Új szó: „Minyá!” Ez nem azt jelenti persze, hogy ő mindjárt csinálja amit kéne, hanem hogy mi csináljuk azonnal amit szeretne.
A „Mé!”, azaz még már eddig is nagyon ment – példul ha a Spotify gondolkodik kicsit a következő szám játszása előtt, akkor megy a „mé! Mé! Mé!” és hiába nyugtatgatjuk, amíg el nem indul a következő quimby szám (az esti 25 éves koncertre való tekintettel az megy mostanában), teljes kiborulásban van, amíg meg nem indul a zene, akkor vigyorog egy nagyot és játszik tovább. De kaja közben, vagy bármit játszva nagyon meg a „Mé! Mé!”
A könyveket mindig is szerette (majd hosszabban máskor), de eddig csak mutogatott a könyvespolcra, és a szülőket őrületbe kergető frekvencián ment a nyökögés, hogy „ö! Ö! Ö! Ö!”, most meg már mondani tudja. Így hangzik Kisvirágul: „Töny!”
Ezt vicces volt újraolvasni most, hogy felteszem ide - most már még kevesebbet eszik. Nem mintha félteném - ha éhes, így is hatalmas adagot benyom, valamennyit mindig eszik, és van azért kellő pocak meg tartalék rajta, szóval elfogyni nem fog.
Részben azért húzódoztam elkezdeni ezt a blogot, hogy ne tűnjön dicsekvésnek, és ne legyen ez az egész „bezzeg”-dologgá. Nem szeretnék én sem bezzegapuka lenni, aki bezzeg kimossa a kakispelenkát, és a gyerek se legyen bezzeg - mert az a helyzet, hogy tényleg fantasztikus mázlink van vele. Úgy alszik, mint egy mormota (általában - mindenesetre kábé két hónapos korától többet alszunk, mint amennyit a gyerek előtti zsúfolt időkben, így nálunk a „dejó lenne átaludni végre egy éjszakát” korszak gyakorlatilag kimaradt), és olyan rendesen és jól eszik, hogy arra sem lehet panasz.
Volt egy időszak, nyáron, amikor szinte félve figyeltük, mennyit eszik. Csak hogy érzékeltessem: Megevett egy felnőtt nagytányérnyi pürésített levest. Vagy két 190 grammos bébiételt. És ez volt a standard: a rekord két és fél üveg bébiétel volt egyhuzamban. És nem lehetett megállni kettő után: kikövetelte a további kaját.
Ez egyébként pici korától így van. Nagyon nyugis gyerek, de ha úgy érzi, hogy idő előtt elveszik tőle a betevő falatját, kiborul. Ezért tartott olyan sokáig egy-egy szopizás is. Mert belealudt, belefáradt (nyilván kis sárgaság is bejátszott az elején), aztán mikor erre való tekintettel le akartuk választani a tejforrásról, akkor felébredt és balhézott. Ellenben ha hagytunk időt neki (és itt az ajánlott húsz perccel szemben inkább egyórás, vagy afölötti időtartamra kell gondolni), akkor boldogan elvolt egész nap, és négy óra múlva kért legközelebb. Így alakult ki nagyon korán (szintén olyan két hónap körül lehetett) a napi négyszeri étkezés.
Ezt ma is tartjuk egyébként nagyjából.
De most már nem eszik annyit. Illetve, azt hiszem, még mindig nagyon jó evőnek számít, de most már nem nézzük félve a mennyiséget, amit eltüntet.
Reggelire (ami általában olyan 10 óra körül szokott lenni, az alvásáról majd máskor dicsekszem) egy karéj kenyér az adag általában. Ha egy karéjnál többet eszik, az soknak számít - ha csak fél karéjnyit nyom be, akkor az kevésnek. Ha ennél kevesebbet enne, akkor erőltetem, feltétet váltunk, játszva ugrik a falat a szájába stb. De ilyen ritkán van, az átlag az egy karéj. Megiszik hozzá fél pohár (kb egy deci) tejet is.
A kenyér általában vajas vagy zsíros, kap hozzá paradicsomot, házi, nagymama-féle kecsapot, sajtdarabkákat (ezeket picire vágom, mert még csak elöl van foga), vagy medvesajtot kenek rá, vagy sonkát apróra vágva, nagyon szerette az IKEÁS lazackrémet, de az most elfogyott. Szóval ilyesmiket. A paradicsomot nagyon szereti, persze az volt az igazzy, amíg házi-kertbeli volt, de a mostani paradicsom is fogy. Paprika még van kertből mentett a hűtőben, de azt, amíg nincs foga elég, óvatosan adunk csak neki.
