Lassan ott tartunk, mint szpeti: havi egyszer felteszem blogba az állapotjelentést a gyerek fejlődéséről… Tényleg vagy féltucat tök érdekes témáról szóló bejegyzés van félkészen, de azokra sosincs elég idő, viszont pár mondatát most felteszem ide.

A legutolsó mozzanat most este az volt, hogy „segített” kitölteni a tejet a poharába, és nagy büszkén közölte erre, hogy „Én szegitettem! Mondd meg anyinak isz!” – merthogy az anyja nem látta a produkciót, a szomszéd szobában volt.

Meg hétvégén megtanította a nagymamája a teljes nevére, így most már egész érthetően tud válaszolni a kérdésre, hogy „mi a neved kislány?” ha a rendőrbácsi megkérdezi. (Nemtom miért, de nekünk anno az óvodában azt tanították, hogy azért kell tudni szépen megmondani a nevünket, hogy a rendőrbácsinak meg tudjuk mondani. Nyilván eltévedés esetére…) Persze, valószínűleg nem szólalna meg, ha egy rendőrbácsi kérdezné, családi körben is fel kell oldódnia pár percet, mielőtt az újonnan tanult dolgokkal produlkáltatnánk, de hát ez gondolom, természetes. Amúgy ez a félénkség-bátorság az idegenekkel az egyik félkész poszt témája, nagyon érdekes szerintem, de most juszt se írok le belőle semmit, mert akkor ez a bejegyzés és piszkozatban marad.

Inkább ideírok még pár dolgot, amiket az elmúlt hetekben tanult/mondott. Másfél hete például, mikor labdáztunk, és begurult a kislabda valahova, akkor így panaszkodott:

Hojjan, nem éjem el, apu egíts! Oda esett!

Az még mindig fantasztikus, ami dumát lenyom elalvás előtt – nyilván ilyenkor összefoglalja a napot, és egyre értelmesebben. Ritkán alszunk vele egy szobában (csak ha utazunk), úgyhogy általában ezeket csak ajtón vagy bébifonon keresztül halljuk, így nyilván még kevésbé értjük, de most hétvégén ott aludtunk a nagymamánál, aki megtanította neki a nevét, és azt például perceken keresztül, valami képzeletbeli valakivel vitázva-veszekedve mondogatta, amit aznap tanult, hogy „Nem Bebó vagyok! Vezetéknév Keresztnév (nyilván a saját nevét mondja ehelyett, Bebó meg egyébként a kicsit több mint egy évvel idősebb unkanővére) vadok!”

Egyáltalán nem néztük sosem a védőnős táblázatokat, hogy mikor mit kéne csinálnia, de azt hiszem (Kisvirágszál négy unokatestvére meg a rengeteg környezetbeli baba alapján), hogy dumában meglehetősen megelőzi a hasonló korúakat, viszont fizikai aktivitásban kevésbé. Lehet, ezt tőlünk örökölte: mi bizony, ha van egy kis időnk, sokszor csak ledőlünk az ágyra összebújni-olvasgatni, ahelyett mondjuk hogy eljárnánk futni vagy sportolni. Hát, a „ledőlni olvasni”-t, azt szó szerint csinálja ő is, de a lehető legkomolyabban veszi ezt már kicsi korától: bekuckózik, körberakja magát könyvekkel, aztán lapoz, kommentál, lapoz, végez, átrakja a baloldali halomból a jobboldali halomba a könyvet, és kezdi egy újabbal.

Na, szóval csak a mozgásáról akartam írni: ügyesen mászik egyedül a csúzdára – de csak arra ami itthon van a szüleimnél, a játszóteresekhez általában túl nagyot kellene lépni, azt nem szeret. A lépcsőzés föl-le, fal mellett kapaszkodva szabályosan lépkedve megy (mármint természetesen egyszerre csak egy lépcsőfokot). A futkosás inkább gyors gyaloglást jelent (de azért tudja szaporázni, és különösen vicces, amikor nekilendül, és kiáltja közben, hogy „futááááás!”, pedig épp hogy csak gyorsabban totyog. Meg ilyenkor, ahogy fut, meg égnek emeli a kezét – részben talán lelkesedésből, de azt hiszem, leginkább egyensúlyozásból, hát meg kell enni ilyenkor, annyira cuki. Pláne ahogy bedől a kanyarban...

