Édesanyám találta ki azt a trükköt, amikor már mindenáron saját kanállal akart enni, hogy két kanalat terít Kisvirágszálnak minden kajához. Az egyikkel próbálkozik ő, a másikkal (lehetőleg a kicsit nagyobbal) pedig mi tápláljuk hatékonyan.

Na, ez tök jól működött az elmúlt hónapokban. Egyre ügyesebben használta az evőeszközt – eleinte persze azokat tudta így enni rendesen, amik ráragadtak a kanálra. A leves viszont kifolyt, a borsó kigurult – szóval csomófajta étel van, amihez bizony kellett a második kanál. Minden étkezésnél kiválasztotta az odakészített két kanál közül, hogy melyik az övé, a másikra pedig közölte, hogy „ez apu kanaja”, és azzal kellett adni a falatokat.

Most jutottunk el arra a szintre, hogy most már a két kanál inkább versenyhelyzetet szül – mármint ott van mindkettő a szájánál, teli étellel, és neki el kell döntenie, melyiket kapja be. És persze inkább a sajátját – én meg ott szobrozok a kanállal a kezemben, amíg vagy megpróbálja félig teli szájjal azt is bekapni – ami fulladás- és kifolyásveszélyes –, vagy a következő falatot megint a sajátjáról fogyasztja, én meg várhatok tovább a teli kanállal a kezemben. Hát, kösz, akkor inkább én is eszem közben – szóval eljutottunk oda, hogy jobbára egyedül eszik. Csak amikor spéci kívánsága van („leve” kell neki, vagy „jépa” vagy „husi”), szóval amikor konkrét falatot kell kihalászni neki, akkor kellek én. De olyankor is csomószor az van, hogy én kihalászom a kanalammal a kívánt falatot, aztán balhézik, hogy adjam át inkább az ő kanalára, és úgy eszi meg…

Eléggé figyeltünk egyébként arra, hogy ne akarjon idejekorán egyedül enni. A reggeli kenyerét most is felkockázom neki, és egyesével-kettesével adom elé, és ez a kétkanalas módszer is arra volt jó, hogy ne pacsáljon szerteszéjjel mindent, meg ne játsszon a kajával. Igaz, hogy így is csupa étel meg morzsa körülötte mindig minden, és minden étkezés után takarítani lehetne/kellene, de elég fegyelmezett. Másfél éves koráig gyakorlatilag a karfán tartotta a kezét, és csak a száját tátogatta, csak a fejével „mozdult rá” a kajára, ha nem voltunk elég gyorsak. Most meg már tényleg meglehetősen ügyes, szóval – lekopogom – a legrosszabb mindenhovakajátkenős részt átugrottuk.

Az evésről jut még eszembe, hogy mostanában a fő játék az, hogy főz. Fél éve még az autózás volt a legkedvesebb játék – ha bement egy szobába, és volt ott egy autó (matchbox vagy bármi), azonnal azt akarta megkaparintani, és tologatta nagy brummogva.

Most viszont a kis edények, műanyagpoharak, kupakok számítanak a legjobb játéknak – öntögeti egyikből a másikba a képzeletbeli vagy valóságos vizet (ha a kádban vagy kint játszik), szövegel közben, hogy ő most mit főz, kommentálja, hogy most megkeveri, kiönti, apunak adja, és aztán hozza, hogy együk-igyuk meg.

Ezt a játékot valószínűleg Bebótól, az egy évvel idősebb unokanővértől tanulta, neki is ez a kedvenc szórakozása.

Vicces egyébként, hogy akár valódi főzésről van szó, és várja, hogy terítsek meg végre, és ehessünk, akár az ő játékfőzéséről, nem azt mondja a végén, hogy „elkészült”, hanem hogy „megkészült”. Teljesen konzekvensen mindig ezt mondja, kikészülök tőle, annyira cuki. Vagyis nem, „megkészülök”.