Az ebéd általában az, amit mi is eszünk. Van, ami nem jön be annyira neki - például érdekes módon a juhtúrós sztrapacskát, bár édesanyáméknál állítólag szépen ette, nálunk gyakorlatilag az egyetlen kaja volt eddig, amit nem evett meg, húzogatta el a fejét és kiöklendezte. Amúgy mindent eszik, bár látszik, hogy van amit jobban szeret. És itt is látszik, hogy fontos, mennyire éhes. Ha a reggeli későn volt, és nem telt el 4 óra az ebédig, akkor kisebb az étvágy. De ha nem sokat reggelizett, vagy elhúzódott az ebéd, akkor egyrészt balhé van már, hogy miért nem fejezem be a főzést és adok enni, másrészt akkor tíz percig csak csendben tátogás van ebédkor.
Én adom neki kanálban a falatokat, ő meg szépen ül az etetőszékében és tátog. Kisebb korában szépen a karfára tette a kezét, és tényleg csak a száját tátogatta, most már azért igényel valamit a kezébe, akár egy kenyérhéjat, akár a konyhában igen gyakran előforduló, és óriási érdeklődést kiváltó "ku-kap"-okat, azaz kupakokat.
Szóval, azt vettem észre, hogy amíg éhes, addig teljes csöndben és áhítattal tátog, semmi másra nem koncentrál. Amikor kezd jóllakni, akkor jön a játék a kupakkal, étellel, velem (ahogy adom a falatot, és egymás szemébe nézünk, attól valahogy mindketten elolvadunk, és sokszor fejösszekoccantós összebújás a vége, úgy hogy ő az etetőszékben ül, én meg szembe vele. Állítólag még fiatalkoromban egyszer megjegyeztem, hogy irigylem a nőktől, hogy szoptatás közben annyira közel kerülnek a gyerekhez, mint egy férfi soha - hát, ilyenkor egy kicsit azt érzem asszem, mint egy nő érezhet mikor táplálja a gyerekét.)
Függ tehát az ételtől, meg attól, hogy mennyire éhes – amikor kezd jóllakni, akkor már egy kis kreativitást igényel, hogy folytassuk a kajálást. Például így:
Ezek közül egyébként a legtöbb bejön, tényleg. Tetszik neki, ha időnként úgy teszek, mintha én kapnám be a falatot – különösen kacag, ha végül tényleg. Lehet a klasszikus berregős-lovacskázós játékot játszani, aminek a végén az istálló vagy a hangár a szája (amit a játék kedvéért még kinyit ilyenkor egy féltucat-tucat falatra). A legjobb játék pedig az, ha ő maga foghatja a kanalát, vagy ha reggelire csak úgy elépakolom a kenyérfalatokat (rendes katonák, megpakolva ezzel-azzal; a legtöbb esetben nem szedi szét, hanem egyben kapja be) és ő maga eheti kézzel.
Hát, ez például egy hamvába holt kezdőbejegyzés. De ez még nekem is unalmas volt - így elrejtve a többi közé talán elmegy. És persze ma már egész másképp mennek ezek a dolgok... Mementónak azért jó.
Nincs kedvem főzni. Lehet, hogy majd ha Bogár hazaér, összeütünk egy borsófőzeléket – azt úgyis nagyon szeretem, gyorsan megvan, és régóta meg akarom tanulni tőle, hogyan csinálja. De egyelőre nem nagyon van kedvem a konyhában tenni-venni.
Azért kajás témával kezdem, mert Kendős Zsófi egyszer azt írta, hogy neki az is izgi, hogy mit ettünk. Hát, a ma reggeli az vajas-zakuszkás kenyér volt, mind a kettőnknek. A kislány a szokásos karéjon kívül még balhézott egy adagért – direkt kicsit szeltem, azt kockáztam fel, de persze annak a fele sem fogyott el.
A zakuszkát múlt héten csináltuk, pár napig ettük, aztán tegnap-tegnapelőtt már inkább valami mást kentem neki reggelire, most viszont én is megkívántam, úgyhogy ugyanazt ettük – kentem két szeletet, az egyiket benyomtam, a másikat felkockáztam, azért mire az övé is elfogyott, én megettem a másodikat is, meg elpakoltam a tegnapi csatateret a konyhából. Ebédre még van maradék rakott karfiol – nekem már a fél fogamra sem lesz elég, de Kisvirágnak nem kell gondolkodni ebéden, tegnap is ízlett neki.
