Na, rájöttem, hogy lehet alcímet adni, akkor ezt a "melyik hónap"-kérdést így fogom csinálni...

Az a helyzet, hogy számomra teljesen természetes (és nagyon jó) dolog, hogy én maradtam otthon a kislánnyal egyéves kora után. Öt testvérem van, én vagyok a legidősebb, a családban sok gyerek, szóval szerettem a gyerekeket mindig is, mindig volt körülöttem kicsi, és mindig nagyon szerettem velük lenni. (Nagy-nagynéném mondogatta mindig, hogy ahol megjelenek, ott megvadulnak a gyerekek... Hát igen, a specialitásom a mindenféle „vadítós” játékok :).) Szóval szerettem játszani, hancúrozni a gyerekekkel, akár a keresztgyerekeimmel, akár unaköccsökkel, akárkivel. Tudom, hogy milyen játékokat élveznek, mi érdekli őket, hogyan lehet lekötni őket. (Persze kivételek mindig vannak - minden gyerek külön egyéniség, és van, akihez nehéz megtalálni a kulcsot.)

Szóval, tudtam, hogy ilyen szempontból nem lesz gond, ha saját gyerekünk lesz.

Amit nem tudtam, hogy ez ennyi örömöt fog adni. Komolyan, én most úgy látom, hogy soha életemben nem találkoztam olyan örömforrással, ami ennyire bőséges és kifogyhatatlan lett volna. Másként fogalmazva: sok jó dolgot csináltam már életemben, de a saját gyerek mindegyiknél szórakoztatóbb.

Amit ugyanis nem vettem figyelembe, hogy az a keresztgyerekezés, unokaöccsözés, szóval amikor más gyerekével van az ember, az csak a gyerek életének (és a saját életemnek is) csak egy párórányi része. A sokezerből, amit meg a szüleikkel töltenek. Szóval, ha élvezem azt a pár órát, ami „nekem jut” egy gyerekből, akkor ezerszer több élvezet jut akkor, amikor a saját gyerekemről van szó...

Persze a nehézség is ezerszer több. Ha elromlik egy „kölcsöngyerek” az embernél, visszanyomja a szülei kezébe, hogy „javítsd meg”, vagy „nemtom, mitől sír”. Vagy, ha a gyerek un meg téged, akkor ő mehet vissza anyucihoz-apucihoz. De persze amikor téged, mint szülőt un meg, akkor nincs hova visszamenekülnie, akkor csak a nyűgösség van.

Ezért nagyon fontos, hogy legyen sok ember a gyerek körül. Jöjjenek barátok, vendégek - illetve hát a mi esetünkben leginkább a családtagok. Az új arc kizökkenti a gyereket - egész pici korában is, aztán később, amikor már kommunikálni is tud, pláne (még ha ez a kommunikáció ki is merül a kukucsolásban). Persze, ehhez az kell, hogy ne féljen az új arcoktól - ehhez szintén az a fontos, hogy legyen körülötte jövés-menés.

Kisvirágszál mindig is szerette az új embereket, és épp olyan szívesen bújt hozzájuk, mint hozzánk (ez az odabújás az egyik legélvezetesebb dolog a világon egyébként, az a határtalan bizalom, és ahogy kölcsönösen élvezzük egymás közelségét, az valami hihetetlen dolog). Mostanában kezd szégyenlősködni - illetve megilletődni kicsit, ha ismeretlen arcot lát. Többször bejött az a megoldás, hogy tétovázás nélkül azonnal a kezébe nyomom annak, akivel találkozunk, valami olyan felkiáltással, hogy „fogd már meg kicsit amíg előveszem a kulcsot/leveszem a kabátját” vagy valami ilyesmi. Persze, ilyenkor egy picit elhallgat a kislány, és megszeppenve nézegeti azt, akinek odaadtam, de ha már ott van, és látja, hogy nem véletlenül tuszkoltam oda, hanem valamit épp nagyon csinálok, akkor tudja, hogy meg kell várni, amíg befejezem - addigra meg általában össze is melegednek az adott ismeretlen ismerőssel (mármint nekünk ismerős, neki ismeretlen).

Egyébként érdekes ez a várakozás is. Ezt is tanulni kell. Nyilván amíg kisebb volt, minden azonnal kellett, és volt nagy üvöltés, ha várakoztattuk, mert mondjuk melegíteni kellett a cumisüveget. Bogár találta kis, hogy ilyenkor visszaszámol neki. Hangosan, mondjuk harminctól. És ettől általában megnyugodott. Szerintem azt hitte, hogy ez valami mondóka, vagy játék... Mindenesetre a számolás bevált.

A másik meg ami beválik, ha valami érdekeset csinálunk. Vagy úgy egyáltalán, csinálunk valamit. Mondjuk benn van a járókájában, és könyvet olvasok mellette - na, akkor hamar megunja, bármit is csinál, és reklamál, hogy most már együtt csináljunk valamit.

Ha viszont ilyenkor felpattanok, és széles mozdulatokkal porszívózni kezdek, vagy valamit nagyon dolgozni - amiről ő is úgy gondolja, hogy igazzy elfoglaltság, a számítógépen pötyögés például nem az -, akkor követ egy ideig a szemével, nyűgösködik, de alapjában véve megérti, hogy most más dolgom van.