor ha leteszem, és szájába adom a cumit, gyakorlatilag már alszik is. A legnehezebb a fektetésben pont az, hogy ilyenkor nekem is olyan jólesik, hogy nyugodtan, a vállamra hajtva a fejét, az orrát a nyakamba fúrva piheg, ezt órákig élvezné az ember szívesen, és nyilvánvaló, hogy ő is. Csakhogy pont ilyenkor kell minél hamarabb betenni az ágyába, mert ha sokáig a karomon van, előbb utóbb felélénkül (hiszen ez neki szokatlan helyzet), és akkor meg már nehéz betenni az ágyba… Szóval, ilyenkor a közös, élvezetes ringatást-éneklést lehetőleg hamar meg kell szakítani, így az élvezkedés nem megy az alvás rovására.

No, hát ez az altatás rendje, de most nem ezért írom ezt, hanem mert szédületes, hogy a dolgokra reagálva ilyen hosszan és értelmesen beszél – sőt, szerintem ez már beszélgetés…

 01. 17.

Már egy ideje megy: Üjide! vagy Üide! Szerintem azt gondolja, hogy ez egy szó, és azt jelenti, hogy „Ülj ide!”. Közben pedig mutogat maga mellé, vagy ahová szeretné, hogy odaüljünk. Nem tehet róla, de ez amúgy eléggé erőszakosan, nagyon parancsolóan, és az „egyszósítás” miatt vakkantósan hangzik…

Másik:

Ug-rá-gyunk! Azaz Ugráljunk! Ez az ágyon ugrálást jelenti, fogja a kezünket, és óriási lelkesedéssel skandálja kiabálva, ritmusosan, hogy ug-rá-gyunk! Ug-rá-gyunk! És közben rugózik az ágyon. Ezt egyébként Rékától (Éka! – a kis, pár hónappal idősebb barátnőjétől) tanulta, ő volt múltkor nálunk, és ő mutatta meg ezt az ugrálást. Ami persze nem igazi ugrálás még, inkább rugózás, de attól még élvezetes.

Ki-KOPP! Ez az esti Kippkopp-olvasást jelenti. Minden szónak megnyomja a második szótagját, a Kippkoppnak kifejezetten.

Végig kell sorolni: anyi? – elment, dolgozik. apu? – apu itt van… Betti? – Betti nincs itt, dolgozik. És újrakezdi: anyi? – anyi dolgozik. Apu? – és így tovább, végtelenszer.

A legjobb játék: betenni dolgokat dolgokba. Megunhatatlan. Ahhoz még nem elég ügyes, hogy a direkt erre a célra való játékokat használja (amin különböző formájú lukak vannak, és azokon kell az megfelelő objektumokat bejuttatni a dobozba), ezekkel csak próbálkozik, de igazából appuuunak kell játszani ezekkel. És ez tök jó, mert így felfedeztem, hogy ez, ahogy a pont megfelelő méretű tárgy bezuttyan az épp megfelelő méretű lyukon, nagyon jó érzés. Ez olyan oddly satisfying thing, tudjátok…

Jan. 2.

Majd talán írok a szilveszterről meg a kimaradt napokról meg karácsonyozásról, de most csak pár új szó:

„Ebúttá” – azt jelenti, amikor a keze mögé bújik, és onnan kukucskál (elbújtál…)

tej, kenyé’, vaj – ezeket reggelinél mondogatja, meg ha eszébe jut a kaja.

pipó – porszívó, illetve orrszívó-porszívó – akkor mondogatja, amikor tele van az orra, és mutogat az orrára, de persze amiikor a szívásra kerül a sor, az már nem tetszik neki…

papusch – papucs

kusch – kulcs

hatita – harisnya

puccsi – pulcsi

A neugranormon még mindig onyon.