Egyébként minden ízlik neki – talán egy-két étel van, amiért nem rajong, de abból is megeszi az adagját, csak jobban kell erőltetni. Meg nem kétadagnyit eszik, csak normálisat. :)
A zakuszkáról jut eszembe, az üvegekbe rakott dolgokat fel kéne pakolni a pincében a polcra... Meg át kell vinni majd egy adagot a nagyiéknak, meg a húgomnak is. Az öccseim nem jelezték, hogy kell nekik, szóval ők most kimaradnak. Mindenesetre lesz egy köröm ezzel, amíg a gyerek a járókában játszik reggeli után.
Aztán dolgozni kéne, már nagyon határidőn túl vagyok, meg van két doboz, ami selejtezéskor keletkezett, azokat el kell pakolni, csak ki kell találni a helyüket... Nagyjából ezek a tervek mára. A csengőt is meg akartam csinálni, mert asszem pont ma jönnek a gázórát leolvasni, és nem tudnak így beszólni hogy itt vannak, de zuhog az eső, semmi kedvem kimenni így szerelgetni.
Reggel egyébként pont akkor ébredt, mikor jött a kukásautó, odaálltunk az ablakba, és néztük, közben lelkesen mondogatta, hogy „brrrmm-brrrmm”, én meg magamban szitkozódtam, mert láttam, hogy megint nem öntik ki rendesen a kukát, legalább egy zsáknyi cucc bennemaradt, most majd büdösödik jövő hétig megint, fúj.
Na, a gyerek játszik, nekem meg fel kell töltenem egy anyagot a könyvelőnek, aztán nekilátni a fent felsoroltaknak, hogy még esélyem legyen megcsinálni mielőtt megunja a járókázást meg az egyedüllétet...
...
Asszem kicsit elszámoltam, hogy mikor ébredt a gyerek, és mikor kéne ebédelni... Egykor már nagyon nyűgös volt, gondoltam átsétálunk nagyihoz, a levegő majd jót tesz. Jót is tett, a kapucnis pulcsimban meg úgy nézett ki, mint az Emperor a Star Warsban. Jól megölelgettük nagyit, meg játszottak egy kicsit – közben meg kaptunk paradicsomos tésztát is, úgyhogy mégis azt evett ma ebédre. Holnap bemenős-dolgozós nap van, úgyhogy a nagymama vigyáz rá – és pont rakott karfiol lesz ott is, szóval hogy ne unja meg, változatosságnak most a tésztát kapta. Nagyon ette, alig győztem adni – a gombából meg az olívabogyóból csak pár falatot kapott, azt még túl felnőttes ételnek tartom neki, de lehet, hogy ez hülyeség, nagyon szépen ette.
Alig akarta abbahagyni a tésztázást, pedig már a klasszikus asztalraborulós pihengetés volt a falatok között. Aztán mikor befejeztük, akkor persze meg nem akart aludni, a behálózsákozás mindig sírós, aztán meg vagy 10 percet tett-vett az ágyában, mire elaludt (ilyenkor délután általában nem jövök ki a szobájából, hanem leülök a fotelba a látóterén kívül, és telefonozok addig, amíg el nem csöndesedik).
Most meg dolgoznom kéne – rég lejárt a határidő... De nincs hangulatom hozzá, inkább elpakolom a csatateret, ami délelőttről maradt (a házkörüli dolgokkal hálistennek jól haladtam).
Annyira bírom azt a feltétlen bizalmat, amivel odabújik az emberhez… Sokszor csak úgy „ok nélkül” – például evés közben, ül az etetőszékben, adom a falatokat, aztán egyszercsak megfogja a kezemet, és ráhajtja a fejét… De csomószor én nem bírok ellenállni – szeret enni, és ahogy kapkodja be a falatokat, néz rám, én vissza, és csak bámulunk egymásra, olvadozva…
Rohamosan tanulja az új szavakat, úgyhogy arra döbbentem rá, hogy itt az utolsó alkalom az első szavainak szótárazására, mert hamarosan már mindent tudni fog. Tényleg minden nap új szavak kerülnek a repertoárba, ráadásul javítja őket, a nagynénje nevét eddig p-vel mondta 't'-helyett - most már ezt is jól ejti. Mindent utánoz, amit mondunk. És nagyon sokat meg is ért - például ha arról beszélünk mellette, hogy nagyon simán ment valami, elkezd simogatni (merthogy benne volt a mondatban a szó), ha kopogásra hasonlító szó kerül a mondatba, kopogtatni kezd - szóval lassan vigyázni kell, miket mondunk.