Elég kitartóan megy egyébként – motorral meg aztán végleg akármennyit menne (azt már mikor először próbálta tavasszal, szinte tökéletesen ment neki – mondjuk az is igaz, hogy a nagymamánál van egy szobai autó, amivel sokat mozgott télen (ugye karácsonykor még nem tudott járni), és az eléggé hasonló, meg hát mire ő is ráült a motorra, már rég, nagyon alaposan megfigyelhette a kolóniában élő, pár évvel nagyobb unokatesóit, hogy hogy kell ezt csinálni). Pedig ha megyünk fagyizni, sétálni, a legritkább esetben jön motorral – de nem azért, mintha nem bírná, vagy nem szeretne, hanem nekünk túl lassú az a tempó. Sőt, mostanában, ha velem jön boltba vagy bárhová, általában már a kendőket meg hordozókat is hanyagolom, egyszerűen csak felkapom a nyakamba. Bogár persze inkább hordozózik most is – csak mostanában neki nem jó, ha sokat emel.

Persze, ez nem vonatkozik az egy hónappal ezelőtti zempléni hosszúhétvégés családi túrázásra – de mondjuk kilométereket hegyenvölgyön nyilván jobb ilyesmiben vinni, csak egyszerűen lusta vagyok kötözgetni ha csak kiugrunk valahová. Meg meleg is a cucc.

De ez mind mozgatás, én meg a kislány mozgásáról akartam írni: szóval felmászik mindenhova, padkára, ágyra, székre, onnan íróasztalra stb. Fára nem mászik egyedül, de azt nagyon szereti, ha felteszem egy-egy vízszintes ágra, mondjuk nekem vállmagasságban, ahol meg tud a két kezével kapaszkodni, lógázza a lábát, és nézelődik büszkén, én meg ugrásra készen állok tőle karnyújtásnyira.

Szintén nem mászik ki az ágyból sem– de ennek mondjuk eléggé örülök. Emlékszem, a tesóim simán kibukfenceztek a rácsos ágyból hálózsákban, ráadásul úgy, hogy telepakolták matchboxokkal a hálózsák alját, és úgy közlekedtek vele csörömpölve – örülök, hogy ilyesmivel még nem próbálkozik.

A buszok, kamionok meg a vonat az óriási kaland, azokkal lehet lekötni utazás közben – meg a Dunával. Minden Duna, ami víz, és partja van – most hétvégén fürödtünk a Balatonban, arra azt mondta nagy lelkendezve, hogy „Másik Duna!”. A Dunától 100 méterre lakunk, van vadrégenyes partrész, sóderos, homokos is, szóval már tavaly is végig élvezte a Dunázást, a fürdést, a pancsolást, a homokozást meg még a horgászatot is (pontosan tudja, mi az a horgászbot, meg azt is, hogy horgászni a Dunára kell menni, ha megfogom a botot, már indulna ő is, hogy „Duna! Duna! ’ogászni medünk!”), idén még a Dunában nem fürödtünk, de múlt héten már volt a szélében mezítlábazás, kavicsdobálás, hajónézegetés. A „sárkány” szót itt szedte fel – nem tudtam, miért kérdezgeti folyton utána, hogy „sátány hojjan”, aztán rájöttem, hogy egy sárkányhajót mutattunk neki, ahogy elindult.

