Tegnap meglátogattuk a keresztgyerekeinket. Bő háromnegyed óra autózásra laknak. Délután mentünk, így a délutáni alvás kimaradt a Kislánynak, úgyhogy amikor kilenc után elindultunk haza, már eléggé kifáradt. Persze, előtte nagy játék volt a három nagyobb gyerekkel – abból is látszott, hogy elfáradt, hogy indulás előtt meg odabújt Hegekomámhoz egy tíz percre, aki persze ettől teljesen elolvadt (nagyon bújós kislány egyébként, félórákat képes valakihez mozdulatlanul odasimulva, csak az öléből, vagy mellette ülve hóna alól figyelni).

Mindenesetre 2 perccel azután, hogy elindult az autó, már aludt is. Méghozzá úgy aludt el, hogy közben fogta a kezemet. (Bogár vezetett – bő fél éve van jogsija, de nagyon élvezem, hogy én pl. ihatok ilyen alkalmakkor. Ő meg tényleg tök jól vezet.). Szóval ott ültem mellette, és ha én ülök hátul, rendszeresen kézenfogva utazunk – csak most szinte azonnal el is aludt. Ő markolta az én mutatóujjamat, a többi ujjammal meg átkulcsoltam a csuklóját. És így utaztunk végig haza. A napnyugta utáni nyári fényeket néztem a sötétedő nyugati égbolton, és közben minden percét élveztem az útnak, meg ennek a meghitt kézfogásnak, meg annak, ahogy szuszogott mellettem az ülésben.

Arra gondoltam, hogy nem olyan sokára már ciki lesz neki kézenfogva mászkálni az apjával, szüleivel. És kamaszkora után sem valószínű, hogy mondjuk a diplomaosztóján vagy bármikor majd’ egy órán át szorongassa a kezem. Felnőtt emberek ilyet már nem csinálnak. Kamaszok sem. Sőt, már a húgom 4 éves gyerekei is csak időnként engedik meg nagy kegyesen, hogy „najó, most egy kicsit megszeretgethetsz”.

Szóval igyekeztem tudatosítani magamban, hogy mennyire különleges, múlandó és nagy érték ez a kézfogás. Fantasztikus érzés volt.