Ő meg ezeket mondja 15 hónaposan (a teljesség igénye nélkül)
kuka (néha kukap) = kupak (ez a legjobb játék a világon, tök fölösleges drága cuccokat venni, a kukap a lényeg) abka = ablak csi-te = csipesz onyo=neugranormon manyon=majom pá= párna, pe=pelenka vííí=víz. tetty=csepp anyi=anyu appuuu=apu csi-csi = csipp-csipp, azaz madár.
pipi=tyúk (nagyon élethűen tudja utánozni a tyúk kotkodácsolását, nagymamájánál hallja, a kedvenc játéka a tyúkok megfigyelése, levegőt is alig vesz úgy nézi őket).
te=tej (de ezt ritkán használja)
ci-ca = cica.
csingli = csingilingi, van egy szélcsengő a fürdőszobában, amit fürdés után meg kell csengetni (ezt ő csinálhatja, ez a mézesmadzag, amivel ki lehet engesztelni, mikor kivesszük a kádból), szóval ez a szélcsengő a csingli.
bici=bicikli,
ka-ki, né-ni, ba-ba…
Ezt a fürdőkád dolgot azért nem akarom elengedni ennyivel. Nyilván videó nem lesz róla feltéve netre, de óriási show szokott lenni a fürdés. Kisvirág szerint a kádban lenni a legjobb dolog a világon. Életemben nem láttam kisgyereket, aki ennyire nem félt a víztől. Óriási pacsálást rendez. Úgy oldjuk meg, hogy ne legyen minden csurom vizes, hogy a kis műanyag fürdőkádját berakjuk a nagy sarokkádba - de még így is képes méterekre elfröcskölni. Az egyik kedvenc játék, hogy két kézzel, tiszta erőből csapkodja a vizet. Ülve - tehát ami a teste felé fröcsköl, az mind rá, az arcába, hajába, orrába megy. Fél perc után olyan vizes a feje, mintha hajat mostunk volna, orrán-száján folyik a víz, a fejét, amikor már nagyon megy bele a szemébe, féloldalra fordítja, és próbálja kipislogni belőle a vizet - de közben egy pillanatra sem hagyná abba a páros kézzel püfölést.
A másik játékhoz feláll (utólagos szerkesztői megjegyzés: ez azért nagy szám, mert ekkoriban még nemigen járt. Felállt, persze, de októberben tanult csak meg két kézzel a kezünkbe kapaszkodva járni, és csak karácsonykor tette az első lépéseit tökegyedül – ehhez képest egyedül állni és felállni már régóta nagyon bátran és ügyesen tudott – mint látszik ebben a novemberi bejegyzésben, az sem volt gond, ha közben legugolt, felállt, és közben mindkét kezével csinált valamit), és csak az egyik kezét használja - a másikkal a kiskád szélébe kapaszkodik. A szabad kezével pedig lehajolva a két lába között "kapálja" a vizet. Szintén iszonyatos erővel, hangos kurjongatással, és százszor megismételve ugyanazt a mozdulatot gyors egymásutánban.
A harmadik mozgásformát nemrégóta csinálja. Ehhez ülni kell, kényelmesen hátradől a kiskád egyik végébe, és a két lábát egyszerre felhúzva aztán egyszerre kirúgva csinál olyan hullámokat és fröcskölést, hogy egy méteres körzetben minden úszik. Természetesen ő maga is. Ehhez egyáltalán nem kiabál, hanem nagyon komoly arcot vág - kicsit úgy néz ki, mintha lábtempót gyakorolna, de olyan keményen és hosszan, mintha Hosszú Katinka legyőzésére készülne... Én már a felétől izomlázas lennék másnap...
