Akkor most ugorjunk egy kicsit az időben, a mai napra. Az van, hogy pont a másfél éves kora jön a régi bejegyzések között, és ott van két nagyobb téma, ami akkor volt aktuális, és amihez két félkész bejegyzés tartozik. Majd befejezem azokat is valamikor, és akkor halad majd tovább az időrend, de addig is leskribálom a mostani dolgokat, hogy el ne felejtsem.

Szóval ma például ilyet mondott, hogy „Me’eg ’an” – vagyishogy meleg van. Tényleg az volt – kinn a kertben tevékenykedtünk délelőtt, és én konkrétan rövidnadrágban dolgoztam. Rajta azért több ruha volt, de ezt a harisnya+nadrág kombót hamar el kell felejteni, ha ilyen idők lesznek… (Ezt csak azért írom le, mert azért az öltöztetésben nem vagyok nagy mester. Szóval bizonyos keretek között nyilván egész csinosan fel tudom öltöztetni a kiscsajt, de azért asszem látszik néha, hogy itt apuka öltöztet. Például azt nemrég tanultam meg, hogy rózsaszínt zölddel nem párosítunk. Vagy pirossal? Áh, összekeverem… Mindegy, a lényeg, hogy az eddig bevált harisnya nadrággal kombinációkat hamarosan le kell váltani, és az új „mitmivel” konstrukciókhoz kell majd azért anyi is.)

Természetesen amíg én lapátoltam meg ástam a kertben, neki is kellett dolgozni: addig mondogatta, hogy „’apát! ’apát!” amíg nem szereztünk neki egy is egy kislapátot, amivel turkálhatott a földben. Pár nappal ezelőtt még szórakoztatóbb volt a segítsége: akkor folyton gilisztákat találtunk ásás közben. És mivel a giliszta nagy érték – nem csak neki, aki hatalmas ujjongással fogadott minden egyes jószágot, hanem nekem is (kezdődik a horgászszezon) -, kerestem egy műanyagdobozt, raktam bele földet, és abba gyűjtöttük. Úgy ment, hogy én ástam, pár lépéssel arrébb volt a doboz, és Kisvirág kezébe nyomtam a gilisztákat – az ő feladata volt elvinni a dobozhoz, és beletenni. Diadalmas vigyorral vitt minden egyes gyűrűsférget a dobozba („dobosz”, ahogy ő mondja), és azonnal fordult vissza, és jött, hogy „még! még! gi’ita!” én meg nem győztem mentegetőzni, hogy várjon még egy kicsit, most nem találtam…

Tök cuki, ahogy nem nagyon érti, hogy mi áll hatalmunkban és mi nem. Ha elmegy egy repülő, busz, rögtön kiabál, hogy „méK! méK!” (most már idáig fejlődött a régi „mé!”), és közben néz ránk, és nem érti, miért nem prezentálunk még egy buszt vagy repülőt. Ha hallunk egy varjút, látunk elszaladni egy pókot, elrepül egy légy, vadul nyújtogatja a kezét a magasba, hogy „ide! Ide! Kárkár/poKK/dzüm-dzüm ide! – és fel van háborodva, hogy a madár meg a légy nem száll rá a kezére, a pók meg elbújik, és láthatólag minket tart felelősnek ezért.

Na, szóval melege volt a kertben. Nem sokat haladtam ma, mert amikor elkóborol kicsit, folyton jön a kiabálás, hogy „Egítesz! Egítesz!” – ami azt jelenti, hogy „segítesz”, vagyis mennem kell segíteni átemelni valami akadályon, vagy megkeresni a kavicsot, vagy odébb vinni a kismotort. Aztán bejöttünk, csináltam ebédet gyorsan – sajna a zöldségleves elég béna lett, hiába próbáltam felturbózni a tavalyelőtt szedett szárított trombitagombával, mirelitzöldségből nem lehet csodákat várni. Csak ez most még ahhoz képest is gyenge lett, nemtom, mit szúrtam el. Meg túrógombócot csináltam hozzá, ez azért poén, mert életem egyik első főzési próbálkozása is túrógombóc volt. Akkor még udvaroltam Bogárnak, és azzal próbáltam lenyűgözni, hogy valami ünnepi alkalomra eperrel töltött túrógombócot próbáltam neki csinálni meglepiből a kollégiumban. Hát, anno nem volt egy sikerélmény; mindent elméreteztem, mire kész lettem, folyt rólam a víz, és az apró koleszszoba tele volt összekoszolt edényekkel, és mindemellett ormótlan, vacak gombócok lettek, az eper meg nem is dobott rajta akkorát, mint vártam... Bár, a lenyűgözés azért asszem sikerült :). Csak mint kaja nem lett nagy szám.

Ez most azért egy ezerszer egyszerűbb gyorsrecept, de Kisvirágot ezzel is sikerült lenyűgözni - olyan hatalmas adagot evett, mint a régi szép időkben. Egyébként az elmúlt két napban nagyon sokat eszik, ez nem tudom, mit jelent.

Most meg már félórája letettem délutáni alvásra, de ide hallom, hogy nincs alvás: dumál, énekelget magában az ágyában fekve. Volt már olyan, hogy ezt két órán keresztül csinálta, és már épp azon gondolkodtunk, hogy az aznapi napközbeni alvás kimarad, amikor rajtaütésszerűen elaludt (jó, ezt nem láttuk, mert ilyenkor igyekszünk csöndben sunnyogni a szobáján kívül, mert zárt ajtón keresztül is felfigyel a zajokra, aztán ha erről eszébe jut, hogy kommunikálni akar velünk inkább, az senkinek nem jó: neki azért nem, mert akkor még kevésbé alszik el, nekünk meg, mert vagy hallgatjuk, ahogy nyíg, hogy menjünk már, vagy beadjuk a derekunkat és bemegyünk, de akkor meg az megy füstbe, amit épp csinálunk), szóval a lényeg, hogy egyszercsak csönd lett, és két és fél óra múlva ébredt. Csakhogy az már jócskán késő este volt – és, bár nem szokott korán feküdni, de így aztán végképp eltolódott minden: vacsoraidőben volt az uzsonna, és a vacsora meg a fektetés meg aztán teljesen felborult. (Update: ezt a bejegyzést három körül írtam, most, hogy felteszem, már épp ébred - hallom a dumálást a szobájából...)

Na, ezért akartam megírni most időrenden kívül ezt a bejegyzést; volt még két szuper mondata amit meg akartam írni, hogy el ne felejtsem, de már nem jut eszembe…