2 nappal később:

Most már nem „elbúttá” van, ha ő bújik, hanem „elbúttam”.

dec 16

Megy a bilizés. Eddig 5 esti, fürdés előtti bilireülésből 3szor volt pisi is. Persze odáig vagyunk meg vissza, és megdicsérjük, diadalmasan kivisszük együtt a wcbe és kiöntjük – de azért még nem teljesen fogja a dolgot. Bár egyik alkalommal, mikor mondtam neki, hogy „Még! Még!” ahogy ő szokta követelni a további mesét vagy játékot, fogta, hogy mit akarok, visszaült, és vigyorogva produkált még egy adagot.

Viszont az is igaz, hogy napközben sosem jön össze, bár mindig mondogatja, hogy „Bibi!” meg „Kaki!”, de igazából ez csak játék – rá akar ülni, össze-vissza tologatja magát a bilivel együtt, brummog hozzá, mintha autó lenne… Meg főleg szerintem élvezi, hogy csupasz a feneke.

Mindenesetre ez azért annyira nem nyerő, szóval nemtom mi a hosszabb távon beváló módszer…

december 14.

Meglátott az asztalon egy angyalkafigurát (ami dísznek van ott. Nem karácsonyi – vagyis igen, de még tavalyról ottmaradt. :)) Szóval elkezdte rá mondani, hogy „Baba! Baba!” Mondtam neki, hogy az nem baba, hanem angyal. Rámnéz, és rákezdi, hogy „tente”. Először nem értettem, de aztán rájöttem. Az altatódal, amit énekelni szoktam neki (és ami nagyon beválik, a második versszakra már totál ellazul, rámdől, átölel, a szeme rés, aztán kéredzkedik le az ágyba, vagy alszik az anyja hátán/székben, ahol épp vagyunk, tényleg varázslatos „alvógomb” ez) úgy szól, hogy „ Tente, baba, tente, / itt van már az este / aludj, aludj, szól a harang /a szemedet hunyd le.

Szép álom tündérke / borulj a szemére / gyertek-gyertek kisangyalok / játszadozni véle.”

Ezt még a nagymamám énekelte a tesóimnak kicsi korukban. Nyilván nekem is, csak arra már nem emlékszem.

És basszus, fogalma sincs róla, hogy mi az az angyal, de amint kimondtam, ennek az éneknek a végére asszociált… Megáll az eszem.

 december 13.

A hétvégén meg elkezdett bilizni (úgy mondja, hogy bi-bi). Az elmúlt hetekben többször belerottyantott a kádba – és mivel mi ilyenkor kaptuk ki és mosdattuk le meg öntöttük ki a vizet gyorsan, és nyilván nem teljesen ügyesen, nem elég higgadtan reagáltuk ezt le, elkezdett félni a víztől. Ő, aki akkora pacsálást rendezett mindig, hogy úszott a fürdőszoba, és sosem zavarta, ha közben elmerül fülig, belefröcsköl a szemébe vagy víz megy az orrába – annál vadabbul ütötte-rugdosta a vizet, annál jobban vigyorgott és csinálta az óriás hullámokat… Hát, most nem nagyon mer beleülni, és ha meglát valamit, amit ő kakinak gondol (úszó szösz vagy árnyék), sírva menekül ki a kádból, emeli a lábát és próbál kimászni…

A megoldás végül a jó habos víz lett, és az, hogy ott ülünk mellette, így azért továbbra is pancsol és élvezi a fürdést – viszont, ha már így tudja, hogy mi az a kaki, gondoltuk, megpróbálkozunk a bilivel. Hétvégén használta először, teljesen oda volt érte, ült rajta türelmesen, nyúlkált be maga alá, és közben dumált a halandzsanyelvén… Irtó jól szórakozott.

Második alkalommal már jött pisi is, azt diadalmenetben öntöttük ki a wc-be, de azt hiszem, nem nagyon fogja még, hogy mire való ez az egész, mert tegnap meg nem produkált semmit.

