Azt hittem, hogy ma tök sok időm lesz blogot írni, de most már  tényleg. Zűrös volt a hét eleje, a múlt hétről ne is beszéljünk, de most kicsit felszabadulok, dejólesz. Aztán meg ez lett belőle:

Reggel keltünk a szokásos időben – Bogár ötkor indult dolgozni. (Hosszú sztori majd egyszer mesélek.) A háziorvos hétkor kezdi a rendelést – az volt a terv, hogy én oda megyek, kell íratni néhány beutalót (hosszú ez is, majd). Közben volt másfél órám, azt elég jól ki is használtam, megírtam a leveleket, elintéztem dolgokat – bár az MME-nek elfelejtettem feladni a rendelést (hosszú, majd).

A problémák ott kezdődtek, hogy hatkor hallom ám, hogy a kislány felébredt. A bébifonon először csak pár mormogást lehetett hallani, aztán úgy tíz perc elteltével elkezdett folyamatosan dumálni. Álmos volt még a hangja, és nem követelőző, csak a babáinak mesél ilyenkor, vagy magának, nem tudom – nem is azért volt ez gond, merthogy bármit is foglalkozni kellett volna vele – ilyenkor általában van egy éberebb periódusa. Ez úgy hat-hét óra magasságában szokott előfordulni, de rendszerint nem érinti a felnőtteket – még ha fel is ébred teljesen, mint most, hamar visszaalszik magától, és kilencig fel sem ébred újra.

Csakhogy ott kellett elmennem előtte, ha ki akarok menni, fel kell venni a cipőt stb. – szóval az, hogy elhagyom a lakást, pont azzal a zajjal jár, amire felkaphatja a fejét.

Szerencsére nem hallott meg, és a nagyszülők így is vállalták a felügyeletet, és azt mondták, a távozásom után pár perccel el is hallgatott, és aludt tovább.

Az orvosnál is mázlim volt, harmadik voltam, pillanatok alatt sorra kerültem – pedig vittem magammal a gépet, az volt a tervem, hogy amíg várakozom, majd befejezek csonkabejegyzéseket. Aztán volt még egy köröm vásárolni, a kaját meg a gyógyszereket be is zsákoltam – de elfelejtettem beugrani a horgászboltba, pedig akkor még (naivan) az volt a titkos tervem, hogy olyan laza nap lesz, hogy este még egy peca is beleférhet, miután Bogár hazajött.

Már ezekkel is jól elment az idő, meg receptkérés ürügyén még a családdal is dumáltam egy jót (ez most a két nagynénémet jelenti, meg a szüleimet – igazából egy egész családi kolónia van itt a környéken. De homa (hosszú, majd mesélek) – aztán vártam, hogy Kisvirágszál felébredjen.

Az van, hogy nagyon kicsi a ház, és gyakorlatilag két térre oszlik: az egyikben alszik a gyerek, a másikban alszunk mi, meg abban van a konyha, meg az előszoba - szóval végeredményben a fürdő-wc kivételével minden más. Tehát, ha nem akarjuk felébreszteni a kislányt, akkor bizony hangoskodni nem nagyon lehet. Ebbe beletartozik az edényekkel csörömpölés is – sem főzés, sem mosogatás nincs alvásidőben. Vagy csak nagyon óvatosan. Tíz óra után már tűkön ültem, hogy nem haladok a dolgokkal, de a kislány még alszik. Még vártam egy kicsit – de ilyenkor lehet jól elcseszni az időt az „amíg várok, kicsit facebookozok”, meg a „még egy youtube-videó belefér” dolgokkal. És hát ez is történt – úgyhogy mire észbekaptam, már közelebb járt a kismutató a 11-eshez mint a tízeshez. És a kislány még mindig aludt, úgyhogy elkezdtem hangosan pakolászni a fürdőszobában (az pont szembe van az ajtajával). Fel is ébredt végre, és kezdődhetett a nap.

