Ez egy nappal az ezelőtti bejegyzés előtt volt asszem, de most már azt tettem fel előbb, mindegy.

Még ugyan több mint egy hét van másféléves koráig, de voltunk tegnap dokinál meg védőnőnél. Az a helyzet, hogy az ilyen védőnős köröktől parázok kicsit, ebben Bogár a mester… Jó, ott voltam én is az első pár alkalommal, de ő tartotta eddig velük a kapcsolatot, ő tudja, mit kell ilyenkor vinni, mit kell csinálni, egyáltalán hogy működik a rendszer (pl. ki van írva az ajtóra, hogy érkezéskor húzzunk számot – de a valóságban nincsenek is számok, amiket húzni lehetne… Ez mindig összezavar.). Pedig a gyerekdokit is ismerem régebbről meg a védőnőt is (a családon keresztül – a gyerekorvos jött például a legkisebb öcsémékhez is annakidején).

Szóval, mindig van bennem egy kis feszültség ha ilyesmit kell csinálni. Mit is kell vinni? A gyerek könyvecskéje – az múltkor para volt, nem találtuk, most időben előkészítettem. Víz a gyereknek meg nekem – ezer fokra fűtik a várót, nyilván a fel-le vetkőztetett gyerekek miatt ez fontos, de én meggebedek. Könyv, játékok, hogy lekössem amíg várunk. Meleg ruha a gyerekre, és indulhatunk. Csak úgy nyakba vettem, egy sarokra van a rendelő, addig néztük a varjakat (kárkár), meg egy autót, ahogy nem tudott elindulni a jeges parkolóhelyről, csak kapart a kerék.

Megérkeztünk, óriási a tömeg odabenn, de vannak ismerősök, dejó, kezdenénk dumálni, mikor rájövök, hogy a pelenkák otthon maradtak. Pelenka azért kell, mert ezt teríti az ember a gyerek alá amikor mérik. Meg amikor szúrják. Úgyhogy kettő is kell. Én meg kikészítettem mindkettőt és otthonhagytam. Anélkül a gyerek azokkal a felületekkel érintkezne mint a többi ezer gyerek, fertőzésveszély, para, ezt a védőnő is elmondta már a legelső alkalommal, úgyhogy uzsgyi vissza.

Szerencsére a gyereket még nem vetkőztettem le, és eléggé élvezi a sétát, csak kicsit kell neki énekelgetni útközben.

5-10 perc alatt megjártuk, mire visszaértünk, még többen voltak, viszont Katcabogárék is befutottak. Sőt, még egy üres szék is akadt mellettük (csoda, mert állva is csak élével fértek el amúgy az anyukák-apukák). Levetkőztem, aztán a kislányt is kicsomagoltam – és onnantól kezdve még bő egy órát ott rostokoltunk.

Viszont mégsem volt rossz egyáltalán, mert a kislány egyszerűen mindenkit elbűvölt. Egyszer ugyan volt egy kis sírás (természetesen azért, mert nem teljesült az akarata – amíg vetkőztettem, egyedül ült a széken, aztán az én ölembe kellett ülnie, pedig ő egyedül akarta elfoglalni az egész felnőttszéket, borzasztó), de a szokásos módszerrel (egy percig ölelgetés, szorosan összebújva sírás, aztán valami vicces játékkal figyelemelterelés) sikerült kezelni a helyzetet. És onnantól kezdve tényleg ő volt ott a legcukibb-legaranyosabb, pedig sok cuki és aranyos kicsi volt ott… Megnézte a babákat, mászkált körbe-körbe a tömegben – mivel kábé 2-3 hete jár önállóan, ezt még azért félelmetes nézni, de fantasztikusan ügyes. Persze belekapaszkodik mindenbe – hol egy anyuka lábába, hol a védőnéni köpenyébe, de mindenkire azon nyomban felmosolyog, ettől mindenki elolvad, és mehet tovább a következő „áldozathoz”. Játszott a vele egykorú gyerekekkel – ez mondjuk nagyjából az egymás mosolyogva nézéséből és esetleg kukucsolásból állt, egyszer közeledett egy ugyanakkora kislány hozzá hogy ölelgeti, de akkor még nem oldódott föl teljesen, és hátrált…

Nem tudom jól leírni, de hihetetlen büszke voltam rá, ahogy ott a tömegben a lábak között mászkált, bátran, nyitottan de azért óvatosan, és mindenkit levett a lábáról.

Amikor a védőnéni mérte, egy zokszava nem volt, pedig emlékszem, pár alkalommal ezelőtt nem szerette, de most tűrte a nyújtogatást meg a neki már túl kicsi mérlegre összehajtogatást, leültetést. Közben nagy büszkén szorongatta a kiskönyvét (az oltási dokumentációját) – a védőnéni meg el volt ájulva, hogy milyen szépen fejlődik (mondjuk tény, hogy apja meg anyja is nagydarab, de ahogy nézem, kilóban és magasságban is simán inkább a fél-egy évvel nagyobbakkal van egy kategóriában). Aztán pedig, mikor védőnéninek már kevesebb dolga volt, szó szerint levette a lábáról: csak épp mondani akart valamit, és megállt előttünk, de konkrétan odaült mellénk, amikor a gyerek rávigyorgott, sőt rákacsintott (duplaszemmel, persze, ezt elbűvölően tudja csinálni, közben ráncolja-felhúzza az orrát, meg kell zabálni), meg cukiskodott egy kicsit neki. Így aztán beszélgettünk egy hosszabb adagot a védőnénivel is, meg hozott neki játékokat, amikkel aztán más gyerekek is odajöttek játszani, így még nagyobb volt az interakció a többiekkel (egyszer volt, hogy valami játék másnak is kellett meg neki is, de ott is sikerült egy másik, hasonló játékkal megoldani, mielőtt balhé lett volna. Egyébként itthon az unokatesóival is lerendezi az ilyesmit ügyesen, szóval igazzy balhé nem szokott lenni, de azért tudja sivalkodva jelezni, ha túlságosan rászállnának a többiek – de szerencsére az 1, a kétésfél és az 5 évvel nagyobb unokatesók nagycsaládban nőnek fel (négyen vannak, a kétésfél évvel idősebbek ikrek), ráadásul van tapasztalatuk kisebbekkel (jó, a legkisebbnek nincs), és nagyon szeretik a kislányt (de tényleg, születése óta megőrülnek érte), úgyhogy pont a túlszeretgetés szokott probléma lenni, és azt szokta megunni, hogy a nagy ölelgetésben nem jut tere azt csinálni, amit ő szeretne.

Na, elkalandoztam. A lényeg, hogy büszke voltam, hogy mindenkitt mennyire elbűvölt, és tényleg szuperül viselkedett. A dokihoz mikor bementünk, ott persze csimpaszkodott belém ezerrel, és már a vetkőztetésnél jött a sírás, de aztán mikor megkapta a szurit és felvettem, hamar megnyugodott, sőt elkezdte követelni a polcon lévő, nyugtatónak szánt játékokat, sőt, mikor kimentünk, integetett a doktorbácsinak, aki ugyan egy cinikus-morgós fajta, de azt hiszem, ez még azért őt is meglágyította.

Mondták, hogy az oltástól pár napig lehet láza meg nyűgösködhet, de semmi ilyet nem tapasztaltunk, vasszervezete van ennek a kis csodacsajnak…