Ezen tevékenységek néha közben feláll, néha lecsüccsen a kádba, még nagyobb fröcskölést okozva, újra feláll, eldől, a feje víz alá kerül, nem zavarja, prüszkölve felkapaszkodik megint, újabb hancúrozás...Szerintem ezeket a játékokat a végtelenségig csinálna, de amikor már kihűl a víz, mondjuk bő negyedóra után, már mindenképp ki kell venni. Már magát a mosdatást sem szereti (de hiába a nagy fröcskölés, azért bizonyos helyeket mindenképp meg kell mosni, mert pl. a füle mögé nem biztos hogy odaér a víz. Mindenesetre már ettől elkezdődik a nyafi, mert tudja, hogy ez a végét jelenti a bulinak, aztán mikor kivesszük törölközni, általában eltörik a mécses - erre van kitalálva a csingli, az kicsit eltereli a figyelmét.
Na, rájöttem, hogy lehet alcímet adni, akkor ezt a "melyik hónap"-kérdést így fogom csinálni...
Az a helyzet, hogy számomra teljesen természetes (és nagyon jó) dolog, hogy én maradtam otthon a kislánnyal egyéves kora után. Öt testvérem van, én vagyok a legidősebb, a családban sok gyerek, szóval szerettem a gyerekeket mindig is, mindig volt körülöttem kicsi, és mindig nagyon szerettem velük lenni. (Nagy-nagynéném mondogatta mindig, hogy ahol megjelenek, ott megvadulnak a gyerekek... Hát igen, a specialitásom a mindenféle „vadítós” játékok :).) Szóval szerettem játszani, hancúrozni a gyerekekkel, akár a keresztgyerekeimmel, akár unaköccsökkel, akárkivel. Tudom, hogy milyen játékokat élveznek, mi érdekli őket, hogyan lehet lekötni őket. (Persze kivételek mindig vannak - minden gyerek külön egyéniség, és van, akihez nehéz megtalálni a kulcsot.)
Szóval, tudtam, hogy ilyen szempontból nem lesz gond, ha saját gyerekünk lesz.
Amit nem tudtam, hogy ez ennyi örömöt fog adni. Komolyan, én most úgy látom, hogy soha életemben nem találkoztam olyan örömforrással, ami ennyire bőséges és kifogyhatatlan lett volna. Másként fogalmazva: sok jó dolgot csináltam már életemben, de a saját gyerek mindegyiknél szórakoztatóbb.
Amit ugyanis nem vettem figyelembe, hogy az a keresztgyerekezés, unokaöccsözés, szóval amikor más gyerekével van az ember, az csak a gyerek életének (és a saját életemnek is) csak egy párórányi része. A sokezerből, amit meg a szüleikkel töltenek. Szóval, ha élvezem azt a pár órát, ami „nekem jut” egy gyerekből, akkor ezerszer több élvezet jut akkor, amikor a saját gyerekemről van szó...
Persze a nehézség is ezerszer több. Ha elromlik egy „kölcsöngyerek” az embernél, visszanyomja a szülei kezébe, hogy „javítsd meg”, vagy „nemtom, mitől sír”. Vagy, ha a gyerek un meg téged, akkor ő mehet vissza anyucihoz-apucihoz. De persze amikor téged, mint szülőt un meg, akkor nincs hova visszamenekülnie, akkor csak a nyűgösség van.
Ezért nagyon fontos, hogy legyen sok ember a gyerek körül. Jöjjenek barátok, vendégek - illetve hát a mi esetünkben leginkább a családtagok. Az új arc kizökkenti a gyereket - egész pici korában is, aztán később, amikor már kommunikálni is tud, pláne (még ha ez a kommunikáció ki is merül a kukucsolásban). Persze, ehhez az kell, hogy ne féljen az új arcoktól - ehhez szintén az a fontos, hogy legyen körülötte jövés-menés.
Kisvirágszál mindig is szerette az új embereket, és épp olyan szívesen bújt hozzájuk, mint hozzánk (ez az odabújás az egyik legélvezetesebb dolog a világon egyébként, az a határtalan bizalom, és ahogy kölcsönösen élvezzük egymás közelségét, az valami hihetetlen dolog). Mostanában kezd szégyenlősködni - illetve megilletődni kicsit, ha ismeretlen arcot lát. Többször bejött az a megoldás, hogy tétovázás nélkül azonnal a kezébe nyomom annak, akivel találkozunk, valami olyan felkiáltással, hogy „fogd már meg kicsit amíg előveszem a kulcsot/leveszem a kabátját” vagy valami ilyesmi. Persze, ilyenkor egy picit elhallgat a kislány, és megszeppenve nézegeti azt, akinek odaadtam, de ha már ott van, és látja, hogy nem véletlenül tuszkoltam oda, hanem valamit épp nagyon csinálok, akkor tudja, hogy meg kell várni, amíg befejezem - addigra meg általában össze is melegednek az adott ismeretlen ismerőssel (mármint nekünk ismerős, neki ismeretlen).