Aminek a reggeli utáni első lépése (akkor még azt hittem, hogy az első) az ebédfőzés volt. Medvehagymás pogácsát és bablevest terveztem – először volt a medvehagymás pogácsa ötlet, mert mielőtt szedünk újra (remélhetőleg a jövő héten), ki akartam fogyasztani a fagyasztóból a maradékot. A bableves meg azért, mert ahhoz jól megy a pogácsa, meg mert szeretem a babot és már régen ettem, és mert már régóta szerettem volna reprodukálni édesanyám bablevesét. Ezek a családi receptek nagy értékek gondolom mindenkinek, ez egy olyan kaja, amit meg akarok tanulni, és kész.

Úgyhogy neki is álltam. Csak közben kiderült, hogy szinte semmi sincs itthon hozzá. Pedig a doki után ugye voltam vásárolni, de úgy látszik, kihagyott az agyam éppen. Aztán kiderült, hogy elromlott a mosogatógép, pedig minden tele volt koszos edényekkel már a főzés előtt is. Úgyhogy már az előkészítés és sokkal több időbe telt mint gondoltam. Aztán végül nekiállt rotyogni, de akkor már látszott, hogy a kettő együtt nem fog egyszerre elkészülni. Mire a pogácsa tésztája is kész lett (és nagyjából a leves is), az is látszott, hogy a horgászat sem reális délután-estére. Részben azért egyébként mert akkora volt a szél, hogy nem sok értelmét láttam lemenni a Dunára… Közben jött a postás, kétszer csengetett (najó, az egyik a DHL volt. Két csomag jött, Bogárnak egy kendő, nekem egy ebayes kütyürendelés), és a kislány is kétszer balhézott valamin. Az egyiknél a megoldás az volt, hogy kijöhetett a konyhába, és kapott egy darab répát rágcsálni, a másiknál nemtom. A fő probémája az volt megint, hogy éhes – amit nem teljesen értettem, sokat reggelizett, és nagyon későn…

Szóval félháromra lett ebéd kábé. A bab még főhetett volna, kemény lett, de Kisvirágszálnak iszonyúan ízlett (és felismerhetően anyu-féle volt, csak mondjuk nem olyan jó mint az övé, de hát ez volt az első, majdleszjobb), szóval jó hosszan ette. Aztán lefektettem, és nekiláttam befejezni a pogácsát – és mire Bogár megjött, már késő is volt, szél is volt, el is fáradtam, és a konyha is csatatér lett megint.

Sosem értettem, hogy hogy lehet egész nap főzni, vagyis inkább a konyhában tölteni – hát, most belecsúsztam én is… Vannak tanulságok, persze: időben el kell kezdeni, fontos az előkészítés, nem kell mindenből óriás adagot csinálni (akkor sem, ha értékmentés az egyik cél), illetve a gyakorlat teszi a mestert. Ha olyan kaját főzök, amit már sokszor csináltam, akkor minden gyorsabban megy. Amúgy tökre szeretek főzni, szóval alapvetően nem volt ez rossz így, csak sokminden mást is akartam csinálni. Például blogot írni.

Ami most végül úgy valósult meg, hogy amíg Bogár berakott egy mosást, én leültem a gyerekkel az ágyra, és itt gépelek mellette. Nem megy egyszerűen, mert ahogy itt ücsörög nekem dőlve, könyvvel a kezében, folyton az én kezembe is nyomkod egy-egy újságot meg könyvet, hogy olvassak inkább én is. Mostanában ez megy: párhuzamosan kell vele enni is, meg olvasni is. Nem feltétlenül ugyanazt a könyvet, a lényeg, hogy időnként én is mutassak neki képeket, néha meg ő mutatja az ölében lévő újságra mutatva, hogy vonat! alma! kislány! Irtó cuki, és nagyon élvezem, csak nehéz úgy gépelni, hogy lépten-nyomon kitakarja a képernyőt meg a billentyűzetet egy-egy könyv, amit a látszat kedvéért úgy kell odatennem, mintha olvasnám…:)