Kicsit akadozva és lassan írom ezt a blogot – ahhoz képest, hogy milyen hihetetlenül gyorsan fejlődik mindenben a kiscsaj. Szóval egyáltalán nem folyamatában, hanem pár hetente összesítve zúdítom csak ide az új dolgokat, amiket tud.
A legdurvább az, amikor olyan dolgot mond, amit nem tanítottunk neki. Mert persze, amit tanítunk, az most már elsőre megy – például a kiránduláson az első szóra megtanulta, hogy hegy, híd meg patak (ilyen mondatokba illeszti, hogy „folyik a patak”, meg persze azóta minden árok pataknak minősül, és minden, aminek korlátja van, híd). És most már ő maga kérdezi a dolgokat tegnap például Fehérvárról busszal és vonattal jöttünk haza kettesben, és folyamatosan kérdezgette, hogy: „Esz miesz? Ez mi ez ezen? Mi van ezen?” – ezeket a kérdéseket ha nem hallottam a bő két órás úton vagy ötvenszer akkor egyszersem.
De ez mind olyan dolog, amit akár rákérdez, akár magunktól próbáltuk az eszébe vésni, mi tanítottuk neki. De az tényleg félelmetes, amit egyszercsak fölszed.
Az első ilyen még jó pár hónappal ezelőtt a „beküt” volt (vagyis a betűk), erről már asszem írtam. De most már minden napra jut kifejezés amin csak leesik az állunk, mert nem tanítgatás, hanem ellesés útján került a szótárába – ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy nem is mindet tőlünk veszi át…
Például ilyen a „nehéz vajok”, azaz nehéz vagyok, amit vagy olyankor mond együttérzően, amikor nyögve felemeljük, vagy olyankor, amikor le akar kerülni a kezünkből a földre. Nyilván sose mondtuk ezt így neki, maximum azt, hogy „nehéz vagy” – ebből már ő rakta össze, hogy ezt magára vonatkoztatva hogyan kell mondani.
És ez csak egy példa, szinte mindennel kapcsolatban látszik, hogy tudja alkalmazni a nyelvi szabályokat, csak persze ez elég vicces. Azt pl. hogy vonat_on_ ült, vagy bus_szal_ jött valaki, például már egy hónapja mondogatja. Vagy ha azt akarja, hogy együtt csináljunk valamit, azt is teljesen szabályosan fejezi ki („menjünk oda” a régebbi „apu isz ide” helyett).
Pár hete írtam azt fel pl, hogy egy kertben töltött délután során miket mondott „Apu isz homokot apátoj”, meg „jajj, homokosz lett”. (A ruhája, mármint.)
Persze emiatt most már az elszólások, „gyerekszájak” különösen viccesek: a „Kéjek banántot”, meg a „szappanttal” mosunk kezet. Nem mondja a szó eleji s betűket – pontosabban következetesen h-t mond helyette. Így lesz a simi-simiből himi-himi, a sóból hó, a szandálból (szandi) handi…
Ja, igen, még az előző dumás bejegyzéshez akartam írni, hogy az is van már, hogy „nem akaam”, vagyis nem akarom. Szerencsére erre nem szokott rá azóta sem – néha mondja, de mivel általában olyasmit nem akar, amit mindenképp meg kell csinálni (kiszállni a kádból pl.), ezért elengedem a fülem mellett, és nem reagálok rá, így ő se tekint rá varázsszóként.
Kapott nyuszi alakú tortát húsvét táján. Azóta a „nyuszitóta” a vágyálom kaja. Amikor megyünk ebédelni, rám néz reménykedő szemekkel, hogy „Nyuszitótát megeszem én, jó?” Hát, mivel van cukrász a családban (nyilván tőle kapta ezt a bizonyos tortát is), nem kizárt, hogy fog még ilyet enni, de hogy én nem rittyentek ebédre neki, az tuti.
Van még egy nagyon aranyos dolog, amit a kertben szokott csinálni – de most már akárhol emlegeti, ahol madárról, vagy pláne ha rigóról van szó. Nagyon szeret ugyanis piszézni (amikor összedörzsöljük az orrunkat), ezt emberekkel is csinálja, de a játékaival is szokott piszézni – ő úgy mondja, hogy „pite-pite”. És nagy keserve, hogy a plüss meg gumiállatokkal tud piszézni, de az igaziakkal nem… Különösen a rigókkal szeretne nagyon. Még tavasszal kezdődött ez, mikor a kertet ástuk, és a rigók másfél méterre tőlünk szedegették a frissen ásott földből a gilisztákat. Nagyon tetszett neki, hogy ilyen közelről nézheti őket, aztán elkezdte mondogatni, hogy „igó! Pite-pite!”, és amikor bátorítottam, hogy hát akkor próbálja meg, ha úgy szeretne piszézni velük, nagy reménykedve elindult feléjük „pite-pite” kiáltással. Persze a rigó nem várta meg, de azóta is, valahányszor rigót lát, mindig megpróbálja megrohamozni őket és piszézni velük – és most már a lefekvés előtti „beszélgetés” során is emlegeti szomorúan. Nem nagyon érti, miért nem akarnak vele ilyesmit játszani a rigók…
Amúgy látszik, hogy van köze a biológiához a szülőknek (meg hát ő is MME családi tag), egész sok madárfajt felismer és megkülönböztet. A rigó, a cinke, a kárkár (varjú), galamb, „haká” (harkály) meg a fecske is megy neki (a szokásos tyúk-kacsa-liba, meg a többi háziszárnyason kívül).
Éneklés: nagyon gyakran kéri, hogy énekeljünk – de mostanában ez arra fut ki, hogy mi énekeljük amit kért, ő meg közben elkezdi a „hinta palintát” Így aztán minden többszólamú lesz – csak éppen az egyik szólam mindig a Hinta palinta… Meg – az a furcsa, hogy még húsvét előtt – azt vettem észre, hogy ha magában énekelget, akkor nagyon gyakran azt énekli, hogy „alleluja-alleluja”. Mondom, húsvéti idő után még megérteném (bár azóta többször hallottam, de nem tudom, ez húsvét miatt van e, vagy azért, mert nő, és amúgy is gyakrabban énekelné), de ezt még a „szezon előtt” elkezdte…
