Hát, ez például egy hamvába holt kezdőbejegyzés. De ez még nekem is unalmas volt - így elrejtve a többi közé talán elmegy. És persze ma már egész másképp mennek ezek a dolgok... Mementónak azért jó.

Nincs kedvem főzni. Lehet, hogy majd ha Bogár hazaér, összeütünk egy borsófőzeléket – azt úgyis nagyon szeretem, gyorsan megvan, és régóta meg akarom tanulni tőle, hogyan csinálja. De egyelőre nem nagyon van kedvem a konyhában tenni-venni.

Azért kajás témával kezdem, mert Kendős Zsófi egyszer azt írta, hogy neki az is izgi, hogy mit ettünk. Hát, a ma reggeli az vajas-zakuszkás kenyér volt, mind a kettőnknek. A kislány a szokásos karéjon kívül még balhézott egy adagért – direkt kicsit szeltem, azt kockáztam fel, de persze annak a fele sem fogyott el.

A zakuszkát múlt héten csináltuk, pár napig ettük, aztán tegnap-tegnapelőtt már inkább valami mást kentem neki reggelire, most viszont én is megkívántam, úgyhogy ugyanazt ettük – kentem két szeletet, az egyiket benyomtam, a másikat felkockáztam, azért mire az övé is elfogyott, én megettem a másodikat is, meg elpakoltam a tegnapi csatateret a konyhából. Ebédre még van maradék rakott karfiol – nekem már a fél fogamra sem lesz elég, de Kisvirágnak nem kell gondolkodni ebéden, tegnap is ízlett neki.

Egyébként minden ízlik neki – talán egy-két étel van, amiért nem rajong, de abból is megeszi az adagját, csak jobban kell erőltetni. Meg nem kétadagnyit eszik, csak normálisat. :)

A zakuszkáról jut eszembe, az üvegekbe rakott dolgokat fel kéne pakolni a pincében a polcra... Meg át kell vinni majd egy adagot a nagyiéknak, meg a húgomnak is. Az öccseim nem jelezték, hogy kell nekik, szóval ők most kimaradnak. Mindenesetre lesz egy köröm ezzel, amíg a gyerek a járókában játszik reggeli után.

Aztán dolgozni kéne, már nagyon határidőn túl vagyok, meg van két doboz, ami selejtezéskor keletkezett, azokat el kell pakolni, csak ki kell találni a helyüket... Nagyjából ezek a tervek mára.  A csengőt is meg akartam csinálni, mert asszem pont ma jönnek a gázórát leolvasni, és nem tudnak így beszólni hogy itt vannak, de zuhog az eső, semmi kedvem kimenni így szerelgetni.

Reggel egyébként pont akkor ébredt, mikor jött a kukásautó, odaálltunk az ablakba, és néztük, közben lelkesen mondogatta, hogy „brrrmm-brrrmm”, én meg magamban szitkozódtam, mert láttam, hogy megint nem öntik ki rendesen a kukát, legalább egy zsáknyi cucc bennemaradt, most majd büdösödik jövő hétig megint, fúj.

Na, a gyerek játszik, nekem meg fel kell töltenem egy anyagot a könyvelőnek, aztán nekilátni a fent felsoroltaknak, hogy még esélyem legyen megcsinálni mielőtt megunja a járókázást meg az egyedüllétet...

...

Asszem kicsit elszámoltam, hogy mikor ébredt a gyerek, és mikor kéne ebédelni... Egykor már nagyon nyűgös volt, gondoltam átsétálunk nagyihoz, a levegő majd jót tesz. Jót is tett, a kapucnis pulcsimban meg úgy nézett ki, mint az Emperor a Star Warsban. Jól megölelgettük nagyit, meg játszottak egy kicsit – közben meg kaptunk paradicsomos tésztát is, úgyhogy mégis azt evett ma ebédre. Holnap bemenős-dolgozós nap van, úgyhogy a nagymama vigyáz rá – és pont rakott karfiol lesz ott is, szóval hogy ne unja meg, változatosságnak most a tésztát kapta. Nagyon ette, alig győztem adni – a gombából meg az olívabogyóból csak pár falatot kapott, azt még túl felnőttes ételnek tartom neki, de lehet, hogy ez hülyeség, nagyon szépen ette.

Alig akarta abbahagyni a tésztázást, pedig már a klasszikus asztalraborulós pihengetés volt a falatok között. Aztán mikor befejeztük, akkor persze meg nem akart aludni, a behálózsákozás mindig sírós, aztán meg vagy 10 percet tett-vett az ágyában, mire elaludt (ilyenkor délután általában nem jövök ki a szobájából, hanem leülök a fotelba a látóterén kívül, és telefonozok addig, amíg el nem csöndesedik).

Most meg dolgoznom kéne – rég lejárt a határidő... De nincs hangulatom hozzá, inkább elpakolom a csatateret, ami délelőttről maradt (a házkörüli dolgokkal hálistennek jól haladtam).

Annyira bírom azt a feltétlen bizalmat, amivel odabújik az emberhez… Sokszor csak úgy „ok nélkül” – például evés közben, ül az etetőszékben, adom a falatokat, aztán egyszercsak megfogja a kezemet, és ráhajtja a fejét… De csomószor én nem bírok ellenállni – szeret enni, és ahogy kapkodja be a falatokat, néz rám, én vissza, és csak bámulunk egymásra, olvadozva…