01.19.

Behalok, konkrét párbeszédet lehet már vele lefolytatni!

Tegnap, szopizás után elkezdi, hogy

Ő: - Tepp! Tepp! (Azaz csepp, a vitamincseppje, amit mindig ilyenkor kap)

Mi (nézünk fel a polcra, ahol szokott lenni): - De hol a csepp? Nincs a helyén! Elbújt!

Egy darabig keressük, aztán felfedezi a mellette levő polcon, és diadalmasan vigyorogva mutat oda:

- Ott tan!

- Tényleg ott van, ügyes vagy! Na gyere, feküdj ide, felvesszük a hálózsákot!

- Nem! (és visszabújik az anyjához)

- Najó, akkor eldugom! Na, melyik kezemben van? (Ez a szokásos ökölbe rejtős játék, nagyon szereti, de pont a vitaminos fiolával nem játszottuk még)

Na, erre nagy lendülettel vigyorogva elindul felém az ágyon, megmutatja melyikben van, aztán belehengeredik a hálózsákjába, amit ilyenkor én szoktam összecipzárazni rajta, miközben Bogár cseppent a szájába. Hívja is, amint elkezdem a hálózsákot igazgatni, hogy:

- Anyi! Anyi! – vagyis hogy jöjjön és cseppentsen már.

Aztán amint lenyalogatta a szája széléről is az ottmaradt cseppmaradványt (egyszer meg kell kóstolnom, miért szereti ezt a Vigantolt annyira), odafordul megint Bogárhoz:

- Pápá!

Merthogy ilyenkor már én veszem át a fektetést, még kap enni cumisüvegből kicsit, de azt már félhomályban – mire befejezi, már félkómás állapotba kerül, és ahogy átviszem a szobájába, már csak bújik hozzám, és simán megy a fektetés (jó esetben).

Szóval pápát mond az anyjának, aki erre megpuszilja nevetve, de ő már a következő programpontnál jár, szemrehányóan néz a lámpára:

- Ámpa!

Az anyja fogja mivan, felkel, lekapcsolja. Csakhogy erre sötét lesz, és eltűnik az anyukája, erre (már az én ölemben) kicsit megijedve elkezdi, hogy:

- Anyi! Anyi!

Édesanya megnyugtatja, hogy itt van, minden oké, feltekeri kicsit az olvasólámpát, így már nincs koromsötét, mire Margaréta megnyugodva fogyasztani kezdi a cumisüvegből a kajáját. (A szopizás már az alvásra ráhangolódás jegyében félhomályban zajlik, de a cseppentéshez meg kell fény, úgyhogy az a kompromisszumos megoldás, hogy a Vigantol után váltunk félhomályra.)

Onnantól már csönd volt. Pár perc alatt megitta amennyit akart, aztán eltolta magától. Felkeltünk az ágyunkból, átvittem a gyerekszobába, ott elkezdtem az elmaradhatatlan altatót énekelni miközben ringattam kicsit, de igyekeztem rövidre fogni, mert láthatólag nagyon relaxált és nyugodt volt, ilyenkor ha leteszem, és szájába adom a cumit, gyakorlatilag már alszik is. A legnehezebb a fektetésben pont az, hogy ilyenkor nekem is olyan jólesik, hogy nyugodtan, a vállamra hajtva a fejét, az orrát a nyakamba fúrva piheg, ezt órákig élvezné az ember szívesen, és nyilvánvaló, hogy ő is. Csakhogy pont ilyenkor kell minél hamarabb betenni az ágyába, mert ha sokáig a karomon van, előbb utóbb felélénkül (hiszen ez neki szokatlan helyzet), és akkor meg már nehéz betenni az ágyba… Szóval, ilyenkor a közös, élvezetes ringatást-éneklést lehetőleg hamar meg kell szakítani, így az élvezkedés nem megy az alvás rovására.

No, hát ez az altatás rendje, de most nem ezért írom ezt, hanem mert szédületes, hogy a dolgokra reagálva ilyen hosszan és értelmesen beszél – sőt, szerintem ez már beszélgetés…