dec 12.
Ma reggel úgy kelt fel (vagy végülis valószínűleg már jó félórával korábban felkelt, szóval mindenesetre arra mentem be hozzá a kisszobába), hogy tíz percen keresztül mondogatta, hogy „Anyi! Anyi! Anyi!” Ez ugye az anyját jelenti (tudja mondani persze azt is, hogy anyu meg anya, de ez azért viccesebb, jobban szeretjük), de egyáltalán nem nyafogva vagy siránkozva mondogatta, hanem majdnemhogy énekelgetve magában… Egy hosszú dalt, aminek ez a szövege.
Aztán, mikor bementem, kérdeztem, hogy „na, ki a kakis?” – erre nagy lelkesen tette fel mind a két kezét a levegőbe, hogy „Én!”.
Ezt egyébként valahol a nagycsaládból vette, még édesapám is ezt játszotta a tesóimmal (nyilván velem is), sőt még most is pl. családi ebédek előtt, hogy „Na, ki éhes?” „Na, ki fáradt?” „Na ki akar játszani menni?” „Na ki kér csokit?” és akkor minden jelenlévővel (még mi, felnőttek is) egyszerre dobjuk a kezünket a magasba, hogy „Én-én!”. Továbbfejlesztett változat, amikor a kicsiknek (pl. húgom cukorfalat gyerekeinek) azt a kérdést tesszük fel, hogy „Na, ki a cuki?” vagy „Na ki a nagymama szívecsücske?” amire a játék ugyanaz: vadul jelentkezni, és kiáltozni, hogy „Én! Én!”
Na, hát ezt tanulta el a kislány… Tényleg napról napra többet tud. Például kérdésekre válaszol már. „Hol a madár?” „Ott an!”. Hol a könyv, Kisvirágszál? „Itt an!”
A másik amivel lenyűgözött ma reggel, hogy amikor ledobta a játékát a pólyázóról, rámnézett ártatlan szemekkel, és azt mondta: „ennye”, vagyis „Ejnye”! Hát, ilyet nem szoktunk neki mondani (inkább nagypapája szavajárása ez), de az tény, hogy fel tud idegesíteni azzal, hogy ledobálja a dolgokat. Mert nem csak simán kiejti-leejti, hanem szándékosan dobál… Ami még a pólyázóról a játékokkal nem baj (maximum csak azért, mert amint ledobta (miután percekig tök jól eljátszogatott vele, csak hirtelen megunja és elhajintja), vehetem fel. Csak az a baj, hogy a konyhában ugyanezt csinálja a kajákkal. Tök jól lehet hagyni egyedül enni, ha pl. fel van kockázva előtte a kenyér vagy karikázva a banán (és persze be van csatolva a kisszékbe). Nagyon ügyesen eszegeti ezeket egyedül – sőt, a műanyagpoharából is iszik. De mégsem csináljuk ezt szinte soha, mert amint kezd jóllakni, unni magát vagy egyszerűen mást akar enni/inni/csinálni, akkor egy laza mozdulattal lesöpör mindent maga elől, vagy széles mozdulattal levágja a földre… Persze nem rovom ezt fel neki, meg persze az a megoldás, hogy figyelni kell, én vagyok a felnőtt, én látom a jeleket meg a legjobb ha ott vagyok és megelőzöm a dolgokat – mindenesetre ez akkor is idegesít. Hát, továbbra is csinálja, de legalább most már mondja, hogy ejnye. :)