Egyébként érdekes ez a várakozás is. Ezt is tanulni kell. Nyilván amíg kisebb volt, minden azonnal kellett, és volt nagy üvöltés, ha várakoztattuk, mert mondjuk melegíteni kellett a cumisüveget. Bogár találta kis, hogy ilyenkor visszaszámol neki. Hangosan, mondjuk harminctól. És ettől általában megnyugodott. Szerintem azt hitte, hogy ez valami mondóka, vagy játék... Mindenesetre a számolás bevált.
A másik meg ami beválik, ha valami érdekeset csinálunk. Vagy úgy egyáltalán, csinálunk valamit. Mondjuk benn van a járókájában, és könyvet olvasok mellette - na, akkor hamar megunja, bármit is csinál, és reklamál, hogy most már együtt csináljunk valamit.
Ha viszont ilyenkor felpattanok, és széles mozdulatokkal porszívózni kezdek, vagy valamit nagyon dolgozni - amiről ő is úgy gondolja, hogy igazzy elfoglaltság, a számítógépen pötyögés például nem az -, akkor követ egy ideig a szemével, nyűgösködik, de alapjában véve megérti, hogy most más dolgom van.
Lassan hat hónapja vagyok itthon a gyerekkel. Vagyis most már a fele is eltelt annak a szűk évnek, amit úgy terveztünk, hogy itthon leszek.
A legelejétől akartam blogot írni. Mások is kérték, nekem is hiányzik már a blogolás, meg hát ezt az egészet meg akarom valahogy örökíteni - valamelyik nap azon gondolkodtam, hogy ez életem legboldogabb időszaka. Ez most nyálasan hangzik, meg az is belejátszik biztos, hogy épp itt a tavasz, csicseregnek a madarak meg a munkában sem volt mostanában semmi gond - meg persze pont a para miatt gondoltam erre, hogy biztos jön majd olyan szakasza az életnek, amikor úgy gondolok majd vissza erre, mint valami aranykorra, de amikor ennek kapcsán belegondoltam, rájöttem, hogy tényleg ez az. Egy gyerek (vagy, najó, _ez a gyerek_) kimeríthetetlen örömforrás. Most másfél éves kora környékén pedig mintha mégjobban az lenne, pedig az eddig lehetetlennek tűnt...
Szóval, eddig is többször nekifutottam, meg írtam hol pár sort, hol meg többet egy-egy dologról. Úgyhogy az lesz az első, hogy ezeket elkezdem feltenni. Így a blog eleje ilyen furán fog indulni, hogy múlt év novemberi dolgok lesznek - aztán remélem szép gyorsan felpakolok minden eddigit, és hamar utolérem magam.
Vicces lesz nekem is - azokat a dolgokat olvasni, amiknek akkoriban nagyon örültünk, de ma már messze túlszárnyalja...
Lesznek olyanok, amiket többször írtam le, van több bejegyzés, amit elsőnek szántam (remélem, ez nem marad közöttük :)), szóval fura lesz így, de most nincs jobb ötletem.
Azt kell még tudni, hogy a feleségemet Bogár néven fogom emlegetni itt - ez azért van, mert egyszer régen így hívtam egy másik blogban. Azért így egyébként, mert olyan ragyogó zöld a szeme, mint a rózsabogár szárnya. A kislány meg Kisvirágszál lesz, vagy valami hasonló. (Ez ilyen beidegződés, hogy kerülöm a neveket, ne is törődjetek vele..)
Még az lesz, hogy a gyerek aktuális életkorát majd valahol, címben vagy címkében jelezni fogom - ez főleg most az elején nekem is fontos lesz, hogy lássam, hol járunk. Ha valakinek jobb ötlete van, szóljon.
És úgy egyébként is, hozzászólni ér - pláne, hogy nyilván azt, hogy mit csinál épp a kislány, megírom, de részben azért is halogattam ezt a blogindítás-dolgot, mert attól tartottam, hogy nincs elég téma benne - szóval, érdekelne, hogy miről kérdeznétek egy gyedes apukát, aztán akkor lesz téma is, és nem kell attól félnem, hogy ez itt a gyerek legújabb szavainak gyűjteményévé válik...