Amibe már szintén hetek óta beléptünk, az a kérdezgetős fázis. „Ez micodaa?” – ha ez a kérdés nem hangzik el naponta vagy ötvenszer, akkor egyszersem. Rögtön utána következik az „Ez milyen?” – logikus, amint megtudta valamiről, hogy micsoda, szeretne tudni róla egy jelzőt is. Sárga, piros, hideg, meleg, kicsi, nagy, csíkos vagy büdös – ezeket aztán mind megjegyzi, és amint szóba kerül legközelebb az adott dolog (akár valamelyik lefekvés előtti monológjában), akkor azt is hozzátársítja.

Kicsit kevesebbszer, de szintén elég sokat kérdezi, hogy „Micinálsz?” Ezt gondolom nem kell magyarázni – mármint nektek, neki persze el kell mondani, hogy épp mit is csinálunk… Ennek egy vicces változata, ami szintén nagyon sokszor hangzik el, hogy „Én micinálok?”. Ezt nem költői kérdésként vagy viccből kérdezi, vagy mert azt akarja tudni, hogy amíg mi csináljuk a _valamit_, addig ő mit csináljon, hanem ilyenkor egyértelműen az áll a kérdés mögött, hogy tudni akarja annak a dolognak a nevét, amit ő csinál. Merthogy olyankor kérdezi, amikor valami fura dolgot művel: pl kilógatja a lábait a rácson, miközben félig hanyatt fekszik, és közben az égnek kalimpál a kezeivel. Most mit mondjak neki ilyenkor? Nemtom, mit csinálsz kislányom, ennek a mozdulatsornak még nincs neve, ha ezzel nyered meg a talajtorna-világbajnokságot, rólad fogják elnevezni.

Mi van még? Mennek az olyan szavak, mint az előtt, mögött, között, megy most már az „edeül”, vagyis egyedül (hajajj, előre látom, ebbe bele fogok őszülni, egyelőre még csak az elején vagyunk), megy a „kici”, „pici”, „icipici” – olyan értelemben is, hogy ha nem akarja abbahagyni azt amit csinál, akkor úgy kunyerál, hogy „mégeppicit”, szóval még egy picit had fürödjön mondjuk…

Na, még pár szó, amit az elmúlt hetekben felírogattam, de már rég túlhaladott:

Ojasszunk! Én isz ojaszok kicit! (Olvassunk, én is olvasok kicsit!

Anyi hojjan? Ebút! Kututál! Átszik moszt! Mozog a anyi! Ottan! (Anyu hol van? Elbújt! Kukucskál! Látszik most! Mozog az anyu! Ott van!)

Ott van pédájul...

Nagyon vicces, amikor valamire azonnal rávágja, hogy „nem!”, még akkor is, hogy ha igazából igent szeretne mondani. Ilyenkor a nem után egy pillanatnyi gondolkodás után jön az „igeen”, nagyon jellegzetes hangsúllyal. Illetve egy időben azt volt a szavajárása, hogy „De mégisz!”

Azt, hogy „jujj”, meg „jajj”, olyan beleéléssel tudja mondani… Például azt, hogy „jajj neeee”, vagy „jajjnemtom”.

Jajj, tudom még mit akartam írni fejlődésrögzítés címén: mostanában mindig szól, ha pisi jön (mondjuk mindkét ingert „kaki jön!” felkiáltással jelzi, de ez egyelőre mindegy), és egy csomószor meg is ússzuk a pelusba csurrantást. Mondjuk az is igaz, hogy minden apró cseppre elkiáltja magát, és rohanunk bilire, néha már meg is mondom neki, hogy nem baj, ez most menjen pelenkába. Nyilván nem ez a cél, szóval általában nagy örömmel dicsérgetem minden csepp produktumért, de van, hogy más dolgom van, vagy indulófélben vagyunk mondjuk, olyankor nincs mese.

A kaki is egyre többször sikerül bilibe – volt olyan hét, hogy több mint 50%-os volt a találati arány, de aztán a következő hét kevésbé volt sikeres.

Hát, nagyjából ezek vannak most – gyorsan felteszem, mielőtt ez is elavultá válik…