Most ebéd közben elkezdte mondogatni, hogy „kaki”, amikor kérdeztem, hogy hol a kaki, mutogatott a pelenkájára, úgyhogy gyorsan lekaptam róla mindent, és ráültettem – de persze semmi sem volt, csak jól jött neki egy kis játék a kaja közben… Ültünk vagy 10 percet, játszottunk közben mindenfélét, de asszem ez a szobatisztaság meg bilizés még odébb van, nem igazán a hatékonyság még a lényeg…

A mai ebéd egyébként hagymás-babos „ragu” vagy micsoda volt. Ez egy saját recept, és lehet, hogy az anyja még nem adott volna neki ilyet, de én már rég kitaláltam, hogy ma ezt fogok főzni, már jó rég ettem…

Igazából ennek az alapját Karáék tábori hagymás babja képezi, csak kicsit továbbfejlesztettem.

Úgy megy, hogy felkockázunk szalonnát, és kisütjük a zsírját (bacon is mehet bele, az is fincsi, most volt ez is az is benne), aztán megsütjük az apróra vágott hagymát rajta (kábé két fej, de persze minél több, annál jobb, „hagymásbabosabb”. Mehet bele apróra kockázott kolbász is, meg, ami nagyon fontos, répa. Legalább 4-5 szép répa, felkarikázva, sőt, a karikák is félbe-negyedbe vágva.

A répát is megpirítjuk, aztán amikor már majdnem puha a répa, hozzáteszünk még 2 gerezd apróra vágott fokhagymát is. A végén ehhez a hagymás-szalonnakockás-kolbászos répához hozzáöntünk egy vörösbab és egy fehérbab konzervet meg egy kukoricakonzervet. Fűszerezzük (só nem nagyon kell, a szalonna sós), bazsalikom, oregánó, kis csípőspaprika, esetleg kakukkfű vagy majoranna – aztán összerottyantjuk, és kész. Friss kenyérrel én nem tudok betelni vele – abban a serpenyőben csinálom, amiben a négyadagos kajákat szoktuk elkészíteni, ennek ellenére másnapra ebből már nem nagyon szokott maradni. Jó büdös másnap tőle az ember környezete, de irtó finom – a többi meg úgyis megoldható szellőztetéssel… :) Általában olyankor szoktam csinálni, mikor Bogár konferenciára megy, és én gyorsan össze akarok ütni a valami legényes-finomat. Bár ő is szereti…

Szóval, most is ezt csináltam, a kislánynak is ízlett, bár néhány falat azért ott maradt a kistányérja alján…

dec 5.

Véje – vége;

otta – ott van;

inni – inni;

kummi – krumpli;

kenyé – kenyér;

emme – elment;

itta – itt van.

dec 12.

Ma reggel úgy kelt fel (vagy végülis valószínűleg már jó félórával korábban felkelt, szóval mindenesetre arra mentem be hozzá a kisszobába), hogy tíz percen keresztül mondogatta, hogy „Anyi! Anyi! Anyi!” Ez ugye az anyját jelenti (tudja mondani persze azt is, hogy anyu meg anya, de ez azért viccesebb, jobban szeretjük), de egyáltalán nem nyafogva vagy siránkozva mondogatta, hanem majdnemhogy énekelgetve magában… Egy hosszú dalt, aminek ez a szövege.

Aztán, mikor bementem, kérdeztem, hogy „na, ki a kakis?” – erre nagy lelkesen tette fel mind a két kezét a levegőbe, hogy „Én!”.

Ezt egyébként valahol a nagycsaládból vette, még édesapám is ezt játszotta a tesóimmal (nyilván velem is), sőt még most is pl. családi ebédek előtt, hogy „Na, ki éhes?” „Na, ki fáradt?” „Na ki akar játszani menni?” „Na ki kér csokit?” és akkor minden jelenlévővel (még mi, felnőttek is) egyszerre dobjuk a kezünket a magasba, hogy „Én-én!”. Továbbfejlesztett változat, amikor a kicsiknek (pl. húgom cukorfalat gyerekeinek) azt a kérdést tesszük fel, hogy „Na, ki a cuki?” vagy „Na ki a nagymama szívecsücske?” amire a játék ugyanaz: vadul jelentkezni, és kiáltozni, hogy „Én! Én!”

