nov 25.

Hát, ma már vicces visszaolvasni, hogy így kezdődött... A dumálás is, meg az is, hogy honnan és mit akar enni. :)

Az új slágerszó az „ebő”, vagyis ebből. Eredetileg arra kezdte el múlt héten használni, hogy esti szopizásnál félbehagyta a kajálást, felült, rámutatott anyja másik mellére, és arra kezdte mondogatni, hogy „ebbő! ebbő!”. Két napja viszont mindenre mondja. Reggelente két pohár van az asztalon, az egyikben víz van, a másikban tej. Eddig is megmutatta ellentmondást nem tűrően, hogy melyikből kér, de most már mondja hozzá, hogy ebbő. Sőt, most már azt is megmondja, hol legyen a tányér, amiből kanalazzuk az ételt/adjuk a falatot. Eddig főleg az asztalon volt, miközben ő az IKEÁs etetőszékében ült (aminek ugye szintén van kis asztalkája), ennek főleg az volt az oka, hogy ne verjen le véletlenül róla semmit, meg ne nyúljon a tányérba. Nem szokott ilyeneket csinálni egyébként, főleg nem, amíg éhes, és az evésre koncentrál, de amikor kezd jóllakni, keresni kezdi mivel játszhat (általában „kuka! kuka!” felkiáltással kupakra vadászik), és ilyenkor csak figyelmetlenségből is belelóghat a levesbe a pulcsija vagy ha falatok vannak az asztalkáján, leszórja.

Szóval, eddig hol a kisasztalán, hol mellette az asztalon volt a kaja, és nagyjából attól függött, hova tesszük a tányért, hogy mennyire volt felpörögve, és mi mennyire voltunk éppen mással elfoglalva az ebédeltetése közben, mennyire tudtunk odafigyelni.

Most viszont megmondja, hogy a kisasztalra kéri a kaját. Mutogat oda, és megy az „ebbő! ebbő! ebbő!”.

Hát, növeszti az akaratát.