Ma reggel egy kicsit beparáztatott a gyerek. Pontban fél hét volt – én már tettem-vettem, de ő még ilyenkor bőven alszik, ha kilenc előtt fel is ébred kicsit, de vissza is alszik. De most 6:30 volt, amikor meghallottam a hangját a szobájából – pontosabban a bébifonból. Teljesen ébernek hangzott, magyarázott valamit, még az „apu”-t is felismertem a szövegeléséből. De nem nyitottam rá – ilyenkor, ahogy írtam, visszaalszik még, ha fel is ébred egy kis időre.

El is hallgatott hamar – de aztán 5 percre rá megszólalt a bébifon riasztója… Ilyen kütyünk van, ami nem csak a hangot közvetíti, de van olyan funkciója, ami (egy matrac alá helyezett érzékelő segítségével) észreveszi, ha a gyerek nem lélegzik, nem mozog, és hangos csipogással beriaszt. Ez elvileg a hirtelen csecsemőhalál ellen véd, és bő féléves kora óta használjuk – azóta viszont csak akkor jelzett be, ha úgy vettük ki az ágyából, hogy elfelejtettük kikapcsolni.

Szóval, egy kicsit betojtam, hogy ez most mi. Persze, az is lehetséges, hogy kimászott az ágyából, és azért nem érzékeli a levegővételét – de mondjuk azt meg hogyhogy ilyen csöndben tette? Legalább valami diadalmas halandzsát kellett volna hallanom, ha most egyszercsak gondolt egyet, és elhagyta az ágyát (ilyesmit eddig még sosem próbált, legalább is tudtommal)…

Szóval, berontottam a szobájába, ahol szintén éktelenül csipogott a gyerekvigyázó ottani egysége. A kislány az ágya sarkában feküdt, tágra meresztett szemmel, mozdulatlanul. Persze, megijeszthette a csipogás, kikapcsoltam gyorsan, és csak utána fordultam oda hozzá. Továbbra sem mozdult, sőt, arra se, hogy rátettem a mellkasára a kezem, és totál beparázva ellenőriztem, hogy lélegzik-e. Természetesen igen. Elég sötét volt, úgyhogy nem láttam, mit néz – valószínűleg engem bámult, hogy mit keresek én ilyenkor a szobájában. Ugyanakkor valószínűleg félig (sőt, majdnem teljesen) aludt is – nem moccant sem arra, hogy megsimogattam, sem arra, hogy még egyszer ellenőriztem, minden rendben-e – csak mikor már fél percig tettem-vettem motoszkáltam körülötte, kerestem a cumiját és a kezébe adtam, akkor mocorgott-helyezkedett kicsit.

Gondoltam, jól van, akkor igazából még alszik, és óvatosan becsukva az ajtót, kivonultam.

Régebben – mikor még elkezdtem ezt a GYED-dolgot, asszem erről a blog elején valamikor írtam is – ez a szobából kimenés volt az altatás legkritikusabb pontja. Már akkor is bekéredzkedett az ágyba, és tök jól elvolt benne egyedül, ébren is, meg értette azt is, hogy most aludni kell, amit szeret – de az, hogy kivonulunk a szobából, maga az egyedülhagyás aktusa nem igazán tetszett neki, és ezt gyakran ki is fejezte. Volt, hogy csak nyöszögött, és mire becsuktuk az ajtót, abba is hagyta, volt, hogy felpattant az ágyban és úgy nézett utánunk szemrehányóan és szomorúan (ami ugye altatásról lévén szó, nem volt épp célszerű, álló helyzetben tuti elhúzódik az elalvás), volt, hogy hangosan üvöltött – akkoriban, ha ezt nem hagyta abba hamarosan, még visszamentünk, és leültünk mellé (később a szoba másik felébe, ahol nem lát, de tudja, hogy ott vagyunk), amíg meg nem nyugodott. Ez azonban már fél éve nincs így – egyszerűen csak odasúgom neki, hogy aludj jól, Kisvirágszál, és kimegyek, ha altatom, és száz esetből 99-szer ennyi az altatás. De, ha úgy érzékeli, hogy reggel van, és ébredni akar, akkor egy ilyen kivonulás tuti, hogy felébreszti. Az még oké, hogy bejövök, és úgy játszunk-beszélgetünk, hogy ő az ágyban van, de hogy otthagyom, mikor ő már felkelni szeretne, azt – érthetően – sérelmezi. És ez akkor is így van, ha még hajnal van, és én igazából csak kilopózni szeretnék a szobájából. Ha észrevesz, akkor erre bizony van esély. (Ezért van, hogy altatás után már nemigen megyünk be a gyerekszobába reggelig.)

Most minden bizonnyal észrevett, hiszen simogattam, engem nézett (gondolom, mondom, a félhomályban csak annyit láttam biztosan, hogy nyitva a szeme), de meg se mukkant, mikor kijöttem. Lehet, azt gondolta, hogy még éjszaka van, aludni kell – ha este jövök be hozzá valamiért, pontosan tudja, ez csak villámlátogatás volt, és nem szokott balhézni.

De azért ehhez már világos volt… Vagy mégis valami baj lenne? Mi van, ha nem azért nem reagált, mert még félig-háromnegyedig alszik, hanem mert valami baj van? De ha épp azzal ébresztem fel, hogy visszamegyek, és újra ellenőrzöm?

Így toporogtam az ajtaja előtt egy darabig. Aztán visszamentem. Megint lecsekkoltam, megsimogattam, egy ideig megint nem reagált, de aztán most már nagyobbat mozdult erre. Megint odasúgtam neki, hogy aludjon még, ellenőriztem a bébifont (megnyugtatja, ha úgy látja, hogy valami dolgom van a szobájában, és azért jöttem be – így kevésbé érti félre úgy, hogy azért jöttem, hogy vele játszak-őt ébresszem), aztán kijöttem megint.

És mivel, bár határozottan ébren volt (najó, nyitva volt a szeme megint – ráadásul most addig simogattam-piszkálgattam, amíg nagyobbakat nem mozdult), és megint semmi reakció nem volt arra, hogy kimentem, megint csak nem nyugodott meg a parám. Úgyhogy, pár percen belül harmadszor, hamarosan megint visszamentem.

Akkor már egy másik pozícióban, a fal felé fordulva aludt. Óvatosan kijöttem, de most meg persze felébredt – szerencsére már csak akkor, mikor csuktam be az ajtót, de hallottam, ahogy megfordul az ágyban, és motoszkál egy kicsit. Úgyhogy ott álltam az ajtóban, fogtam a kilincset, és leheletfinoman zártam vissza… (Az egész házban az az ajtó és az a zár van leggyakrabban WD40-el kezelve, érthető okokból… :) )

Aztán el kellett jönnöm dolgozni, és édesanyám vette át a gyerekügyeletet. Tőle tudom, hogy végül 10 óra után ébredt, és minden rendben.

Szóval asszem ezt egy kicsit túlparáztam, egyszerűen csak aludt még félig, azért volt olyan fura.

Úgy látszik, így a gyed vége felé kezdem átvenni az otthonlévő anyukák idegbajait, például a túlféltést, parázást is… (Meg még egy pár másikat, de arról majd máskor írok.)