Na, hát ezt tanulta el a kislány… Tényleg napról napra többet tud. Például kérdésekre válaszol már. „Hol a madár?” „Ott an!”. Hol a könyv, Kisvirágszál? „Itt an!”

A másik amivel lenyűgözött ma reggel, hogy amikor ledobta a játékát a pólyázóról, rámnézett ártatlan szemekkel, és azt mondta: „ennye”, vagyis „Ejnye”! Hát, ilyet nem szoktunk neki mondani (inkább nagypapája szavajárása ez), de az tény, hogy fel tud idegesíteni azzal, hogy ledobálja a dolgokat. Mert nem csak simán kiejti-leejti, hanem szándékosan dobál… Ami még a pólyázóról a játékokkal nem baj (maximum csak azért, mert amint ledobta (miután percekig tök jól eljátszogatott vele, csak hirtelen megunja és elhajintja), vehetem fel. Csak az a baj, hogy a konyhában ugyanezt csinálja a kajákkal. Tök jól lehet hagyni egyedül enni, ha pl. fel van kockázva előtte a kenyér vagy karikázva a banán (és persze be van csatolva a kisszékbe). Nagyon ügyesen eszegeti ezeket egyedül – sőt, a műanyagpoharából is iszik. De mégsem csináljuk ezt szinte soha, mert amint kezd jóllakni, unni magát vagy egyszerűen mást akar enni/inni/csinálni, akkor egy laza mozdulattal lesöpör mindent maga elől, vagy széles mozdulattal levágja a földre… Persze nem rovom ezt fel neki, meg persze az a megoldás, hogy figyelni kell, én vagyok a felnőtt, én látom a jeleket meg a legjobb ha ott vagyok és megelőzöm a dolgokat – mindenesetre ez akkor is idegesít. Hát, továbbra is csinálja, de legalább most már mondja, hogy ejnye. :)

nov 25.

Hát, ma már vicces visszaolvasni, hogy így kezdődött... A dumálás is, meg az is, hogy honnan és mit akar enni. :)

Az új slágerszó az „ebő”, vagyis ebből. Eredetileg arra kezdte el múlt héten használni, hogy esti szopizásnál félbehagyta a kajálást, felült, rámutatott anyja másik mellére, és arra kezdte mondogatni, hogy „ebbő! ebbő!”. Két napja viszont mindenre mondja. Reggelente két pohár van az asztalon, az egyikben víz van, a másikban tej. Eddig is megmutatta ellentmondást nem tűrően, hogy melyikből kér, de most már mondja hozzá, hogy ebbő. Sőt, most már azt is megmondja, hol legyen a tányér, amiből kanalazzuk az ételt/adjuk a falatot. Eddig főleg az asztalon volt, miközben ő az IKEÁs etetőszékében ült (aminek ugye szintén van kis asztalkája), ennek főleg az volt az oka, hogy ne verjen le véletlenül róla semmit, meg ne nyúljon a tányérba. Nem szokott ilyeneket csinálni egyébként, főleg nem, amíg éhes, és az evésre koncentrál, de amikor kezd jóllakni, keresni kezdi mivel játszhat (általában „kuka! kuka!” felkiáltással kupakra vadászik), és ilyenkor csak figyelmetlenségből is belelóghat a levesbe a pulcsija vagy ha falatok vannak az asztalkáján, leszórja.

Szóval, eddig hol a kisasztalán, hol mellette az asztalon volt a kaja, és nagyjából attól függött, hova tesszük a tányért, hogy mennyire volt felpörögve, és mi mennyire voltunk éppen mással elfoglalva az ebédeltetése közben, mennyire tudtunk odafigyelni.

Most viszont megmondja, hogy a kisasztalra kéri a kaját. Mutogat oda, és megy az „ebbő! ebbő! ebbő!”.

Hát, növeszti az akaratát.