Ezt vicces volt újraolvasni most, hogy felteszem ide - most már még kevesebbet eszik. Nem mintha félteném - ha éhes, így is hatalmas adagot benyom, valamennyit mindig eszik, és van azért kellő pocak meg tartalék rajta, szóval elfogyni nem fog.

Részben azért húzódoztam elkezdeni ezt a blogot, hogy ne tűnjön dicsekvésnek, és ne legyen ez az egész „bezzeg”-dologgá. Nem szeretnék én sem bezzegapuka lenni, aki bezzeg kimossa a kakispelenkát, és a gyerek se legyen bezzeg - mert az a helyzet, hogy tényleg fantasztikus mázlink van vele. Úgy alszik, mint egy mormota (általában - mindenesetre kábé két hónapos korától többet alszunk, mint amennyit a gyerek előtti zsúfolt időkben, így nálunk a „dejó lenne átaludni végre egy éjszakát” korszak gyakorlatilag kimaradt), és olyan rendesen és jól eszik, hogy arra sem lehet panasz.

Volt egy időszak, nyáron, amikor szinte félve figyeltük, mennyit eszik. Csak hogy érzékeltessem: Megevett egy felnőtt nagytányérnyi pürésített levest. Vagy két 190 grammos bébiételt. És ez volt a standard: a rekord két és fél üveg bébiétel volt egyhuzamban. És nem lehetett megállni kettő után: kikövetelte a további kaját.

Ez egyébként pici korától így van. Nagyon nyugis gyerek, de ha úgy érzi, hogy idő előtt elveszik tőle a betevő falatját, kiborul. Ezért tartott olyan sokáig egy-egy szopizás is. Mert belealudt, belefáradt (nyilván kis sárgaság is bejátszott az elején), aztán mikor erre való tekintettel le akartuk választani a tejforrásról, akkor felébredt és balhézott. Ellenben ha hagytunk időt neki (és itt az ajánlott húsz perccel szemben inkább egyórás, vagy afölötti időtartamra kell gondolni), akkor boldogan elvolt egész nap, és négy óra múlva kért legközelebb. Így alakult ki nagyon korán (szintén olyan két hónap körül lehetett) a napi négyszeri étkezés.

Ezt ma is tartjuk egyébként nagyjából.

De most már nem eszik annyit. Illetve, azt hiszem, még mindig nagyon jó evőnek számít, de most már nem nézzük félve a mennyiséget, amit eltüntet.

Reggelire (ami általában olyan 10 óra körül szokott lenni, az alvásáról majd máskor dicsekszem) egy karéj kenyér az adag általában. Ha egy karéjnál többet eszik, az soknak számít - ha csak fél karéjnyit nyom be, akkor az kevésnek. Ha ennél kevesebbet enne, akkor erőltetem, feltétet váltunk, játszva ugrik a falat a szájába stb. De ilyen ritkán van, az átlag az egy karéj. Megiszik hozzá fél pohár (kb egy deci) tejet is.

A kenyér általában vajas vagy zsíros, kap hozzá paradicsomot, házi, nagymama-féle kecsapot, sajtdarabkákat (ezeket picire vágom, mert még csak elöl van foga), vagy medvesajtot kenek rá, vagy sonkát apróra vágva, nagyon szerette az IKEÁS lazackrémet, de az most elfogyott. Szóval ilyesmiket. A paradicsomot nagyon szereti, persze az volt az igazzy, amíg házi-kertbeli volt, de a mostani paradicsom is fogy. Paprika még van kertből mentett a hűtőben, de azt, amíg nincs foga elég, óvatosan adunk csak neki.

Az ebéd általában az, amit mi is eszünk. Van, ami nem jön be annyira neki - például érdekes módon a juhtúrós sztrapacskát, bár édesanyáméknál állítólag szépen ette, nálunk gyakorlatilag az egyetlen kaja volt eddig, amit nem evett meg, húzogatta el a fejét és kiöklendezte. Amúgy mindent eszik, bár látszik, hogy van amit jobban szeret. És itt is látszik, hogy fontos, mennyire éhes. Ha a reggeli későn volt, és nem telt el 4 óra az ebédig, akkor kisebb az étvágy. De ha nem sokat reggelizett, vagy elhúzódott az ebéd, akkor egyrészt balhé van már, hogy miért nem fejezem be a főzést és adok enni, másrészt akkor tíz percig csak csendben tátogás van ebédkor.

Én adom neki kanálban a falatokat, ő meg szépen ül az etetőszékében és tátog. Kisebb korában szépen a karfára tette a kezét, és tényleg csak a száját tátogatta, most már azért igényel valamit a kezébe, akár egy kenyérhéjat, akár a konyhában igen gyakran előforduló, és óriási érdeklődést kiváltó "ku-kap"-okat, azaz kupakokat.

Szóval, azt vettem észre, hogy amíg éhes, addig teljes csöndben és áhítattal tátog, semmi másra nem koncentrál. Amikor kezd jóllakni, akkor jön a játék a kupakkal, étellel, velem (ahogy adom a falatot, és egymás szemébe nézünk, attól valahogy mindketten elolvadunk, és sokszor fejösszekoccantós összebújás a vége, úgy hogy ő az etetőszékben ül, én meg szembe vele. Állítólag még fiatalkoromban egyszer megjegyeztem, hogy irigylem a nőktől, hogy szoptatás közben annyira közel kerülnek a gyerekhez, mint egy férfi soha - hát, ilyenkor egy kicsit azt érzem asszem, mint egy nő érezhet mikor táplálja a gyerekét.)

Függ tehát az ételtől, meg attól, hogy mennyire éhes – amikor kezd jóllakni, akkor már egy kis kreativitást igényel, hogy folytassuk a kajálást. Például így:

Ezek közül egyébként a legtöbb bejön, tényleg. Tetszik neki, ha időnként úgy teszek, mintha én kapnám be a falatot – különösen kacag, ha végül tényleg. Lehet a klasszikus berregős-lovacskázós játékot játszani, aminek a végén az istálló vagy a hangár a szája (amit a játék kedvéért még kinyit ilyenkor egy féltucat-tucat falatra). A legjobb játék pedig az, ha ő maga foghatja a kanalát, vagy ha reggelire csak úgy elépakolom a kenyérfalatokat (rendes katonák, megpakolva ezzel-azzal; a legtöbb esetben nem szedi szét, hanem egyben kapja be) és ő maga eheti kézzel.